„Lehet pókerarcod, de nem lehet pókertested” – Test és lélek szövetsége a gyógyulás folyamatában
A szerelemtémámról írok cikket: test és lélek kapcsolatáról, arról az ősidők óta bennünk élő, mára kutatási eredményekkel alátámasztott, földre hozott „misztériumról”, amelyben a gyógyulás lehetősége is rejlik. Arról, hogy ennek a kapcsolatnak miért tulajdoníthatunk egyre nagyobb jelentőséget a traumáink kialakulásának megértésében, illetve azok oldásában.
„A dühös ember dühös testben él”
Gyakran hosszú út vezet el önmagunkhoz, a belső világunkhoz, a testi-lelki gyógyuláshoz. Nem kifogás vagy puszta mítosz a modernizálódás, a felgyorsult életforma. Jelenkori kultúránk annak páratlan sokszínűségével, dinamizmusával együtt könyörtelen mércéket is elénk állít; a ma ideálisnak, „normálisnak” vélt emberkép eléréséhez szükséges elvárások mélyen behatolnak a privát szféránkba, megkérdőjelezve elfogadhatóságunkat, szerethetőségünket. Materiális szinten gyarapodunk, tágulunk, lelki szinten szűkülünk, szinte belefulladunk abba a „szép új világba”, amelyben a bizonytalansággal együtt a komplexitás is növekszik.
Pedig ezeknek éppen az ellenkezőjére szomjazunk: egyszerűségre, átláthatóságra, kézzelfoghatóságra, biztonságra és szeretetre.
Összetévesztjük az élet önmagában értékes mivoltát, egyediségünk – mindenfajta cél elérésétől vagy el nem érésétől független – örökkévalóságát a kivívott megbecsüléssel. Kifulladásig nyomjuk, tapossuk a gázt. Akár egy betegségig vagy kezelhetetlenné váló állapotig, amikor már eléggé fáj. Ilyenkor – talán – megállunk. Feldmár András pszichológus szavaival: „A tökéletességre törekvés azért van, mert nem hiszünk a szeretetben.”
A trauma nem kizárólagosan egyéni, hanem társadalmi jelenség is. Okkal érezhetjük a csend, a jelenlét hiányát, egy belső gátat abban, hogy egészséges határainkat meghúzzuk, és engedjük magunkat ösztönös érzékelésünkre támaszkodni – amikor azokat éppen átlépik. Traumára hangolt életformára nevel a társadalom: a hirtelen, túl sok(k) hatás megemésztése egyfelől értelmetlen és kártékony, másfelől igen megterhelő, kiváltképp akkor, ha a beérkező hatással szemben tehetetlennek, védtelennek érezzük magunkat.
Ez arra ösztönöz minket, hogy felfedezzük a visszatalálás módjait önmagunkhoz, testünk egészséges ösztönrendszeréhez, az együttérzéshez önmagunkkal – vagyis mindez az egyensúly felé mozdulásra sarkall.
A gyógyulás nemcsak úgy „megtörténik velünk”, hanem ahhoz testünk és elménk újrahangolása, újbóli összehangolása vezethet. Az áldásos változás belülről kifelé történik.
Ebben a folyamatban a testünk mindig igazat fog mondani. Ahogyan Besser Van der Kolk holland pszichiáter, világhírű traumaszakértő írja: „A dühös ember dühös testben él.”
A test–lélek kettősség elméletét ideje elengedni
A test és a lélek, pontosabban a test és az elme összefonódásáról alkotott elgondolás messzire nyúlik vissza, ám elfogadottsága hullámzó. Napjainkban a „pszichokultúra” térnyerése által fogékonnyá váltunk az olyan elméletekre, amelyek a test és a lélek különválasztottságát megkérdőjelezik. A tapasztalat is ezt erősíti, amikor „megmagyarázhatatlan”, szervi elváltozással nem indokolható, lelki gyökerű, a szakma nyelvén pszichoszomatikus tünetekre, betegségekre keressük a gyógyírt.
A test–lélek kettősség elméletének elengedésére sarkall a korszerű tudományos gondolkodás és kutatás is. A Pribram nevéhez köthető holografikus, azaz „a parányiban ott rejlik az egész” elméleten alapulnak a különböző testterápiák. Testünk olyan erőkkel rendelkezik, mint például a sejtszintű emlékezőképesség, amelynek felfedezőjét, Erik Kandel neurobiológust Nobel-díjjal tüntették ki a 21. század hajnalán.
Gondoljuk csak el: a testünk legparányibb szegmense, egyetlen sejtünk képes „elmesélni”, mi történt és mi történik bennünk! Beleértve az ideg- és hormonrendszerünkben zajló változásokat is, teljes testünk pszichoszomatikus hálózatának hogylétét is.
E szemléletmód lehetőséget ad arra, hogy önmagunkban, a „parányi emberben” leképeződő társadalmi, megbetegítő jelenségekre kiérzékenyüljünk, és testi intelligenciánkra támaszkodjunk; jóllehet úgy érezzük, ez az ősi belső tudás mintha feledésbe merült volna. Jó hír, hogy ez emberi természetünknél fogva kitörölhetetlen lenyomatként él bennünk.
Hogyan képeződik le a testünkben az, ami az elménkben történik? Hasonlóképpen belülről kifelé, és föntről lefelé: az elménkben zajló gondolatok, a belső párbeszéd az érzelmi agyban (limbikus rendszer) emocionális (lelki) töltetet kap, a test pedig leköveti a gondolatok és érzelmek útját, majd „szavakba önti” azt, amit fejben igyekszünk elrejteni magunk elől is.
Testünkbe zárt érzelmeink nyomába eredünk
„Lehet pókerarcod, de nem lehet pókertested” – írja Selyem Zsuzsa irodalomtörténész Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvében. Másként: az érzéseinket színlelhetjük mások és magunk előtt, elrejtőzhetünk egy időre a saját magunk által kreált színfalak mögé, azonban a testünk – éppen a védelmünket szolgálva – kezdetben gyengédebb, később erőteljesebb jelzéseket fog adni. Pszichikus rendszerünk túlterhelése – tegyük ezt a legjobb és gyakran tudatlan szándékkal is – visszaüt. Testünk gyakorta fájdalmasan őszinte visszacsatolásain keresztül a minden sejtünket átható evolúciós program segíti a túlélésünket. Úgy, hogy a biztonság, a kiteljesedés és a fejlődés irányába mozdít bennünket.
Nem véletlen, hogy a testalapú önismereti és terápiás módszerek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, többek között a traumafeldolgozás alapjául is szolgálnak.
Középagyi vezérlés alatt álló, ösztönös testünk nyelvének elsajátítása által a bennünk zajló gyengítő, önbántó belső párbeszédeknek már nem passzív hallgatói, a következmények elszenvedői, hanem azoknak aktív (át)írói, alakítói lehetünk.
Számos módszer létezik, amelyek hatékonyan segítik a testünkbe történő biztonságos visszatérést, a tünetek mögötti lelki összefüggések felfedezését és a gyógyítómunkát.
Hogyan meséli el a testünk azt a világot, amelyben élünk?
E cikket többek között a Lelkünk üzenete testünk útjain: a SzomatoDráma-hatásmodell című, általam írt könyv is ihlette. Megírásának alapja az a saját élmény volt, amelyet a „test drámájára” épülő csoportmódszerben, a dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta által megalkotott SzomatoDrámában szereztem. A Medicina Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvem viszonylag kis elemszámú mintán a módszert tudományosan is alátámasztja. Jogosan vetődhet fel a kérdés, vajon hogyan kutatható egy olyan módszer, amelyben egy ponton szinte teljesen elengedődnek a szavak, és csak az átélők teste beszél?
Ehhez pontosan a testterápiákban, a traumafeldolgozásban meggyökereztetett bizalmam és az ezekhez köthető tudásanyag vezettek. A SzomatoDráma gyönyörűen, rétegről rétegre tárja elénk, hogyan alakulnak a gondolatok képekké, a képek érzelmekké, és ezekből hogyan születnek testi érzetek, tünetek, betegségek. S ennek fordítottját is: a már felismert, testünkön belüli kommunikáció hogyan érhető tetten egy-egy érzelmi hullámban, amely közeli kapcsolatunkban, veszteségélményünkben vagy elrendezetlen helyzetünkben köszön vissza; és milyen képet alkottunk meg és véstünk be erről az emlékezetünkbe. Persze a tudás szintjén megszerzett önismeret önmagában nem elég, sőt ha az önmagunkról tanulás megreked kognitív szinten, „fönt”, a fejünkben, és nem követi átélés, átérzés, az gyakran még nehezebbé teheti azt, amit eddig „csak” tudattalanul cipeltünk.
A múltat erőforrássá lehet alakítani
Az „amint fönt, úgy lent” – pszichológiai szakszóval a megtestesülés (embodiment) – útvonalának lépésenkénti lekövetése lehetőséget teremt arra, hogy a felfedezett sebbel, hiánnyal a jelenben tudjunk kezdeni valamit, egy vágyott kép, érzés finom megszilárdításán keresztül. Idővel megfigyelhetjük, hogy ez a feldolgozási út új fénytörésbe helyezi a múlt történéseit. Azokat nem megszépítve, bagatellizálva, hanem erőforrásokká alakítva.
A sebeink elkezdenek behegedni, és az így felszabaduló energia élettelivé teheti azt is, amibe addig eredménytelenül leheltünk életet.
Ez saját testünk újratapasztalásán, az átélt önegyüttérzésen keresztül vezet, amelynek során oldódhat a saját testünkkel szembeni elidegenedés, távolságtartás, szorongás, düh és szégyen érzése – csak hogy néhányat említsek a SzomatoDráma hatáselemzése során nyert ígéretes mérési eredményekből, esetpéldákból.
Ezen drámai váltásokhoz persze elengedhetetlen, hogy a tudattalan reakcióinkba tudatosságot csepegtessünk. A testalapú pszichológiai utak azért ideálisak, mert általuk a test bölcsességére hagyatkozás spontán módon megy végbe, amelyben a csoport ereje meghatározó. Egymás történeteiben és egymásban is visszatükröződnek saját küzdelmeink. Ahogyan Imolya Patrícia orvos megfogalmazta: „Az ember sosem csak egy test, hiszen arra a testre ezer dolog rakódik rá. És még ezer dolog jár vele együtt, az élet összes kuszasága és szövevénye. Az összes mosoly és szeretet, az összes fájdalom és veszteség. Mindenki, aki valaha ráköszönt, vagy akire ő ráköszönt, mindenki, aki valaha látta őt az utcán, vagy akit ő látott.”
Noha kultúránk individualista életformára nevel, egy fontos szempontot figyelmen kívül hagy: ha mindeközben mély szeretetre vágyunk, az csak intim kapcsolatokban tud kialakulni. Ha sérülésünk kapcsolatban jött létre, az gyógyulni is jó eséllyel a kapcsolat terében tud.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
