Verkli vagy gyönyörű muzsika az életünk? – A tervezett csendjeinken is múlik

Katolikus iskolákban, plébániákon szokás Veni Sancte szentmisével nyitni a tanévet. A hívek ilyenkor bizalommal kérik Istent, küldje el a Szentlelket („Veni Sancte Spiritus – Jöjj, Szentlélek!”), aki jó tanácsadó, pártfogó és kísérő, hogy ő adjon útmutatást a tanév során a(z iskola)közösségnek. Akár része az életünknek ez a szokás, akár nem, kis belső lelki kamránkban érdemes Isten elé vinni vagy magunkban megfontolni a tanévet, a terveinket, és átgondolni, mit tartunk igazán fontosnak: mire szeretnénk mindenképp időt és figyelmet szánni.

Tanulhatunk abból, hogyan viselkedünk, amikor az élet lényegi történései tőlünk függetlenül bekövetkeznek.

Például amikor kórházba kísérünk valakit, tragédia történik a családban, feleségünknél, húgunknál beindul a szülés, egy szerettünket bántják, keresztelőt, házasságkötést, diplomázást vagy más életútbeli mérföldkövet ünneplünk, önkéntelenül elérhetetlenné tesszük magunkat. Még „a főnököt is kinyomjuk”, mert ösztönös késztetést érzünk, hogy minden idegszálunkkal jelen legyünk.

Figyeljünk fel arra, hogy nem kell nagy eseményekre várnunk ahhoz, hogy minőségi, eltulajdoníthatatlan időt szánjunk a szeretteinkre, a hitünkre, az egészségünkre, a lelkünkre! Életünk bármely pillanatának rangot adhatunk azzal, hogy kiemelt figyelmet fordítunk rá. Nemcsak a random beeső lyukasórákat és a fentről kiszabott szüneteket – elrendelt szabadság, őszi-téli-tavaszi szünet – tölthetjük fel, hanem szabadok vagyunk a saját ritmusunkat is alakítani. Igen, manapság a logisztika külön művészeti ág… 

De amint a hangok sora, az életünk is kakofónia lesz jól beillesztett szünetek nélkül – azokkal együtt viszont remekművé válik. Igenis megtehetjük, hogy kijelölünk és rendszeresítünk a napjainkban perceket, a heteinkben órákat, a hónapokban délutánokat, napokat, az évszakokban hétvégéket, az években heteket, amiket a valódi kincseink között töltünk. 

Igaz, ehhez kell némi (oké, egyre több) találékonyság és a tervhez való ragaszkodáshoz szükséges önfegyelem is. De ez könnyű iga, ami a legkisebb erőfeszítést is meghálálja. Érdemes nem időmenedzsment-csúcsteljesítményként, logisztikai bűvészmutatványként, hanem találkozásokként, mikroünnepekként gondolni a kiszakított időinkre, amiket majd dobogó szívvel várhatunk! 

A kisebb-nagyobb csendekre, a tudatos semmittevésekre, üresjáratokra, a bensőséges kapcsolódásra, a menetrend szerinti „csak levésre”, a feltöltődés lassú formáira. 

Mik lehetnek ezek a gyakorlatban?

Az imádság mindenképpen. Be lehet írni Istent a Google-naptárunkba – ezt a gondolatot kedves barátnőmtől, Graf Orsolya írótól kölcsönzöm, aki felemelő verset írt hasonló címmel. Lehet Istennel meetinget, munkaebédet, konzultációt tartani, lehet Hozzá szupervízióra, „osztályfőnöki órára” menni, akár órarendszerűen. És ha kell egy kis derű, fel is lehet vinni ilyen címkével „a hivatalos” naptárba is. 

A párunkkal és a gyermekeinkkel töltött minőségi időt is nyugodtan jelölhetjük „ismétlődő eseményként” a digitális szervezőnkben, de elsősorban a szívünkben. Tudom, hogy a munkarendtől, az életkörülményektől, a gyermekfelügyelet megoldhatóságától is függ, mégis kis kreativitással, akár családi kupaktanács során lehet közösen dönteni arról, hogy legyenek kizárólag egymásnak adott órák és percek a napjainkban. 

Például képernyőmentes idősávok. Célzottan szabadon hagyott csütörtök délutánok. (Legalább) egy kettesben elköltött reggeli a héten. Nem programmal, hanem egymással töltött hétvégék, félévente legalább egy. Évszakonként pár kijelölt nap, amikor se meccs, se túlóra, se csapatépítő, se nagytakarítás – hanem családi társasjáték vagy kirándulás a program. 

Előre betervezett csendes, lassú, testi-lelki „ázás” a jelenben. Nem görgetésre vagy távirányítószkanderre gondolok. 

Naptárba vésett erdőben töltött időre, napfelkelte- vagy csillagnézésre, gyógyfürdőre, barlangjárásra, könyvtári olvasásra, zenehallgatásra hangversenyen való részvételre inkább. 

Mindegyiket betervezhetjük – ha nem is mindet szokás. 

Nem gondoltam, hogy valaha is lopásra fogok buzdítani, de íme, most mégis… Mert csendet lopni teljesen legális. Nagy öröm, hogy lehet eggyel későbbi buszra szállni, de akár lesétálni is az utolsó két megállót. Lehet induláskor a konyhaasztalon „felejteni” a fülhallgatót. Lehet elvitel helyett helyben fogyasztásra kérni a kávét. Lehet kézzel reszelni a répát ahelyett, hogy az aprítógépbe dobnánk. Lehet szemlehunyva hallgatni a szívverésünket abban az öt percben, amit mások cigiszünet néven ismernek. 

Nem baj, ha nem valósul meg maradéktalanul a terv. Nem baj, ha mégis el kellett halasztani egy baráti találkozást, ha aznap nem sikerült teljes odaadással jelen lenni a gyerekünkre szánt időben, ha épp kimaradt a negyedórányi elcsendesedés, amit az ebédfőzés és a teregetés közé terveztünk. A csend akkor is pótolható, ha nincs csend: gyengédséggel. Érdemes gyengéden bánni magunkkal, amikor kudarcot vallottunk, amikor valami nem sikerült, amikor nagy nyomás alatt vagyunk – mert a gyengéd figyelem a csend egy formája. Szabadok maradunk benne. 

Tartsuk szem előtt, hogy az öröklét ideje és életünk pici, rövidke ideje sokkal fontosabb a határidőknél. Még a mókuskerék berobbanása előtt „órarend szerint” tervezzük be az életünkbe a csendet, a kapcsolatokra szánt időt és a lassú feltöltődést, vértezzük fel magunkat sodródás ellen. Legyen az életünk verkli helyett gyönyörű muzsika, és hadd szóljon arról, ami valóban fontos.