Fekete arcmaszk, úszódressz-rendőrség, napozóketrec babáknak: különös napozási, strandolási szokások a múltból
Az emberiség naphoz, napozáshoz való viszonya folyamatosan változott a történelem során. Amíg egyes korszakokban, kultúrákban egyenesen rajongtak érte, a feltétlen imádatot a középkortól a két világháború közötti időszakig tartózkodás, beteges rettegés váltotta fel. Divatossá pedig csak a 20. században vált, egy véletlennek köszönhetően. Cikkünkben a mai szemmel már furcsának tűnő, napozással és fürdőzéssel kapcsolatos szokásokat gyűjtöttük össze.
„Napozás” a templomban
A napot számos ősi kultúra az élet forrásaként, éltető elemként tisztelte. A napsugaraknak mindemellett már több ősi és ókori kultúrában gyógyítóhatást is tulajdonítottak: a napfénykezelés (helioterápia) elméletét és gyakorlatát az ókori görögök jegyezték le elsőként. Heliopolisz (görögül „napváros”) híres volt gyógyító templomairól, amiket úgy építettek fel, hogy egyes termeik a besugárzó fényt színekre bontva hasznosítsák. A színeknek egytől egyig sajátos terápiás hatást tulajdonítottak.
Hippokratész, az orvostudomány atyja arról értekezett, hogyan lehet a napfényt a hangulatzavarok kezelésére használni.
Sokáig a napterápia volt az egyetlen elérhető fényterápia, amin csak a technika fejlődése, az izzó feltalálása változtatott a 19–20. században. Az elektromos fény megjelenésével kezdetét vette a pszichiátriai fényterápia forradalmi korszaka, ami a napterápiát mesterséges fényterápiává alakította át. Utóbbi a mentális egészségügyi problémák kezelésében vált általánossá, míg a fototerápiát bőrgyógyászati kezelésekben alkalmazták.
Fekete arcmaszk, ólomsúlyú fürdőruha, mérgező kalap
A 16–18. században a porcelánfehér bőrszín egyfajta társadalmilag elfogadott „stílusosság” megtestesítőjévé vált. A sápadtság általánosságban a gazdagok kiváltsága volt, ez különböztette meg őket a szegényebb, szabad ég alatt dolgozó, lebarnult kétkezi munkásoktól. Egy olyan korban, amikor a makulátlan, hófehér bőr az előkelőség jele volt, az európai nők akár fájdalmak, kényelmetlenségek árán is, de igyekeztek elkerülni, hogy a nap bármiféle lenyomatot – égést vagy jelentős barnulást – okozzon.
Ekkortájt jött divatba szélesebb körben az úgynevezett vizard, amit elsősorban hölgyek viseltek utazásaik során. A fekete bársonyból, vagy szaténból készült maszk arra szolgált, hogy megvédje arcukat a napfénytől. Korabeli feljegyzések szerint nem mindegyik vizard készült úgy, hogy szalaggal lehessen megkötni: egyes típusok rögzítéséhez a viselőjének egy, a maszk belsejéhez erősített gyöngyöt vagy gombot kellett a fogai közé szorítania. Ez viszont nemcsak a vizard elcsúszását, de a beszédet is megakadályozta.
A 18. századi Európában és az Újvilágban továbbra is a sápadt bőr számított elsőszámú szépségideálnak a nők körében, amely „hóbortot” furcsa módon az időközben népbetegséggé burjánzó tuberkulózis, pontosabban annak szemmel látható tünetei is táplálták. Minél sápadtabb, soványabb volt egy nő, a kor felfogása szerint annál szebb – és nem mellesleg annál inkább hasonlított egy TBC-s betegre.
A viktoriánus korban ez odáig fajult, hogy a nők a bőr fehérségét gyakran mérgező – arzén- és ólomalapú – kozmetikumok használatával érték el.
A napsütés elől testüket - szintén mérgező anyagokkal kezelt és készített – hosszú ruhák alá rejtették, fejükre kalapot tettek, fölé napernyőt tartottak a tengerparton. Hálóingszerű, bokáig érő női „fürdőruháikba” pedig nem ritkán kisebb ólomsúlyokat varrtak, nehogy a textil véletlenül fellebbenjen a testről.
Úszódressz-rendőrség
Az úszás és a strandolás egyre népszerűbbé vált az 1900-as években, az akkortájt divatba jövő, már a testhez simuló, egyrészes dresszekbe bújt nők látványa azonban sokakban megütközést keltett. A trendteremtésben élen járt egy bizonyos Annette Kellermann, a szinkronúszás úttörője, aki egy igen merész egyrészes fürdőruhában mutatkozott egy bostoni strandon 1908-ban. A testéhez simuló, nyakát, karjainak nagy részét szabadon hagyó dresszbe bújt sportoló ezzel magára haragította a helyi hatóságokat, akik le is tartóztatták az „illetlenkedő” úszónőt. A bíró később azzal a feltétellel engedte el, hogy köpenyt terít magára, amíg bele nem ereszkedik a vízbe.
Az 1920-as évek Amerikájában helyi törvények sorát léptették életbe, hogy keretek köré szorítsák a nők lehetőségeit: a strandokon pedig megjelent a mérőszalaggal sétálgató, a fürdőruhák hosszát felügyelő, úgynevezett „úszódressz-rendőrség”.
Egyes városokban a rendőrök akár haza is küldhették a szerintük nem kívánatos darabban megjelenő nőket, máshol csak megkérték őket, hogy takarják el a túlságosan szabadon hagyott lábaikat, karjaikat.
Napozó-, levegőztetőketrec babáknak
Az 1930-as évek egyik legbizarrabb találmánya az emeletes házak ablakkereteihez erősíthető, hálós babaketrec volt. A már a fényképek alapján is hajmeresztőnek tűnő szerkezet rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert az amerikai és angol kisgyermekes anyák körében. Leginkább azok alkalmazták, akiknek nem volt lehetőségük arra, hogy hosszasabban szabad levegőre vigyék a babájukat.
A napozógép, avagy a szolárium – fénycső adta barnaság
A napozógép története a múlt század elejére nyúlik vissza. A mai szolárium ősét egy dán orvos, dr. Niels Ryberg Finsen alkotta meg a 20. század elején. Ahogy Finsen egészségi állapota romlott, egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a napfény gyógyítóhatása felé. Kutatásai során fölfedezte, hogy a napsugarak a különböző betegségekben, különösen a lupus vulgarisban (a bőrgümőkór egy formájában) szenvedőkön segíthetnek. Mivel Skandináviában viszonylag kevés a természetes napfény, ennek helyettesítésére a tudós egy olyan szén ívlámpát fejlesztett ki, amely ultraibolya sugarakat bocsát ki.
Alkotásáért, a Finsen-lámpáért Nobel-díjat kapott, arról azonban sejtelme sem lehetett, hogy az általa feltalált ultraibolya lámpáival egyúttal a beltéri szoláriumozás alapköveit rakja le.
Az első barnító hatású fénycsövet 1903-ban Németországban fejlesztették ki: a Heraeus cég felismerte, hogy ez nemcsak a látható fénytartományban sugároz, hanem ultraviolafényt is képes kibocsátani. Az első UV-lámpákat gyógyászati célokra gyártották le 1906-ban, és angolkóros betegeknél alkalmazták őket.
1970-ben a szoláriumozás atyjaként is számontartott Friedrich Wolf német tudós azt kezdte el vizsgálni, hogy a mesterséges úton előállított UV-fény milyen hatással van az atléták teljesítményére. Eközben észlelte, egyfajta mellékhatásként, hogy ezeknek a sportolóknak a bőre lebarnult. A felismerésen felbuzdulva létrehozta az első olyan szerkezetet, amely napfény nélkül képes volt arra, hogy lebarnítsa a bőrünket.
Chanel hozta volna divatba?
A napozás legújabb kori népszerűségének Coco Chanel adott egy nagy lökést akaratlanul is az 1920-as években, amikor egy földközi-tengeri hajóútjáról feltűnően lebarnulva tért vissza. A Cannes-ban partra szálló francia divattervezőnőről készült fotók új szépségpéldát teremtettek. Barátja, Jean-Louis de Faucigny-Lucigne herceg ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Azt hiszem, ő találta fel a napozást.”
A napfürdőzésnek szintén hatalmas lendületet adott az első modern bikini debütálása 1946-ban, Párizsban. A falatnyi kétrészes fürdőruha a nevét a Marshall-szigetek részét képező Bikini-zátony után kapta, aminek a térségében az Egyesült Államok kísérleti atomrobbantásokat hajtott végre. Francia tervezője, Louis Réard ugyanis arra számított, a merész darab hasonlóan „bombasztikus” hatást gyakorol majd a férfiakra.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„A tenger helyett jó lesz majd Aliga!” – Rákosi sem vetette meg a balatoni luxust
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
