„Amit elértem, azért sikerült, mert álmodoztam” – nap mint nap cápákkal úszik a magyar tengerbiológus

Bömbi noha picit lusta, alapvetően megértő, figyelmes „hölgy”, már-már empatikus alkat. Döme kiszámíthatatlan hím, macsó típus. Olykor hajlamos féltékenységre, ilyenkor (is) harap. Szeret mindenhol jelen lenni, „és szájjal, szemmel, füllel, orral / fölfalni az egész világot”.

Phileas személyiségében a folyton éber kelet-európai házmesterek és a francia Riviérán villát bérlő elkényeztetett, napközben is medencében lebzselő aranyifjak életvitelét, stílusát ötvözi. Alexandra, a zebracápa – albérlő. A Tropicarium átépítésének idejére költözött át a Ligetbe. Még ismerkedik a környezettel. 

Margit – őslakó. Zuglói lokálpatrióta, aki méltóságteljes le-fel úszásával azt üzeni: a helyén van, nem vágyik tágasabb lakóingatlanra, nem álmodozik az Atlanti-óceánról. Miért is tenné? A Fővárosi Állat- és Növénykert Cápasulijában megvan mindene.

Gondozójuk, úszótársuk, avagy a „suttogójuk”: Varga Nikolett. Alapítása óta a Cápasuli alkalmazottja. 

Nikivel a népes gyereksereg által lelkesen szemlélt déltájéki cápaetetést követően az állatkert nyugalmasabb felén, az állatmenhelytől és a tanodától – ahol zebracápa, szürke szirtcápa, rövidfarkú dajkacápa, rájafélék, no és hőseink, a dajkacápák (Bömbi és Döme mellett Margit, Nudli, Gnocchi, Nokedli), tojásrakók és álelevenszülők hasítják a vizet – csupán néhány lépésre fellelhető büfé kerthelyiségében, langallóillatban értekezünk tengerekről, a gyermekkorról, valamint az útról, ami a ragadozók közé vezette. 

„A bizalom hiánya megzavarja egy gyerek lelkét”

„Budapesten születtem. Józsefvárosban, később Soroksáron, kertvárosi környezetben éltünk – kezd múltidézésbe Niki. – Egész jó tanuló voltam, a magaviseletemmel sem volt gond. Mégis furán éreztem magam az iskolában, a bizalom hiánya megzavarja egy gyerek lelkét. De hallottam a két tannyelvű iskolákról, amelyek akkor újdonságnak számítottak, így felcsillant a remény. Nemzetközi érettségire gyúrtam. A Karinthy Frigyes Gimnáziumba jelentkeztem, ahová ezres volt a túljelentkezés. Megpróbáltam. Sikerült. Azt mondták, a logikai képességem győzte meg a felvételiztetőket. Nagyon örültem, de azután jött egy méretes pofon, mivel hiába tanultam előtte tíz évig angolul, csak az újrakezdő szintet ütöttem meg. A nyelvérzékem sosem volt túl jó, de nem hiszem, hogy ez a fiaskó csak az én saram lett volna… A nulladik évet kínnal-keservvel végigcsináltam. A szüleim magántanárt fogadtak, nagyon rezgett a léc. De lassan elértem azt a szintet, amellyel eljutottam az első osztályig” – summázza saját akkori helyzetét, jókorát derülve.

Meséli, hogy gyerekként, amikor a családdal Görögországban vakációztak, ki sem akart szállni a tengerből. Szinte megbabonázta őt a nagy kékség. „Rák a csillagjegyem, ezért talán nem meglepő, hogy nekem ennyire fontos a víz. Először a gimiben értesültem arról, hogy létezik olyan szakma, hogy tengerbiológus. Az osztályfőnökömnek mondtam is, hogy kutató szeretnék lenni, hogy a tengereket fogom majd járni. De közben romlott az átlagom. 

Ő pedig szólt a szüleimnek, hogy válasszak más pályát, mert a felnőttkor küszöbén még mindig aggasztóan sokat álmodozom. Furcsa, de úgy gondolom, amit elértem, azért sikerült, mert álmodoztam, mert nem érdekelt mások véleménye. 

Ettől persze tisztában vagyok a realitásokkal. Cápákkal másként nem is lehetne dolgozni” – konstatálja újabb széles mosollyal illusztrálva az elmondottakat. 

Kép

Fotó forrása: Varga Niki

„A vízben nincs zaj a fejemben”

Mielőtt kiveséznénk Niki skóciai egyetemi éveit, indonéziai, emírségekbeli kalandjait, sutba vágva a kronológiát, szóba hozza a tengeri ragadozók jellemvonásait, tulajdonságait. „Megvan a maguk egyénisége. Amikor velük dolgozom, egyetlen pillanatra sem felejtem el, hogy ragadozók. Ha a vízben van egy megsebzett hal, és vérszagot éreznek, full ragadozó-üzemmódra kapcsolnak át. Olyankor csak a zsákmány megszerzésére koncentrálnak. Egy ilyen helyzetben könnyen lehetsz rosszkor rossz helyen. Emiatt nem is merülünk egymagunkban, mindig van velünk társ. A Cápasuli medenceterében általában hárman vagyunk, és végig figyeljük az állatok viselkedését. Ha eltérést tapasztalunk, jelezzük egymásnak, akár meg is szakítjuk a merülést. Ahogyan az embereken, úgy a cápa viselkedésén is látszik, ha rossz napja van. Persze nekem gyakrabban van rossz napom” – fűzi hozzá önkritikusan. 

„Ugyanakkor rám úgy hat a víz alatti környezet, hogy megnyugszom, hogy ott elfelejt fájni a fejem. A stresszt, a nyugtalanságot egyébként is megérzik az állatok, azt tehát nem tanácsos magunkkal cipelni; jobban járok, ha összpontosítok, az élményre koncentrálok. Márpedig a merülés mindig élmény, ami felszabadít. A vízben nincs zaj a fejemben. A hétköznapok sokkal kiszámíthatatlanabbak.” 

Megvallja, nemrég cápatámadást szenvedett el, ám az eset nem szegte a kedvét. „Döme megharapott. Bekapta a lábfejemet, de a csizmámat nem tudta átharapni. Lényegében bosszút állt, mivel én egy zebracápával tréningeztem, vele nem törődtem. Olyan éles fájdalmat éreztem, mint amikor az ember belerúg otthon a szekrény sarkába. Egy egyiptomi tanulmányúton pedig gyanútlanul úszva egy öbölben, a rettegett tigriscápával találtam magam szemben. 

Nem volt bennem félelem. Kivételes pillanatnak éreztem, és csak arra ügyeltem, hogy tartsam vele a szemkontaktust, mert ez az, amit egy prédaállat biztosan nem tesz. 

Tudtam, ha nem rúgkapálok, ha a helyzetet jól kezelem, nem fog nekem rontani. Nem is rontott…”

De ez már a múlt – ahogyan az iskolaévek megpróbáltatásai is. Nikolett említi: a tanár, aki nem hitte, hogy egyszer majd tengerbiológus válik belőle, utóbb bocsánatot kért tőle, ami megsüvegelendő gesztus. „Édesanyáméktól mindent megkaptam, erőn felül is – állapítja meg. – De amikor a továbbtanulásról esett szó, beláttam, anyagi értelemben is egyedül kell megállnom a lábamon. Olyan egyetemet kerestünk, ahol a képzés ingyenes. Az sem volt mellékes, hogy olyan országban tanuljak, ahol egy kollégiumi szoba vagy egy bérelhető kis ingatlan ára még elfogadható. Anglia szóba sem jöhetett. Maradt Skócia, azon belül is Stirling. Jól döntöttem!” 

A környezetszennyezés ára

Igazi kalandregény vette kezdetét Skóciában. Lakott diákszálláson, majd egy közeli faluban, de Stirlingben is. A tanulás mellett öt éven át kasszásként dolgozott egy pakisztáni család élelmiszerboltjában. A mesterképzése is Stirlinghez, Óbuda testvérvárosához kötötte. Ott (és a „terepen”) a partra vetett állatok zsírszövetét vizsgálta. 

Említi, hogy a delfinek, a bálnák nemcsak intelligensek, de szociálisan is érzékeny lények. Érzékenyebbek, mint az emberek! Amikor a családfő megsérül, a többiek, az egészségesek követik – akár a halálba is. Ezért – és persze az emberi felelőtlenség, az óceánokat általunk ellepő hulladékok miatt – vetik magukat olykor a partra. A betegségeik, a sérüléseik jelentős részét vizekbe kerülő mérgek, továbbá az elhagyott halászhálók, kötelek okozzák. Niki tud olyan gyilkos bálnáról, amely a szervezetében felgyülemlő műanyagrészecskék hormonháztartást felborító hatása miatt vált meddővé. 

Kiemeli: nemcsak az emberiséget, az állatvilágot is tizedeli a rákbetegség. A bajok okozója pedig a globális környezetszennyezés…

Tanulmányai során bejárta a világot. Az Égei-tenger keleti részét, Számosz szigetét, valamint Törökországot, Hongkongot, Indonéziát, az indonéz szigetvilágban fellelhető vadregényes Borneót, az Egyesület Arab Emírségekben található Fudzsejrát is úgy ismerte meg, ahogyan egy átlagos turista sosem. Vizsgálta a kúposfejű delfinek édesvízi populációját, úszott cetcápákkal, ördögrájákkal. 

Amikor hazatért, nem találta a helyét. A párkapcsolata lezárult, és egy ideig olyan munkát sem talált, amely a szakmájába vágott volna. „Masszív, fél éven át tartó depresszió” után került a Fővárosi Állat- és Növénykertbe. 

Előzmény, hogy a nehéz hónapokat élő lányáért aggódó édesanyja levelet írt dr. Sós Endrének, az állatkert vezető állatorvosának, amelyben bemutatta Niki – már fiatalon is – kivételes életútját. A lehető legjobbkor. A Cápasuli tervének megvalósításához éppen kollegákat kerestek. „Nem érzem, hogy volt olyan lehetőség, amitől elestem volna, mert nő vagyok. A szerencsecsillagomra sem lehet panaszom. 

Megesik, hogy elszégyellem magam: hogyan lehetek akkora mázlista, hogy ez a munkám, s hogy ezért az egészért még fizetést is kapok?! 

Ám ahogy öregszem, sok olyan gondolat kínoz, amik korábban nem. Tudom, hogy félelemek köré nem építhetem az életem, de a szüleimért nagyon aggódom, fontos nekem, hogy érezzék, számíthatnak rám.”

Niki nyolcadik éve cápasulis, hivatalosan: tengeri akvarista. Amikor ideje engedi, szakcikkeket ír. Németül tanul, sokat edz, fotózik. Mint mondja, a víz alatti világot nem azért fényképezi, hogy kivételes pillanatokat örökítsen meg. „Az állatok utólagos azonosítása a célom. De azért nem bántam persze, amikor A Jövő Óceánjaiért Alapítvány kiállításán néhányan dicsérték a képeimet” – említi szerényen az állatkerti büfé apró asztalánál, ahonnan ismét a medencetér felé veszi az irányt.