Túró Rudinak lenni a dubai csoki világában - egy majdnem magyar édesség története

Van az úgy, hogy beleharapunk egy omlós pitébe, és hirtelen egy sor emlék kerít minket hatalmába: a boldog gyerekkorról, a családtagról, aki a legfinomabban készítette, a hétvégékről, amelyeknek a fénypontja volt ez a sütemény. De ugyanígy kevésbé szép dolgok is eszünkbe juthatnak, például egy spenót láttán felderenghetnek képek nyomasztó iskolai menzáról, nehezen leerőltetett főzelékről, és ezek akár olyan illatokat, hangokat is felidézhetnek, hogy eszünk ágában sem lesz újabb esélyt adni ennek az ételnek. Ilyenkor az ízemlékeink dolgoznak.

Az emlékezés íze

Az evéssel egy időben az ízlelőbimbók alján lévő apró idegsejtek jeleket továbbítanak, amelyek gyors úton egészen az agyunkig jutnak, ahol egy nagyon összetett folyamat során feldolgozzuk az evés élményét. Nemcsak az adott ízt, hanem azt is, hogy hol, mikor, milyen érzések közepette fogyasztjuk el az ételt. 

Az ízek ilyen módon kapcsolatot tudnak teremteni a múltunkkal, újra felidézhetik azt. 

Itt eszünkbe juthat az egyik leghíresebb időutazásra invitáló fogás, a madeleine, Proust regényfolyamából. De mondhatok magyar példát is, itt van mondjuk a Túró Rudi, aminek az említésére máris mindannyiunkban feldereng az édesség képe, íze és legalább egy emlékünk róla. Nekem például eszembe jut egy házilag készített változata is, amelyet egy gyerekkori zsúron ettem…

Szirokból Rudi

Mert ugyan nem teljesen magyar találmány, mégis nagyon a mienk ez az édesség. Az eredetijét a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, az 1950-es esztendőkben ismerték meg a Szovjetunióba tanulmányútra küldött tejipari szakemberek, név szerint Takó Imre, Ketting Ferenc és Borka Zsolt. A ma már itthoni orosz boltokban is kapható szirok egy túróvaj és zsír keverékéből készült, cukrozott, csokoládéval bevont, lágy állagú édesség. 

Alakja tömzsibb, a magyar neve túrómignon volt. Ezt alakították át a hazai ízlésvilágnak megfelelőbbre, a formája pedig rúd alakú lett. 

Klein Sándor a tökéletes nevet is megtalálta hozzá: Túró Rudi. A ma már jól csengő név eleinte nem aratott osztatlan sikert, mert kétértelműnek, erkölcstelennek találták. A helyette ajánlott Tutu és Titi fantázianevek azonban annyira jellegtelenek voltak, hogy végül mégis maradt az eredeti. A jól ismert csomagolást sem bízták a véletlenre, az Iparművészeti Főiskola hallgatói dolgozták ki a ma is jól ismert külsőt. 

Kép: Képmás kollázs

A Túró Rudit a hatvanas években kezdték el gyártani, először Budapesten, majd egy nyíregyházi kitérő után a mátészalkai túróüzem látta el az egész országot az új édességgel. Érdekesség, hogy eleinte hurkatöltő segítségével készült, így nyerte el ma is ismert formáját. Akkoriban még nagyon rövid volt a szavatossági ideje: három nap, amelyből egy nap eleve a szállítással eltelt. De ez nem is volt baj, gyorsan fogyott a Rudi, az üzletekből szinte mindig azonnal elkapkodták. 

Megszerettük, hiszen a csokinak kevesen tudnak ellenállni, a túró pedig igazi telitalálat mellé, sok más magyar édesség fő alkotóeleme, ételkultúránk szerves részét képezi évszázadok óta. 

Az idők során persze tovább fejlesztették a terméket, lett számos új íz és nagyobb méret, az alap azonban mindvégig megmaradt. Azt, hogy milyen jól belesimult a hazai ízlésvilágba, jól mutatja, hogy túlélte a rendszerváltást is, gyártása sosem állt le, sokadik generáció nagy kedvence a mai napig. Akár külföldön is.

Visszük magunkkal

Annyira a sajátunk lett, annyi (íz)emlékünket felidézi, hogy ha nem jutunk hozzá, hiányozni kezd. Még az egymást nem ismerő emberek is vágyódnak utána, ha külföldre kerülnek, így afféle szimbólumává is vált a honvágynak. Hiszen „majd minden vidéknek van kedvencz eledele, amit csak ott tudnak jól készíteni, ami után a külföldre jutott magyar ember visszasóhajtozik; és amik valóban nekünk valók és jó ízűek” – foglalta össze Jókai Mór már 1862-ben azt az érzést, ami a ma emberét is hajtja, amikor az otthon ízemlékeit keresi például a Túró Rudiban. 

A miénk

Konyhánk ugyanúgy a kultúránkhoz tartozik, mint az anyanyelvünk, identitásunk fontos része. A túrós desszertek (pite, rétes, vargabéles, túrógombóc, túrótorta, túrós batyu, túrós palacsinta) az egyszerűbb paraszti konyhában éppúgy jelen voltak, mint a nagypolgáriban. A vasárnapi asztal vagy a családi ünnepek gyakori kísérői voltak hosszú időn át, generációról generációra örökítették a pozitív ízemlékeket. 

A csoki, a praktikus forma, a jól megjegyezhető csomagolás és a frappáns név már csak ráadás. 

Korábban voltak próbálkozások az olasz, spanyol, német és kínai piac meghódítására is, ezeken a helyeken azonban mégsem sikerült megszerettetni a Túró Rudit. (Noha kivételek azért akadnak, ahogy ezen a videón is látható.) Lehet, hogy a híressé váláshoz nem kellett volna más, csak egy kicsit nagyobb médiafelhajtás?