A természetfilmezés koronázatlan királyai – Állatok a filmekben

Semmivel össze nem hasonlítható érzés egy állatot élőben látni, pláne közelről, úgy, hogy akár még a szagát is érezzük. Ezért az állatkertek népszerűsége soha nem fog csökkenni, ám a legmodernebb, legjobban megtervezett állatkertben sem tudjuk megfigyelni az állatok természetes viselkedésének nagy részét. Nem mindenkinek telik azonban egzotikus utazásokra, és valljuk be, nagy bajban is lenne a Föld, ha a jelenleginek sokszorosára nőne az egyes vidékeken már ma is hatalmas természeti terhelést jelentő turistaáradat. Az egész világot meg pláne kevesen járhatják be.

Kiszámíthatatlan látványosságok

Ráadásul a vadállatok nem olyanok, mint a műemlékek. Aki Egyiptomba utazik, garantáltan gyönyörködhet a piramisokban, de hogy a szent szkarabeuszbogarat is látni fogja, amint éppen trágyagalacsint görget, abban nem lehet biztos. Vannak persze olyan vadrezervátumok, ahol szinte tálcán kínálják a látogatóknak a vadlest, mert a helyi lakosság és országvezetés már régen felismerte, hogy a még meglévő élővilág többet hoz a konyhára élve, mint halva – ám ebben is van ellentmondás.

A legnagyobb turisztikai forgalmat lebonyolító afrikai nemzeti parkok némelyikében például az eredetileg nappal vadászó gepárdok kénytelenek voltak éjszakai életmódra áttérni, mert minden egyes zsákmányszerzési kísérletüket meghiúsították a nyomukba szegődő, kíváncsi turistákkal megrakott terepjárók.

Jókor lenni jó helyen

Még szerencse, hogy léteznek hivatásos és elhivatott közvetítők a vadon és a civilizált emberiség között: a természetfilmesek. Rászánják az időt, hogy órákat, hónapokat vagy éveket töltsenek egy sátorban várakozással, míg végre sikerül megörökíteniük egy-egy különleges és látványos eseményt. Felkapaszkodnak, illetve alászállnak helyettünk is a nyaktörő szirtekre, a fák tetejére és a barlangok vagy a tenger  mélyére. Így nem kell választanunk, hogy a gnúk vándorlását szeretnénk végigkövetni Afrikában vagy a rénszarvasokét Alaszkában: akár egyetlen este alatt is megcsodálhatjuk mindkettőt.

Budapest és Hollywood

Talán kevesen tudják, hogy a magyarok a természetfilmezés első nagy úttörői közé tartoztak. Budapesten már 1913-ban, nagyjából a hollywoodi filmgyártás kezdetével egyidőben pedagógiai filmgyárat alapítottak, ahol többek között egy-egy állat, növény vagy tájegység bemutatását szolgáló filmek is készültek. A magyar természetfilmezés első legendás alakja Homoki Nagy István volt, akit ugyan sok bírálat is ért, de szerepe megkérdőjelezhetetlen. Talán legismertebb alkotása az erdő életét bemutató „Gyöngyvirágtól lombhullásig”, amelyet 1953-ban mutattak be.

Később előre megírt forgatókönyv alapján készült, kalandos történetre felfűzött ismeretterjesztő játékfilmeket készített, amelyekben betanított állatok alakították a főbb szerepeket.

Még ha ilyenformán a hitelesség valamelyest csorbult is, a „Cimborák” epizódjai nagy népszerűségre tettek szert.

Hálás medve és részeg zsiráf

A játékfilm és a természetfilm elemeinek ötvözése nem ismeretlen a világ más tájain sem. Egyik legismertebb képviselője ennek a műfajnak a dél-afrikai Jamie Uys volt, akinek több filmjét (Sivatagi show, Az istenek a fejükre estek I-II.) bemutatták hazánkban is, de ide sorolhatjuk az egyébként nem kimondottan természet-, hanem játékfilmrendező Jean-Jacque Annaud „A medve” című, számos díjat nyert alkotását is. Ezekben a filmekben az izgalmas történet, a hatásvadászat és a humor ugyan gyakran előtérbe kerül a tudományos pontossággal szemben,

hiszen a valóságban soha nem történhet meg, hogy egy sebesült hím grizzly medve örökbe fogadna egy elárvult bocsot, vagy hogy a zsiráfok lerészegednének az erjedő hullott gyümölcstől,

viszont tömegekkel ismertetik és szerettetik meg egy-egy táj – jelen esetben a Kalahári-sivatag, illetve a kanadai vadon – lenyűgöző élővilágát.

Jean-Jacques Annaud „A medve” című filmjének címszereplője a filmtörténet leghíresebb sztármedvéje, Bart volt. A közel 700 kilós és felegyenesedve csaknem három méter magas hím grizzly számtalan filmben szerepelt, és 23 évig volt társa trénerének, Doug Seusnak, aki még ma, 70 év felett is medvékkel birkózik.

A forgatókönyvet az élet írja

A modern, komoly természetfilmesek célja többnyire nem elsősorban a szórakoztatás, hanem az ismeretterjesztés.

Alapelv, hogy kívül kell maradniuk az eseményeken, külső szemlélőként dokumentálni, és nem avatkozhatnak be akkor sem, ha olykor drámai képsorokat örökítenek meg, mint például ahogy egy újszülött zebracsikót szétszaggatnak az oroszlánok.

Az élővilágot olyannak igyekeznek bemutatni, amilyen, mellőzve minden befolyásolást, hamisítást, idealizálást és antropomorfizálást, hiszen a természet kitalált történetek és beleerőltetett erkölcsi tanulság nélkül, önmagában is káprázatosan érdekes, élő mesekönyv.  

A természetfilmezés olyan elhivatottság, amely gyakran apáról fiúra száll. A Kossuth-díjas Kollányi Ágostont fia, ifj. Kollányi Ágoston követte, Pásztor Ferenc és ifj. Pásztor Ferenc nevét pedig (Siska Vincével kiegészülve) a „magyar Cousteau-csoportként" emlegetik.

Maga Cousteau kapitány is bevonta munkájába fiait, akárcsak a német Bernhard Grzimek professzor. Szomorú párhuzam köztük, hogy akárcsak Philippe Cousteau, Michael Grzimek is repülőbalesetben veszítette életét, éppen „A Serengeti nem halhat meg” című, Oscar-díjat nyert dokumentumfilm forgatásának idején.

A természetfilmezés „koronázatlan királyaként” minden bizonnyal az angol Sir David Attenborough-t tisztelhetjük, de a magyaroknak sincs szégyellnivalójuk ma sem, bár a rendelkezésükre álló pénzösszeg töredéke annak, amiből a nyugat-európai vagy amerikai stábok gazdálkodhatnak. 

A magyar televízió Natura szerkesztősége volt az első magyar közszolgálati, természetfilmezéssel foglalkozó műhely, amelyhez olyan ismert, nagy természetfilmesek neve kötődik, mint pl. Rockenbauer Pál, Rácz Gábor, Balogh János professzor vagy Sáfrány József.