Neked elmesélem – Lemondunk az esetleges legjobbról

1982 novemberében egy táncórán látták meg egymást. Azóta 150 levelet váltottak, órákon keresztül rótták Budapest utcáit, megszenvedték Csernobil hatását, négy gyermekük született, és ma már háromszoros nagyszülők. Vallják, hogy a házasságban is megdobban más iránt a szív, de amikor döntünk, akkor lemondunk az esetleges legjobbról. Egy 34 éves házasság története. 

Neked elmesélem - Kép: Vavrik Dóra
Neked elmesélem - Kép: Vavrik Dóra

Kép: Vavrik Dóra

Zoltán: 1982 szeptemberében két gimnázium közös, hagyományos tánciskolát indított, ahova minden héten egyszer összegyűltek a fiatalok táncot tanulni. Nem volt választásunk, de úgy emlékszem, fiúk és lányok egyaránt izgatottan vettek részt a táncórákon. Mindnyájunkban volt hátsó szándék. (nevet) Tudtuk, hogy itt az esély ismerkedni. Szeptemberben kezdődött az iskolai tánckurzus, és én két hónap múlva, november 20-án láttam meg őt. Dús fekete haj, porcelán fehér bőr és feltűnően piros, de természetes, élettel teli ajkak.

Ágnes:

Tipikus Hófehérke-szindróma. (nevet) Odajött hozzám, felkért táncolni, majd annyit kérdezett, hogy írhat-e nekem. Itt kezdődött a kalamajka.

Nem értette a zajban a nevemet, csak annyit, hogy Ágnes, és hogy kaposvári vagyok. De az évfolyamon volt öt Ágnes, két Ágota, és ebből kettő kaposvári volt.

Zoltán: Nem okozott ez nekem olyan nagy problémát. (nevet) Megkérdeztem az egyik osztálytársamat, aki Kaposvárról jött a gimnáziumba, nem ismer-e véletlenül egy Ágnes nevű kaposvári lányt. „Szőkét vagy feketét?” – kérdezte. Meg is lett a szükséges név és cím. (mosolyog) Azóta 150 levelet váltottunk.

Ágnes: A levélváltások következménye lett, hogy többet nem váltottunk párt. Csak egymással táncoltunk. Jó volt érezni az illatát, a közelségét, a keze érintését, az erős karját a derekamon. Sokáig ezek voltak a legközelebbi pillanataink fizikailag.

Másfél évig csak kerülgettük és gondolatban mertük szeretni egymást. A táncórákon kívül még a kezünk sem érintkezett, annak ellenére, hogy hosszú órákon keresztül róttuk Budapest utcáit.

Ő 16, én 15 éves voltam. Nem mertünk átlépni bizonyos határokat, amelyek ismeretlennek és veszélyesnek bizonyultak, és ez megtanított minket vágyakozni a másik után. Amikor valamire sokáig vársz, megbecsülöd, amikor végre a tiéd lesz.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Zoltán: A kollégium szigorú szabályai szerint délután fél kettő és fél négy között találkozhattunk.

Ágnes: Sok virágot kaptam, és szinte mindet lepréseltem. Ezek az eltelt idő miatt törékennyé vált virágok még ma is megvannak, és még mindig jó rájuk nézni. A táncvizsgára készülve megbeszéltem a szüleimmel, hogy szeretnék bemutatni nekik egy fiút. Édesanyám azt mondta, rendben, de ezt a szerelmet úgyis „elfújja a szél”. Fájt, hogy ezt mondta. Hiszen az érzelmeim Zoltán iránt már rajtam is túlnőttek, hogyan fújhatná ezt el bármi is? (mosolyog) Aztán megértettem édesanyámat, túl fiatal voltam, és féltett. Ki tudja, mit jelent a szerelem egy tinédzser szívében? (nevet)

„Csendet szeretnék magam körül” – ezzel a mondattal lepett meg Zoltán a következő év áprilisában. Rendben, ha csendet akarsz, legyen csend. Eltűntem az életéből.

És igen, itt megéltem a tinédzserszerelem legnagyobb szélsőségeit. A józan gondolkodás elhagyott, a könnyek viszont jó barátaim lettek. (nevet)

Zoltán: Jól van, szégyellem magam. (nevet) Októberben ismét volt egy táncesemény, ott találkoztunk legközelebb. A külön töltött idő alatt rájöttem, hogy szeretem őt, már akkor is szerettem, amikor csendet kértem. Felkértem táncolni, és hála a zenének, sokáig nem kellett megszólalnom.

Ágnes: Csak annyit kérdezett: „Nem kezdhetnénk újra?”

Zoltán: „Nem, de folytathatjuk, amit elkezdtünk!” – ezt válaszoltad. Emlékszem rá, mert tetszett és meglepett ez a mondat. Az érettségid után én költöztettelek vissza Kaposvárra, ahova hetente jártam hozzád Kókáról vagy Budapestről. Elkértem a szüleim kocsiját, és pénteken, munka után indultam is hozzád. Mennyi energiám volt! (nevet) Fél évig így teltek a hétvégéim, majd úgy éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem sokkal később kértem meg a kezedet. 19 éves voltam, de nem féltem a kérdéstől, sem a választól. (mosolyog) A házasságkötésünk után Kókára költöztünk, így lett a városi lányból vidéki nő.

Ágnes: 1986-ban egy átlagos áprilisi napon éppen Zoltán szüleinél ebédeltünk. Nagyon vártak minket, ezt nemcsak rajtuk, hanem a „terülj-terülj, asztalkám”-ból is láttuk. Egyikünk sem tudta, hogy közben történik valami, ami megváltoztatja az életünket, minket, a világunkat, ami miatt belőlem, egy felhőtlenül önfeledt lányból erős nő válik. 

Kép

Ágnes és Zoltán

Zoltán: Ekkor történt a csernobili katasztrófa.

Ágnes: 1986. júliusában megesküdtünk, majd októberben várandós lettem. Csernobil utóhatásának pedig következménye volt. A kisbabánkat huszonkét hetesen meg kellett szülnöm, aki egy rendellenesség miatt halva született. Nagyon érzékeny nő voltam, aki nem ismerte még az élet okozta fájdalmakat.

Itt nem volt alkalmam elfordulni, keresni a szépet, meglátni a jót. Mert vannak helyzetek, amikor semmi jót nem látsz – pedig akkor is ott van valahol, akár a férjed szemében vagy a jövőben. Hónapokig azt hittem, hogy összeroppanok a teher súlya alatt.

Elvesztettem a régi önmagam. Éjszakákat imádkoztam át, hol egyedül, hol közösen a férjemmel, hogy megnyugodjak. 

Zoltán: Mindig nagy családot szerettünk volna, három, négy gyerekkel, de az előzmények miatt Ágnes minden várandósságát végigizgultuk. 

Ágnes: Veszélyeztetett terhes voltam, de teljesült a vágyunk, amikor 1988-ban megérkezett az első kislányunk, majd 1989-ben a második, és három év múlva a harmadik. Ahogy növekedtek a gyerekeink, elmondtuk nekik, hogy volt egy testvérük, aki halva született. Sok évet töltöttem otthon a gyerekekkel, és bevallom, igazi anyatípusként nagyon élveztem az otthonlétet. Az első lányunk születése után három héttel diplomáztam először, két szoptatás közben államvizsgáztam.

Amikor megkaptam a diplomát, hazavittem, és mondtam a családnak: „Köszönöm, íme a mi közös diplománk!” (mosolyog)

Aztán a harmadik gyermek születése után levelező tagozatra felvételiztem a tanárképző főiskolára, mert a tanítás volt a másik álmom amellett, hogy édesanya legyek. Ha nem lenne ilyen férjem, családom, nem lett volna lehetőségem arra sem, hogy elkezdjem, nemhogy átlépjem az élethelyzetemből fakadó akadályokat. 

Zoltán: Emlékszel, amikor a házat építettük?

Ágnes: Két kézzel öntöttem a maltert, mert egy kézzel nem bírtam, és anyósommal együtt meszeltünk. Mekkora buli volt! (nevetnek)

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Zoltán: És amikor a lányok egyik adventben levelet írtak, hogy ők kistestvért szeretnének? Annyira tiszta és édes érveket hoztak. „Még van egy üres szék az asztalnál! Amikor sétálunk, az egyikőtök keze még szabad.” Aztán „bekopogtatott egy kisember”, akit nagyon gyorsan elvesztettünk, majd nem sokkal később Ágnes édesapját is. 

Ágnes: 21 évesen szültem az első gyerekünket, majd 35 évesen a negyediket, egy fiút. Mostanra pedig már háromszoros nagyszülők vagyunk. 

Zoltán: Nagyon kérdezed ezt a monotonitás-dolgot. (nevet)

34 éves házasok vagyunk, ennyi év alatt simán megunhatjuk egymást. Tudjuk, ki mit csinál és hogyan, azt is, hogy mikor. (nevetnek) De van egy mondat, amit mi nagyon értünk és élünk: a döntésnél lemondunk az esetleges legjobbról. Mert mindenkinél lehet jobb. De csak lehet.

Lehet valaki szebb, alkalmazkodóbb, jobb szerető, kedvesebb ember. Kereshetjük a leg-et, de egy idő után rájössz, hogy senki sem a LEG. A lényeg, hogy neked az legyen a maga egyszerűségében, emberségében.

Ágnes: Én például mindig vezetni akarom őt, amikor táncolunk, és tudom, hogy azt nagyon utálja.

Zoltán: Én meg horkolok. (nevetnek)

Ágnes: És tévedés azt hinni, hogy a házasságban nem dobban meg a szív valaki más iránt. Egy lelkipásztor mondta még a gimnáziumban, hogy „Lányok, ne izguljatok, úgyis lesztek szerelmesek, még a házasságkötésetek után is.” Amikor ezt meghallottam, és épp fülig szerelmes voltam, nem értettem, hogyan mondhat ilyet. Legyintettem egyet. Én aztán nem leszek, gondoltam. De igaza volt. Rengeteg kísértés adatik ennyi év alatt. Megtanultam, hogy minden akkor válik gonddá, ha takargatjuk! Ha elmondjuk, elszáll. Ha oda mersz állni a lelked meztelenségében a másik elé, felszabadulsz. Ahogy azt is megtanultam, hogy akkor leszek boldog, ha odaadom magamat, a félelmeimet, a vágyaimat, ezt az életet, amiben én mellette döntöttem.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti