A lájk a lélek cukorbombája – hogyan facebookozzunk jól?

Ahány profil, annyiféle facebookozó – szólhatna egy új közmondás. Min múlik, hogy hogyan használjuk a közösségi médiát?  

Mindenki kialakít egy stratégiát, az is, aki egyáltalán nem posztol semmit, akár egyáltalán nincs is profilja – meg az is, aki naponta több képet tesz ki magáról. Az online jelenlétünket sok tényező formálja a személyiségjellemzőinktől kezdve a hangulatunkig. Az aktuális élethelyzet is nagyban befolyásolja, hogy a social mediát milyen intenzitással, illetve mely funkcióiban használjuk. A párkapcsolati státusz például fontos: mivel az egyes párkapcsolati szakaszokhoz eltérő pszichológiai szükségletek társulnak, egész másként van jelen a közösségi médiában az, aki újdonsült szerelmes, mint aki nemrég szakított. Egy másik faktor a médium típusa: míg a Facebook döntően szövegalapú kommunikációra épít, az Instagram és a TikTok a vizualitást részesíti előnyben, előbbi inkább az idősebbeknek, utóbbi a fiatalabbaknak fekszik.  

Kép

Dr. Fejes-Vékássy Lili Kép: Karancz Orsolya

Sokat hallani a közösségi média romboló hatásáról. Miért játszunk mégis ilyen önfeledten a tűzzel? 

Az eszköz önmagában nem pozitív vagy negatív: a használat módjától függ, tud-e kárt okozni bennünk. A social media platformokat úgy fejlesztik, hogy különböző pszichológiai szükségleteinkre rezonáljanak – ezek a szükségletek nem jellemhibák vagy gyengeségek, hanem mindenkiben meglévő, természetes emberi igények.  

Ha például elismerésre szomjazunk, és ezt lájkokkal akarjuk oltani, az nem csupán illúzió? 

Inkább az elismerés egy formája. Ha éhes vagy, ehetsz a Mekiben, de készíthetsz magadnak egy tápláló, természetes alapanyagokból álló ebédet is.  

A lájk a könnyen és állandóan elérhető „gyorséttermi” visszajelzés. Mi döntünk, hogy hányszor, mi helyett választjuk.  

Mint a gyors kaják, a social media platformok is kívánatosra tervezett „cukorbombák”: azonnali élvezetet nyújtanak, ami nem tart soká. Ha az életünket egy tortaként ábrázoljuk, jó, ha annak legfeljebb csak egy szelete a közösségi média. Nem szabad csak ezzel tömni a lelki szükségleteinket, tudatosan keresni kell azokat az offline forrásokat, amik tartósan töltenek. Ehhez tisztában kell lenni a szükségleteinkkel. 

Sokszor nekem is kihívás nem nyúlni a telefonom után, nem lesni folyton az értesítéseket. Mi nehezíti, hogy tudatosan használjuk ezeket a felületeket? 

Az állandó elérhetőség, láthatóság élménye mindenképpen. Ha például ez az interjú megjelenik és kiposztolod, pillanatokon belül jöhetnek rá lájkok, könnyű monitorozni, ott van a telefon a zsebedben. Míg, ha egy nyomtatott újságban jelenne meg, az eleve több időbe telne, és talán hetek múltán érkezne rá pár szakmai kommentár pszichológusoktól vagy más újságíróktól. Ehhez képest egy social media poszt alatt Manci néni és „randomcicc54” is bármikor reagálhat. Természetes, hogy ezt követni akarjuk, hiszen emberi alapműködés, hogy szeretnénk jó benyomást kelteni. Ám a social media megadta az állandó láthatóságot, a folyamatos elérhetőséget, ami nagyon megnehezíti, hogy ne váljunk neki kiszolgáltatottá. Komoly önreflexió kell, hogy világosan elválasszuk, hogy randomcicc54, egy szakmabeli vagy egy közeli hozzátartozó véleménye nem ugyanazzal a súllyal esik a latba.  

Számos cikk, könyv, film, többek között a Kamaszok című sorozat is foglalkozik azzal, hogy a fiatalok mennyire ki vannak téve a közösségi média ártalmainak. Amerikában nemrég bírósági döntési mondta ki, hogy a social media platformok kialakítása ártalmas a gyerekekre. Hogyan lehet a gyerekeinket ellenállóvá tenni azzal szemben, ami sokszor minket, felnőtteket is „bedarál”? 

Épp mert ezek a felületek számos pszichológiai szükségletre rezonálnak, a fiatalok is ugyanúgy azt érzik, amit bármely más korosztály: hogy a valahová tartozás élménye, a kapcsolódás öröme, az önkifejezés lehetősége az online térben mind adott számukra. A gyerekeink ellenállóvá tételét ott látom érdemesnek kezdeni, hogy mi, felnőttek vértezzük fel magunkat a bedarálással szemben, és ebből a pozícióból a viselkedésünkkel tanítsuk az ellenállóképességet a fiatalabb korosztálynak.  

Ha a gyerekünket arra szeretnénk rávenni, hogy olvasson többet, de soha egy darab könyvet nem lát a kezünkben, akkor ennek a projektnek a sikere kétséges.  

Ugyanígy, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünkből tudatos (közösségi)média-fogyasztó legyen, akkor nekünk up-to-date digitális írástudással kell rendelkeznünk. Plusz az sem árt, ha elutasítás és tiltás helyett érdeklődéssel fordulunk a felé, amit a gyerekünk szeret csinálni az online terekben, így akár kapcsolódási pont is lehet belőle.  

Valóság az, amit a Facebookon, Instán, TikTokon megélünk? 

Minden közösségimédia-beli tapasztalat része a valóságnak. Ha a social media nem lenne valóság, nem fájnának a sértő kommentek, nem hatna ránk, amit ott megélünk. Az online és az offline élet elválaszthatatlan, vagy legalábbis gyakran nem értelmezhető egyik a másik nélkül. A tudatos közösségimédia-használatban egyébként nagyon sok egyéni preferencia megjelenhet, van mozgásterünk. A hallgatóimnak azt szoktam mondani, a social media jelenlét legyen olyan, mint egy kényelmes viselet: ne szorítson, ne akadályozzon, annyit mutasson, amennyit valóban engedni szeretnél, álljon úgy, ahogy az neked – és nem másnak – megfelel, a személyiségedhez és az aktuális belső „időjárásodhoz” illeszkedjen. 

Csakhogy ami kényelmes, az nem mindig jó is.  

Ezért van szükség önismeretre – a legtöbb helyzetben ez a legjobb védőfaktor.  

Hogyan használható online önvédelemre?  

Például, ha eleve átgondoljuk, mit osztunk meg magunkról. Előre mérlegeljük, hogy érzékeny, személyes adatok, információk megosztása – még ha népszerűbb tartalmak is – hogyan tehet kiszolgáltatottá. Az algoritmusok működése ellenére van befolyásunk arra is, hogy milyen tartalmakkal találkozunk a hírfolyamban. Időről időre átnézhetjük, hogy akit követünk, milyen hatással van ránk, valóban érdekel-e minket.  

Kutatások kimutatták például, hogy nagyon káros valakit úgy követni Instán, hogy semmilyen rálátásunk nincs az offline életére.  

Mert így jobban ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy ő hogyan prezentálja magát (az online térben, ahol minden csak a pozitívumokra épül), és ha emellett nincs egy „reality check”, valamiféle háttértudás az illető élő valóságáról, akkor jobban befolyásol minket, az összehasonlítás miatt erősebben hat az önértékelésünkre is. Az önbecsülésünket, a bizalmi képességeinket védeni kell.  

Olyan korlátokat is érdemes szabni, hogy csak bizonyos időkeretben vagy csak adott terekben használjuk a közösségi médiát – hasznos lehet például a hálószobából, konyhából, mellékhelyiségből „kitiltani” az okostelefont, lefekvés előtt és ébredés után nem online lenni, satöbbi. Ezeket a döntéseket nekünk kell meghozni, mert a social media sosem fog ránk szólni, hogy figyi, mára elég, ne görgess tovább.  

Tudatos használatra törekszünk, miközben a közösségi média a tudatosságunkat is képes kikezdeni. Miért van, hogy online olyan dolgokat is megteszünk, amiket az analóg életben nem?  

Az elsődleges ok az úgynevezett érzékleti modalitások hiánya: nem látjuk a másik ember nonverbális jelzéseit, nem látjuk, hogy mit okoz, hogyan hat, amit írunk, posztolunk, reagálunk. A bántó kommenteket, amiket simán leírunk, sosem mondanánk egymás szemébe, mert az offline életben működnek bizonyos gátlásaink – online viszont „gátlástalanítódunk”. Ezt az említett észlelések hiánya okozza: az ember online egyszerűen jobban biztonságban érzi magát. Amit viszont a gátlástalanított állapotban okoz, annak nagyon is valós lecsapódásai lesznek az offline oldalon. Ez a jelenség azt is érinti, hogy mennyire nyílunk meg: online könnyebben jutunk el a mélyebb önfeltárásig akár posztban, akár reakcióban – ami offline sokkal lassabban, fokozatosabban történik.  

A Pszichológusszemmel Instagram oldal gazdája, tartalomkészítője vagy – nagyon népszerűek a rád hajazó figuráról készített illusztrációid és a melléjük írt szelíd emlékeztetőid. Szerinted pszichológiai témájú posztokkal az edukáció mellett a mentális jóllét, az önbecsülés is formálható?  

Igen, de nem kizárólag ezekkel – ez inkább csak egy szelete az életnek. Sokszor oda is írom a bejegyzésekhez, hogy nem helyettesítik a terápiát. De ha valakiben elindul egy gondolat egy-egy poszt hatására, vagy bátorságot merít belőle ahhoz, hogy tegyen magáért, már megérte.  

Ezek a rajzos posztok nyilván szórakoztatnak is, de kell, hogy legyen edukációs olvasatuk, hogy az ember gondolkodjon saját magáról, reflektáljon magára, mert ezt sehol nem tanuljuk – pedig szerintem az intézményes oktatásnak része kellene legyen.  

Kép

Kép: Dr. Fejes-Vékássy Lili

Nem szoktuk meg, hogy tehetünk a saját jóllétünkért, jobban szeretjük, ha más old meg helyettünk valamit, vagy legalább megmondja, mit csináljunk. Nekem az a célom, hogy „facilitáljam” az embereket arra, hogy maguk találják meg a megoldásaikat. Nem vagyunk tehetetlenek, és mind felelősök vagyunk. Sok dologért persze nem, de csomó mindenért igen. Ezt gyakran hárítjuk azzal, hogy mi történt velünk, milyenek a körülményeink – de felnőttként nem kell, hogy ezek határozzanak meg minket. 

Mennyi van belőled a rajzokban?  

A rajzolás kicsi gyerekkorom óta a legotthonosabb terepem, mindig ez jelentette az önkifejezést – a Pszichológusszemmel kiváló „ürügy” is nekem arra, hogy rajzoljak. Az Insta nagyon komfortos platform számomra, mert elsősorban vizuálisan fejezem ki magam. Nem érzek kényszert, hogy naponta háromszor posztoljak – már csak azért sem, mert egy-egy poszt az ötlettől a megrajzoláson át a szakirodalom keresésétől a szöveg megírásáig napokig készül. A saját megéléseim benne vannak a képeken megjelenített helyzetekben, és a fő karakter is „nyomokban engem tartalmaz” – ez sokkal önazonosabb nekem, mintha mondjuk videókat készítenék magamról. Bár volt már, hogy így is felismertek…  

Azt látom, hogy óriási igény van a személyességre. Azok a posztjaim a legnépszerűbbek, amikben személyes dolgot osztok meg – nemrég arról írtam, hogy a szüleimmel családterápiára járok. A pszichológusokról az a torz kép is él a köztudatban, hogy az életük gondtalan, szupertudatos. Ha egy pszichológus őszintén beszél a nehézségeiről – nem már feldolgozott, hanem a „real time” küzdelmekről –, ahhoz mások jobban tudnak kapcsolódni, és talán ezáltal megértőbbek, elfogadóbbak tudnak lenni magukkal.