Wolf Kati: „Úgy nőttem fel, ahogy minden gyerek megérdemelné” – Az énekesnő szülei emberségét adná tovább

Így, gyereknap táján nem is nyithatok mással, mint azzal a zenés foglalkoztatófüzettel, amit édesapáddal együtt gyerekeknek készítettetek nemrég. Honnan jött az ötlet?  

Még a Covid alatt ültünk otthon, amikor apukám megkeresett egy gyerekalbum ötletével. Ahogy kislányként a Vuk zenéjének éneklése kapcsán ismerhetett meg a közönség, úgy arra vágytunk, hogy ma is minőségi zenével és szöveggel ajándékozzuk meg a gyerekeket. A zenét apukám, Wolf Péter szerezte, a szövegeket Fábri Péter jegyzi, így állt össze a Gyerekszáj című lemez. Gyereksztorikat ad elő olyan minőségi zenével, amitől a nagymama sem őrül meg, aki otthon hallgatja az unokáival. Az első részt CD-n hoztuk ki, a másodiknál jött az ötlet, hogy csomagban többféle élményt adjunk a gyerekeknek, így lett belőle foglalkoztatófüzet. Matricákkal, színezővel, tréfás feladatokkal, benne a dalok kottája és szövege, mellettük QR-kód, amire pittyentve már szól is a dal. Afféle „minden az egyben”, nagyon helyes rajzokkal. A most megjelent második rész címe: Gézengúzok. 

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, te mennyire voltál gézengúz? 

Eléggé, de még inkább hangos gyerek voltam. Két bátyám van, mindig úgy éreztem, velük is fel kell vennem a versenyt, és mindig arra jutottam, akkor vesznek észre, ha én vagyok a leghangosabb... Mi még úgy nőttünk fel, hogy nem voltak kütyük, tehát végigjátszottuk a gyerekkorunkat mindenféle kézzelfogható játékkal meg persze egy rakás csínytevéssel. Ideális, boldog gyerekkort éltem meg. 

Összetartó család voltatok? 

Úgy nőttem fel, ahogy minden gyerek megérdemelné. A felnőttkori stabilitásom, az idegrendszerem, a hozzáállásom az élethez, a nyugalmam, a békém szerintem mind innen jön. Nagy családban cseperedtem fel, mindig nyitva állt az ajtónk, jó értelemben véve átjáróház volt az otthonunk. Jöttek-mentek a rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok – akinek valamire szüksége volt, az tudta, hogy a szüleimet hol találja. Ők nagyon szociálisak voltak, és gondtalan, szabad gyerekkort teremtettek. Persze voltak határok, amiken belül gyerekként mozoghattunk, de reggeltől estig kint lehettünk tapicskolni a patakban, felmászni a dombokra, otthon pedig várt a meleg családi kuckó.  

Az ilyen gyerekkor alapozhatja meg az ember lelki egészségét. 

A patakpart volt a kedvenc gyerekkori helyszíned? 

Szentendrei lány vagyok, így a fél gyerekkorom a Bükkös-patak partján zajlott, és azon az útvonalon, ami a lakásunktól a suliig a patak mellett vitt. Talán ezt szerettem a legjobban, de a Duna-partot és a szentendrei belvárost is imádtam, ahol nyaranta mezítláb sétálgattunk. 

Kép

Wolf Kati kisgyerekként - A képek tulajdonosa Wolf Kati

Később olyan időszakod is volt, amikor már lázadtál egy kicsit? 

Hármunk közül én voltam, aki igazán lázadt. A két bátyám észrevétlenül ment át a kamaszkoron, ők nálam sokkal ügyesebben csinálták. Én tipikus „igazság bajnoka” lettem, azaz minden csak úgy volt érvényes, ahogy én gondoltam. De valahogy ezt is jól kezelték a szüleim, egyébként is elmondható arra a korra, hogy nem voltunk állandó kontroll alatt, nem lapult ott mindenki zsebében a lokátor, hogy vajon hol jár a gyerek. Ezzel együtt járt, hogy a lázadásomat is megengedőbben fogadták. 

A nagyszüleiddel is szoros volt a kapcsolat? 

Abszolút! Az anyukám szülei is szentendreiek, így mindig vasárnapi ebéd volt a mamánál, ahol az egész család összegyűlt, aztán később nálunk ugyanez. Családi szülinap, névnap, karácsony, húsvét – mindig volt mit ünnepelni, és olyankor rendre nagy családi kajálás, nevetés ment. Apukám szülei Budapesten éltek, de velük is élő volt a viszony.  

A családi alkalmak máig sem maradhatnak el, szerintem nagyon fontos, hogy bárki bárhogy rohan, bármit dolgozik, az ünnepeket meg kell ülni. 

Tizenévesen volt, akiért vagy amiért nagyon rajongtál? 

Alapvetően nem vagyok rajongó típus, de voltak nagy kedvenceim: az egyik unokatesómmal együtt például odavoltunk Michael Jacksonért. Ő rajongó típus volt, a szobáját telerakta plakátokkal, relikviákkal. Én másképp néztem fel az akkori nagyokra. Amikor elkészítettük édesapámmal a Vukot, bejuthattam az akkori zenei élet legfontosabb pontjára, a Magyar Rádió épületébe, ahol a stúdiók voltak. A rádió büféje, a Pagoda a magyar kultúrélet legendás helyszíne volt – engem el is kapott a hangulata, hogy csak adjanak egy Túró Rudit kakaóval, és én leülök oda nézegetni, hogy jönnek-mennek a kor nagy művészei, színészek, énekesek, tévések. Belezúgtam a miliőbe, s könyörögtem apámnak, hogy ha megy, mindig vigyen magával. Vitt is, sokat dolgoztunk együtt, ő zenét szerzett, hangszerelt, stúdiómunkát vezetett, a lemezek vokálszólamait pedig én énekeltem fel. Mellette tanultam meg a szakmának ezt a részét. A szüleim közben komolyzenei koncertekre jártak, én kevésbé, pedig a diplomám is komolyzenész. Én inkább az Earth Wind and Fire- és a Falco-koncertre emlékszem, amikre a tesóimmal mentünk! 

Amilyen nagy hatással az akkori előadók voltak az akkori közönségre, szerinted ugyanaz a rezgés működik ma is a színpadi emberek és a közönség között? 

Van az élő zenének egy olyan varázsereje, ami semmi máshoz nem fogható. És ez ma is ugyanúgy el tud repíteni bárkit, mint 30–40 éve. Nemrég lett egy új zenekarom – noha előtte is szuper sessionzenészeim voltak –, egy saját banda változatlan tagokkal. Igazi pop-rock koncerteket nyomunk, átdolgoztuk a dalokat is egy kicsit, visszanyúlva a ’80-as, ’90-es évekhez, az akkori koncertfeelinghez. A torzítós gitáron lemegy akár három kör szóló is, zongora- vagy épp dobszólóval, kiállásokkal, amitől kicsit tartottunk: vajon hogy veszi a mai közönség, hogy nem rádióbarát verzióban adjuk elő a dalokat, hanem időt szánva rájuk? Nagybetűs, régimódi zenélés ez, de szerencsére azt látom, pont úgy hat, mint annak idején.  

Ha átadod magad az élő zenének, visz magával a muzsika, ez nem változik. 

Mennyire látod ezeket a klasszikus értékeket a feltörekvő zenekarokban – mert ilyenekkel is találkoztál például A Dal című műsor zsűrijében? 

Sokan megkérdőjelezik a tehetségkutatókat – vagy akár A Dalt, ami attól egyedi, hogy oda mindenki saját produktummal érkezik –, pedig mindben felbukkan egy-egy arc vagy csapat, akire érdemes odafigyelni. Azt hiszed, már nem lehet újat alkotni, mert minden dalt megírtak, de a tehetség új ízzel vagy formával teret csinál magának. Abból a szempontból ma könnyebb dolguk is van az előadóknak – bár ez egyszerre könnyebb és nehezebb is –, hogy nincs szükségük a médiára, ott van az internet. Viszont a neten elképesztő a verseny, rettenetes mennyiségű zene kerül fel, de amelyik megtalálja a közönségét, az rögtön egy az egyben eljut a követőkhöz. A fontos, hogy legyen mögötte tartalom, amit át akar adni, mert szerintem ez határoz meg egy előadót, nem az, hogy milyen szép a hangja, jól néz-e ki, vagy mekkora körülötte a csinnadratta. Amikor a nagy világsztárokat figyelem, akkor is mindig leszűröm, hogy az elkötelezettségük és az általuk képviselt tartalom miatt vannak ott, ahol. 

Te, amikor igazán befutottál, már édesanya voltál. Egy ideje már gyakorlod ennek a két színtérnek – színpad és család – az egyensúlyban tartását. Mennyire sikerül? 

Működik, persze a lányaim már nagyok, a nagyobbik most nyáron lesz tizennyolc, így könnyebb velük. De szerintem bárki, aki dolgozik és gyereket nevel, pont ugyanígy sakkozik az idejével. Csak nekem más az időbeosztásom, de már azzal is megbékéltem, hogy ez a pálya nem tud lelkiismeret-furdalás nélkül menni. Ha sok a meló, az zavar, hogy miért nem én készítem a lányoknak a vacsorát – pedig már elkészítik maguknak is –, ha meg épp nem énekelek, akkor miért ülök otthon ahelyett, hogy dolgoznék... 

A lányaidban látod egykori önmagadat, hasonlítanak rád? 

Hasonlítanak is, meg nem is. Erős művészi vénájuk van, de nem hiszem, hogy a zenében fognak kiteljesedni. Nem is akartam ezt rájuk kényszeríteni. Szerintem az egy nagyon fontos – és nem könnyű – szülői feladat, hogy abban hagyjam őket kibontakozni, ami majd ugyanolyan boldogságot ad nekik minden nyűgével együtt, mint nekem a zene.  

Meg kell találniuk azt a pályát, ahol ugyanúgy mosolyognak, mint én a színpadon, de azért szívesen megcsinálják a gályázós részét is, mert az minden munkának megvan. 

Hogy érzed, sikerül nekik azokat az értékeket továbbadnod, amikről a szüleid kapcsán meséltél? 

Nagyon remélem, hogy igen. A legerősebb érték a mindent átható humánum, amelyben felnőttem, mert a szüleim tisztelettel és szeretettel állnak mindenkihez, mindenki tiszta lappal indul náluk. Ehhez tartozik az egymással foglalkozás, hogy hogyan tudunk segíteni a másiknak, illetve miként tudjuk úgy megélni a saját vágyainkat, hogy ne bántsunk senkit, és ezt mindenki másnak is megengedjük. Nemcsak a szülőkön múlik ezek átadása, de mindkét lányunknak nagyon szerencsés természete van. Mély érzésű, normális csajok, úgyhogy azt hiszem, az értékek továbbörökítődnek... 

Érdekes kihívás lehet az is, hogy amikor a gyerekdalaiddal koncertezel, egy más generációnak a figyelmét kell lekötnöd. 

A gyerekkoncert ebből a szempontból amúgy is nehéz műfaj. Ha olyat csinálsz, amit a gyerek megun, két perc múlva már a fagyisnál lesz, és húzza magával a szüleit is. Nincs az, hogy türelmesen megvárják azt a számot, ami épp nem a kedvencük. A gyerekkoncertjeim körülbelül félórásak, van velünk gitárkíséret és bábművész. Interaktív az előadás, de nem az a fajta, amikor mindenki táncol, rohangál, leizzad, és negyven perc múlva viheted aludni a kicsit. Intimebb, zenehallgatós fellépés ez, de úgy látom, figyelnek rám, be is vonom őket, bár keményebb meló, mint felnőtteknek játszani. 

Kép

Wolf Kati és zenekara - Fotó: Boldog Ati

A felnőtt koncertekről vannak „leg” élményeid, amikor valami kiemelkedő hatást értél el? 

Maximalista vagyok, úgyhogy addig nem jövök le a színpadról, amíg nem történik valami csoda, azt nem viselném el. Azt gondolom, mindig az előadó dolga megteremteni a nagy pillanatot vagy pillanatokat, ebben nem várhat a közönségre. Én addig gyűröm a dolgokat, és próbálok ráérezni az aktuális hangulatra, amíg meglesz az a dal, ami épp betalál náluk. Épp ezért rengeteg koncerthez kötődik olyan élményem, amit magammal tudok vinni. Sőt, koncert után is adódhat ilyen, amikor maradok kicsit beszélgetni, aláírni, fotózni, és valaki elmondja, hogy mondjuk egy dalom húzta ki a gödörből. Hát, mit akarhat még egy előadó?  

Annál jobb nem történhet, mint hogy jófelé alakítasz egy életet. 

Mennyire vagy előre tervezős a szakmában, illetve édesanyaként? 

A szakmában úgy egy évre előre megvannak a tervek, de nem óráról órára, a szigorú menetrendtől csak begörcsölnék. Igaz, van körülöttem egy nagyon profi csapat, akik leveszik rólam a terheket, ők pontosabban terveznek, mint én. Anyaként spontán vagyok, bár szerintem ezerszer nehezebb feladat anyának lenni, mint énekesnőnek, de hagyom a lányaimat kibontakozni. Nem állok ott mögöttük, hogy megcsinálták-e a leckét, szerintem amúgy sem gyereket nevelsz, hanem együtt élsz a gyerekeiddel. Tanulni úgyis az ellesett példából fognak, töltekezni pedig az együttélésből, nem abból, amit „karattyolok” nekik. Tudják, hogy ha segítség kell, számíthatnak rám, de nem cselekszem helyettük. Anno én is tudtam, bármit szeretnék csinálni, egy feladatom van: vegyem komolyan. De hogy mit veszek komolyan, azt én döntöttem el. 

Ha most születne egy vadonatúj dalod, miről szólna, mi az, ami épp a leginkább foglalkoztat? 

Most pont születőben van egy dalom! Az előző, ami február végén jött ki, általánosan szerelmesebb, bulizósabb szövegű volt. A most készülő pedig a nőiségről szól majd – arról, hogy mennyi feladata, énje, érzése lehet egy nőnek, és hogy abból ki mit él meg igazán fontosnak...