Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender...

Az emberek nagyrésze vizuális típus, de talán pontosabb így fogalmazni: történetekben gondolkodunk. Irodalmon a költők magánéletének nyalánkságait jegyeztük meg, Newtonnak pedig vagy tudjuk a törvényeit, vagy nem, de esetéről az almával mindnyájan hallottunk, és az már egészen lényegtelen apróság, hogy valóban megtörtént-e.

Ahol történet van, ott kapcsolódunk, és amivel kapcsolódunk, az a történet belénk épül. Az emberiség ősi történetei pedig sok szempontból kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz.

Ha csak a kedvenc filmjeinkre gondolunk, nagyjából mindegyik sztori ugyanazokra az alaptörténetekre vezethető vissza.

- A világban eluralkodik a káosz, jön egy szörnyeteg/gép/maffia, a hős pedig nagy viszontagságok árán megmenti az emberiséget.

- Két szerelmest elszakítanak egymástól, a végén pedig egymáséi lesznek – vagy nem.

- Van egy fickó, aki mindenkiből bohócot csinál, mi pedig önfeledten kacagunk a mozivászon előtt, és örülünk, hogy nem mi vagyunk az, akiből hülyét csinál...

Gondoljunk csak legnépszerűbb karakterszínészeinkre: Bruce Willisre, a Hősre, Di Caprióra, a Szépfiúra, vagy Jim Carrey-re, a Bohócra. Ha nevetünk, ha sírunk: ez élmény katartikus.

Pedig ezek az ősi történetek nem csak szórakoztatnak.

A gyermeket sem csupán elaltatni akarjuk a mesékkel, hanem azt is szeretnénk, hogy a világból többet megismerjen a mesék által.

Ha pedig a mesék a jóról és a rosszról, a túlélésről és a kitartásról ennyi ezer éven át képesek voltak szóbeliségben hagyományozódni (majd egy ponton valaki leírta őket), akkor bízvást mondhatjuk: sokat adhatnak nekünk.

A történetmondók ma újra fontosak

Ezen a ponton lép be a képbe egy régi-új mesterség: azok, akik búvópatakként mindig jelen voltak minden kultúrában, hol alacsony, hol magas társadalmi megbecsülést élvezve. Regösök, lantosok, énekmondók, bárdok, történetmesélők, krónikások, mesemondók – angolul storytellers, és manapság talán ez írja le őket a legjobban. A történelem során korántsem csak az volt a szerepük, hogy névnapi köszöntőket írjanak és lejegyezzék a győztesek tetteit. Ők, a minden közösségben megjelenő tehetséges mesemondók adták tovább az adott kultúra identitásához kapcsolódó mítoszokat, eposzokat, legendákat – és a népmeséket is, amelyek az egyén szintjén ábrázolják a világ működését.

Most, a 21. században ismét egyre inkább a látószögünkbe kerülnek a mesemondók. Nemzetközi szövetségeket alkotnak (FEST mint Európai Mesemondó Szövetség, etc.), különféle képzéseket, konferenciákat, fesztiválokat és mesemondó alkalmakat szerveznek (pl. Hetedhét Hatvan Népmesefesztivál, Pünkösdi mesenap stb.), és segítenek a fiatal tehetségeknek, akik felismerik magukban, és ki is mondják: mesemondók. Történetmesélők.

Az elmesélt történetek és mesék hallgatása – szemben a (képes)könyből való felolvasással és a filmekkel – olyan tudatállapotot idéz elő, amelyben a saját belső képeinkkel jelenítjük meg a történetet, az alkotó fantáziát aktívan használva, és a mesei kódokat elraktározva olyan helyzetekre, amikor arra majd szükség lehet.

Használatban van a jobb agyfélteke, amelyet sokszor túl kevéssé foglalkoztatunk a rohanó életritmusunkban, amikor a napi betevőért kell dolgozni. Ráadásul maga a mesélés pozitív hatással van a mesélőre magára is.

Kép: Walter Firle: A mesekönyv, 1929​​​​​​​

Magyarországon ma – szerencsére – szintén egyre nagyobb figyelem fordul a mesék felé, és többféle szempontból közelítjük meg a meséket, egyúttal azok elméleti vagy gyakorlati előlnyeit kihasználva. Annyira felkapottá váltak maguk a mesék is az utóbbi néhány évtizedben, hogy olykor alig győzünk kiigazodni a mesefoglalkozások irányzataiban.

A mesemondást tanulni is lehet

A hagyományos magyar népmesemondás évszázadok óta jelen van a kultúránkban, és számos nagy formátumú mesemondóról készült már kutatás. Akkreditált képzésként elvégezhető a Hagyományok Háza szervezésében, és több mesemondó társaság is kinőtt már a kurzust elvégző csoportokból. Az oktatók közül talán a legismertebbek: Berecz András mesemondó és Agócs Gergely néprajzkutató.

Zalka Csenge Virág a nemzetközi mesemondók világát népszerűsíti mesemondó alkalmakkal és rendezvényekkel. Foglalkozik a mesék és a kortárs kultúra összefüggéseivel, és az állami gondozottakkal foglalkozó paloznaki Meseközpontban képezi a mesemondó önkénteseket. Angol és magyar nyelvű blogján a mesemondás mint hivatás és foglalkozás szakmai részleteibe is beavat.

Budapesten most már évente van egy Mítoszok Csatája nevű rendezvény is, amelyen felnőtt közönségnek mesélnek a mesemondók mítoszokat, közelebb hozva azokat a mai emberhez (legközelebb 2019. november 13-án 19 órakor lesz Mítoszok Csatája a Premier KultCaféban).

A meseterápia kitalálói és oktatói: Antalfai Márta pszichológus, aki munkacsoportjával tanítja módszerét, és Boldizsár Ildikó, aki a Methamorphoses meseterápia-módszer megalkotója és oktatója. Az ő nyomukban kezdték Magyarországon a meséket felhasználni a sebzett lelkek gyógyítására (klinikai meseterápia), vagy egyszerűen képességeink kiaknázásának segítőeszközeként (alkotó-fejlesztő meseterápia). Ma már ezen a területen is többféle képzés közül lehet választani: (pl Metamorphoses Meseterápiás Módszer, Ligetszépe Meseterápiás Módszer)  

Kádár Annamária a mesepszichológia úttörője, a mesék és az érzelmi intelligencia közti összefüggések kutatója és alkalmazója, előadásokat tart sok helyen a Kárpát-medencében, és blogot is ír.

Bajzáth Mária a mesepedagógia kutatója és alkalmazója, és remek mesegyújteményeket állít össze tematikusan vagy különböző korosztályoknak. A mesepedagógiában a rendszeres mesemondás mellett a közös mondókák, ének, tánc is nagy hangsúlyt kapnak.

A történet, a mítosz, a mese a világ megértésének eszköze. A hagyományok átadásának királyi útja.

A belső erőnket és az érzelmi intelligeniciánkat, egyúttal a boldogságra való esélyünket tápláló csodaszer, amelynek közösségteremtő és gyógyító ereje hatalmas. Olvassunk mesét, hallgassunk mesét, és meséljünk sokat egymásnak! Ha pedig szerencsénk van eljutni egy mesemondó alkalomra, sose habozzunk.