Találkozás egy fiatalasszonnyal

Álltam az előszobában a hajnal óta tartó, még nem teljesen befejezett nagytakarítás után, a legkisebb egy nagy zsákból kiöntött egy csomó játékot és ruhát, hogy képzeljem, ezeket a nagyi adta. Volt közte ceruzahegyezék meg hiányos, ezerfelé repülő kártyapakli. Rákiabáltam, és a férjemre is jól rámordultam, hogy hol voltak ilyen sokáig.

Miközben ébredés után elindultam a konyha felé, ez járt az agyamban: Én én voltam az álomban, de valahogy mások is. Nemcsak a saját csalódottságomat éreztem, amiért a takarítás nem lett kész, mert most mindegyik hisztizik, a suvickolást kezdhetem újra az előszobában, a vacsorafőzés helyett simán belefért volna az előszobaablak megpucolása, és még a férjem sem érzi, hogy miért vagyok elkeseredve. Hanem a gyerekek csalódottságát is, hogy most, amikor végre hétvége, mégse lehettek itthon, és egész nap bírták anya és sírás nélkül, most végre panaszkodhatnak, hogy a cicás bögre eltört, nagymama nem engedte, hogy bemenjenek a homokozóba, és akkor még anya is kiabál. A férjem csalódottságát is, aki nem tudta elhárítani az ételt és a kérdéseket, a kéretlen gondoskodást, amellyel anyósom, aki már három éve halott, akkor még elárasztotta.

Lelkiismeretfurdalást éreztem és a jóvátehetetlenség szégyenét. Pillanatok súlyát, amelyeket valamikor sérelemmé formáltam, hogy a magam kizárólagos és drámai szenvedésévé növeszthessem.

Vajon miért alkotta újra az agyam a szövevényes rendszerében őrzött több mint tízéves emlékdarabkákból ezt a kerek valóságot? Azt a valóságot, amelyet egyébként magam is hónapról hónapra, sok-sok cikkben karikatúraként újraformáltam, hogy a háromgyerekes lét napi nyűgeinek görbetükrével segítsek a Képmást olvasó anyukáknak. És nyilván magamnak is.

És miféle szemmel vagyok képes most úgy nézni magamra és másokra, ahogy az apró mozzanatok saját történeti idejében sosem? Mit tudok kezdeni a poénokon túl a sok hibával, amit elkövethettem, és nyilván számtalanszor ugyanilyen forgatókönyv alapján el is követtem azok ellen, akiket szeretek?

És akkor hirtelen egészen kívülről láttam magamat újra.

Mint amikor egy elsőre ellenszenves filmhőst kezdesz elfogadni… nem, nem is úgy, mert mindez nem ésszel és logikával, nem is szép lassan, hanem egyszerre történt, ahogy egy ölelés. Ahogy meg tudsz ölelni egy csibész kölyköt vagy valakit, aki vétett ellened, de már szeretné visszacsinálni. „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” – én csak követtem ezt a példát.

Mire kiértem az ágytól a konyháig, megértettem, megbántam, megbocsátottam. És szeretni tudtam azt az elárvult fiatal anyukát, aki voltam.