Mire tanít egy szerelmes kamasz és a magyar mitológia találkozása? – Viola Szandra mágikus világba csöppenti olvasóit

„Megérkeztünk.” Ezzel a mondattal indul a regényed, de milyen világba érkezünk meg pontosan?

Egy olyanba, amelyikben nagyon fontos a játék és a varázslat. Mert amit a leginkább megőriznénk a gyermekkorunkból, az annak megélése, hogy milyen varázslatos tud lenni – bármi. Hiszen akkor még egy csomó csodát elhittünk, játéknak éltük meg azt is, ha segítenünk kellett egy „unalmas”, felnőttes tevékenységben: fűnyírásban, mosogatásban. Ezt a szemléletet próbáltam újra megtalálni, s általa az olvasót olyan világba csöppenteni, ahol nem üres feladatok vannak, hanem minden kicsit mágikus is.

Ilyennek tartod sok más mellett – a történetben a főhős által is megélt – első szerelmet?

Azt gondolom, hogy nemcsak az első, hanem minden szerelem során a varázslatérzést keressük. Mert mi is a varázslat? Az, amit nem tudunk minden ízében megfogalmazni, kielemezni. Egy titok, ami előttünk sem fedi fel magát. Sokan szeretnék varázslatként, nem racionális döntésként megélni a szerelmet, még ha felnőttkorban kell is, hogy bizonyos mozzanatait a józan ész befolyásolja.

Főszereplőd, a tizenhat éves Lichtenberg Hajnal édesapjával költözik a nagyvárosból vidékre, ahol hihetetlen kalandok részese lesz. Mennyire valós karakterekből, helyszínekből táplálkoztál?

Visszagondoltam tinédzserkori énemre, hogy bele tudjak helyezkedni egy tizenhat éves lány helyzetébe. Hajnal viszont nemcsak azért tér el tőlem, mert a mai tinik mások, hanem mert sosem használok a valósággal százszázalékos egyezést. A nagymamám alakját vagy az egykori kedves cicám karakterét sem egy az egyben emeltem be a regénybe. Belső válságot szülne, ha pontosan akarnék megírni történéseket, nem pedig jól. Ami érdekes: akad néhány helyszín, például a nagymamámék régi háza, amik szinte mindig előjönnek a „koponyamozimban”, amikor más regényeket olvasok. Már több száz történetet lejátszottam a fejemben ugyanezeken a színtereken, írás közben viszont nem ide tértem vissza. 

Ha már Piliscsuda, akkor főleg a lakóhelyem, Piliscsaba ihletett meg, például egy barátnőm háza, amely ma már szépen fel van újítva, de a regényben még romos állapotban, „kísértetkastélyként” jelenik meg.

A történet mágikus hangulata az ősi magyar népmesei, mitológiai elemek beleszövéséből is ered. Jól sejtem, hogy ez a világ még nem a regénybeli Hajnallal egyidősen kezdett vonzani téged?

Az ő korában olyan voltam, mint bármelyik tizenéves. A néprajz csak az utóbbi években lett fontos, amikor kerestem egy „hazát”, egy biztonságot. Mert a biztonságot az embernek egy darabig a szülei jelenléte adja, de legkésőbb kamaszkorba lépve ebből kinövünk. Felnőttként viszont újra otthonra szeretnénk találni – nekem ezt a magyar nyelv, irodalom és kultúra biztosítja. A magyar néprajz azon túl, hogy elrepít egy régi világba, amelyből építkezhetek, érdekes, jópofa, humoros babonákat, szokásokat tartalmaz. Ha az ünnepeinkre gondolok, szerintem minden család megőrzött ezekből néhányat. Ráadásul szépen egybe is simulnak a kereszténységgel, ami számomra szintén fontos: a hiedelmek között is van, ami például a szentelt vízhez kötődik. Az istenhit már a Használt fényforrások című verseskötetemet is áthatotta, és itt is megjelenik, mert az irodalom természeténél fogva szakrális, könnyű eljutni általa a végső kérdésekig. A fényforrások, illetve a regényben a bukott fényhozók megjelenése is a keresztény jelkép újragondolása.

Szerinted a kiskamaszok, akikhez a Világfa kilenc ága szól, mennyire fogékonyak erre a mágikus világra és a természetközeliségre, amely a műben szintén fontos szerepet kap?

Olyan rezgéseket érzek most a világ kultúrájában, hogy mindenki – fiatal és idős – keresi a gyökereit. 

Szláv népek zenéit is hallgatom, és ez a világzenében ugyanúgy tetten érhető, mint az irodalomban. Arra is sokan rájöttek – a koronavírus-járvány kapcsán vagy attól függetlenül –, hogy a természetközeliség milyen fontos a pszichének, az egészségnek, hogy jól jön a helyes táplálkozáshoz, a társadalomtól való függetlenedéshez. Sokan választanak hagyományosabb életformát, kiköltöznek a városból, ahogy a főszereplőm és édesapja is tette, ott pedig kiderül, milyen fontosak a természet erői. Ez az érték számomra akkor lett – a tinédzserkori kutyasétáltató és egyéb sétákon túl – igazán lényeges, amikor Budapest vonzáskörzetébe költöztem, s megtapasztaltam a nagyváros és egy kisváros különbségeit. De a mai fiatalok alapból érzékenyebbek a természetvédelemre, a klímakrízisre, mint mi voltunk tizenévesen.

Kép

Fotó: Éder Vera

A mai tinik eszköztára, szókincse is más, mint a korábbiaké, de a regényedben teljesen közös nevezőre tud jutni a régies és a modern...

Semmiképp sem szerettem volna valami élettelenül archaikusat létrehozni. A főhősöm ezért kicsit szemtelen, szkeptikus, a mai tizenévesek szlengjét használja. Persze ahhoz, hogy irodalmi nyelven íródjék a szöveg, bizonyos határokat nem léphettem át. Amúgy is ahány tizenhat éves, annyiféle szókincs létezik. Humort pedig nem is szándékoltan csempésztem a szövegbe, de amikor az első felolvasásoknál nevetett a közönség, örültem neki, mert humoros irodalmat a legnehezebb írni.

Jó humorforrás például egy lidérc és az Instagram közös cselekményszálba emelése, de a különös tulajdonságokkal felruházott állati szereplőid is.

Nagyon szerettem a macska, Cicelle karakterét írni, mert az életben is tapasztalom, hogy minden macska külön egyéniség, majdnem olyan széles skálán mozognak, mint az emberek. Mókamesterek, de el is gondolkodtatnak: Cicelléről is kiderül, amikor nagy ritkán megszólal, hogy mennyi mindent tud. Pont olyan segítő, ahogy egy kisállat a valóságban is segíthet az embernek nehéz helyzetekből felállni. Gazdája, a boszorkányos Luca asszony pedig a főhős felnövését támogatja. 

Ma már szerintem kevés ilyen ember – talán néhány nagymama, illetve tanár – áll a fiatalok mellett, pedig nagy szükség volna rájuk. 

Ő egy kicsit javasasszony, ért a gyógyfüvekhez, sőt gyanúsan sokat tud az átjárhatóságról a transzcendens világ és a valóság között, izgalmas okfejtései vannak... De az anekdotázó madár, Csicsörke is érdekes ismereteket oszt meg a madarak életéről. Róluk én is sokat olvastam, többek közt azt, hogy némelyik hetekig le sem száll, és nemcsak eszik, hanem alszik is repülés közben. Ez olyan izgalmas: vajon milyen az álom a levegőben, fontos-e, hogy milyen közegben álmodunk?

Az ilyen tűnődéseidből úgy látom, mintha sikerült volna átmentened a korábban emlegetett gyermeki énedet mostanra is...

Az alkotásban meg tudtam őrizni, enélkül nem is tudnék írni. Tudatosítottam magamban, hogy aki alkot, az nem én vagyok, hanem a gyermekkori énem. Táplálom őt, figyelembe véve azt is, hogy egy gyereket nehéz munkára bírni. Ahogyan a diákok sem szeretik a házi feladatot, az írásnál is fontos, hogy ne kényszermunkára ítéljem a gyermeki énem, mert rögtön ellenállna. Hagyok hát neki szabadidőt is, ami valahol szintén az írás része, ilyenkor kedvemre olvasgatok, akár magyar néprajzot. Hálás vagyok, hogy elmerülhetek benne, hogy magyarnak születtem. És kivárom az ihletet, mert a hétköznapi énem sosem tudná megközelíteni azt, ami egy kiérlelt, áldott pillanatban születő írásomban benne lehet.

Ha már ihletett pillanatok, milyen volt költőként ezúttal hosszabb prózai szöveget alkotni?

Féltem, hogy nem lesz elég cselekményem, mert a regényszöveget is egy rövid költői alapból kezdtem kibontani. Szinte csak azért kreáltam köré cselekményt, hogy egy-egy fontos mondatot, ami előre megvolt a fejemben, a megfelelő ponton elhelyezhessek. Ezekért a mondatokért hajlandó voltam egy egész regényt megírni... Persze amikor már varrtam a gombhoz a kabátot, minden magától alakult. Nem tudtam, hová fogok kilyukadni, bíztam benne, hogy ez jót tesz a történetnek. A tudatalattim végül olyan dolgokat is elrejtett benne, amiket később ki tudtam fejteni, pedig magam sem sejtettem, hogy az a motívum egyszer fontos lesz. 

Az írott világ ebben is modellezi a valóságot: az életben is rendre működésbe lépnek szálak, amelyekről nem tudjuk, hogy később összefutnak.

Ha most megjelenne a Mitmitke nevű karaktered, aki egy kívánságteljesítő lidérc, mit kérnél tőle?

Az egészségen és a szeretteim egészségén túl kiapadhatatlan tehetséget, ihletet, és hogy ehhez még életemben megadasson a siker minden feltétele. Nem az álsikeré vagy a pénzen megvehető sikeré, hanem azé, ami annak köszönhető, hogy az írásaim eljutnak a közönséghez, és örömet szereznek. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.