Az önismereti folyamat nem wellness-szolgáltatás – A Szárazon című filmről pszichológusszemmel

A történet

A Szárazon című amerikai filmdrámában Kate (Mary Elizabeth Winstead) egy bájos, életvidám tanítónő, aki lelkesedéssel és kreativitással oktatja a rá bízott gyermekeket. Energiáját és vidámságát azonban nemcsak a hivatása iránti szenvedélye táplálja, hanem a reggeli fogmosás közben elfogyasztott maradék sör, illetve az iskolai parkolóban lehúzott whisky is. Férje, Charlie (Aaron Paul), ugyancsak a féktelen bulizás híve, így a házaspár szinte minden estét a helyi bárban tölt, ahol az alkohol és a vidámság kéz a kézben járnak. 

Az ital látszólag csodás segítőtárs, amely kiszínezi a szürke hétköznapokat. De vajon meddig tarthat ez az illúzió?

Egy nap Kate a másnaposság miatt rosszul lesz, és az osztálya előtt elhányja magát. A felvilágosult gyerekek azonnal kérdezgetni kezdik, és azt találgatják, vajon terhes-e. Ittas állapotban ez a feltételezés remek menekülőútnak tűnik a szorult helyzetből, így Kate szinte gondolkodás nélkül rávágja, hogy igen. Az iskola igazgatónője azonnal támogató gondoskodással veszi körül a várandósnak vélt fiatal tanítónőt, akit pedig egyre mélyebbre húz a hazugságspirál. 

A munkahelyén egyetlen ember ismeri az igazságot: az igazgatóhelyettes, aki látta őt a parkolóban whiskyt inni. Bár a titok kettőjük közt marad, azt tanácsolja a fiatal nőnek, hogy kérjen segítséget egy Anonim Alkoholista- (AA) csoportban, ahová ő maga is jár. Kate először vonakodik, és saját maga előtt is tagadja, hogy a probléma, amellyel küzd, súlyos. Ám amint egyre több aggasztó esemény történik vele ittas állapotban, lassan ráébred, hogy zsákutcába jutott, így rászánja magát, hogy ellátogasson a csoportba. 

Hamar akad támogató mentora, AA-szakzsargonnal élve szponzora, és megkezdődik a józanság felé vezető utazás, amely számos kihívást rejt. 

Az egyik legégetőbb kérdés, amellyel szembe kell néznie, hogy mi lesz a házasságával. Hiszen a férjével eddig az ivászat jelentette a közös nevezőt. 

Vajon túlélheti-e a kapcsolat azt, ha Kate kiszáll az ördögi körből, és felhagy a bulikkal és az alkohollal? Lesz-e a fiatal nőnek ereje szembenéznie mindazzal, amit addig az ital segítségével elfedni igyekezett?

És mi lesz a hazugsággal, amellyel az osztályát és a főnökét kábította? Vajon a józanság és az őszinteség valóban egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet felé vezethetnek, vagy a múltban elkövetett tettekért most kell elkezdenie törleszteni?

Kép

Kép forrása: Profimedia – Red Dot

Az egyensúly ereje

Kate egy hosszú, józan időszak után, ismét részegen tér haza. Charlie, aki ugyan nem indult el a változás útján, de feleségét látszólag támogatja, meglepődik, és kérdőre vonja őt. „Melletted nem lehet józannak maradni!” – érkezik a kemény válasz. Valóban indokolt a felelősséget a házastársra hárítani? Az együtt töltött idő és kettejük kapcsolódásának alapja a bulizás és az ivás. Napirendjük is ezen alapszik, és ez határozza meg a többi életeseményt is. 

Valószínűleg nincsenek kifinomult stratégiáik arra, hogy hogyan érdemes nehéz helyzetekkel megküzdeni, hogyan lehet egy-egy konfliktust konstruktívan megoldani, mit jelent egymásért felnőtt módon felelősséget vállalni. Ezeket a kérdéseket és a belőlük fakadó feszültséget – a valóságot – elfedi az alkohol. Kapcsolatuk alapja, hogy ne is akarjanak egymástól többet, mint bulizni és jól érezni magukat. Ha megakadnak, akkor újra jöhet az ital, és helyreáll a kapcsolati egyensúly. Nem egy objektíven „jó” állapotról van szó, sokkal inkább a kapcsolat megélésének olyan formájáról, amely a tagok számára – általában korábbról, leginkább a gyermekkorból – jól ismert és kiszámítható. 

A rendszerszemlélet (a pszichológia azon ága, amely a rendszerekkel, így például családokkal és párkapcsolatokkal foglalkozik) felismeri, hogy az egyensúly kialakítására és annak megtartására irányuló törekvéseink meghatározzák kapcsolatainkat. 

A főszereplők közti egyensúly hasonló ahhoz, mint amikor a sátorponyvát nem feszítjük meg kellőképpen, az esővíz nem folyik le, hanem felgyülemlik, és a sátor egész szerkezetét terheli. Nem jó, de egyensúlyi állapot. 

A víz nem megy onnan sehova, a sátor áll. De lassan deformálódik, és a belső tér is csökken. Majd a rendszer egyszer csak összedől. 

Kate változtatni akar. Férje bár értetlen, nem áll az útjába. Mintha azt mondaná: „Menj csak, csináld, ha akarod!” A feleség nekilát a munkának, de Charlie és Kate szétfejlődnek. Egyikük még ragaszkodna a korábban megkötött megállapodásukhoz, másikuk azonban új alapokra szeretné helyezni a házasságukat, erre azonban egyedül nem képes, és választás elé kerül. Vagy marad a kapcsolatban, és elfogadja azt a jelen adottságaival és a jövő bizonytalanságaival, vagy kilép belőle, szabad útja nyílik a változás felé, de elveszíti a házasságát. 

Kapcsolataink megváltoztatásának legjobb és vágyott módja, ha a rendszerben jelenlévő többi emberrel együtt tudunk a változás mellett dönteni, és közös erőfeszítéseket tudunk tenni, hogy olyan új egyensúlyi állapotot hozzunk létre, amely mindannyiunk számára – a korábbinál jobban – megfelel.

Kép

Kép forrása: Profimedia – Red Dot

A változás kihívásai

Általában akkor szánjuk rá magunkat a változásra, amikor elérünk egy mélypontot, és a szenvedésnyomás hatására úgy érezzük, hogy az addig megszokott módon már nem tudunk tovább élni. Ilyenkor reménykedünk abban, hogy a belső munka és az abból fakadó változás gyorsan megszabadít a szenvedéstől. 

Az önismereti folyamat azonban nem wellness-szolgáltatás, amely azonnali megkönnyebbülést és boldogságot hoz. Sokkal inkább egy mély, olykor fájdalmas utazás, amely érzelmi erőfeszítést igényel, és hosszú távon térül meg. 

Amikor elkezdünk befelé figyelni, nemcsak szép érzéseket, megnyugvást és harmóniát találunk, hanem dühöt, fájdalmat, csalódottságot, kétségeket és szorongást is. A szembenézés ön­magunkkal, a múltbéli tapasztalatainkkal és az ezekhez fűződő érzéseinkkel gyakran gyászfolyamathoz hasonlít, hiszen el kell engednünk az önmagunkról, a világról és a kapcsolatainkról alkotott addigi képünk egyes részeit. A folyamat során gyakran szembesülünk olyan fájdalmas felismerésekkel, amelyeket korábban elnyomtunk, elfeledtünk, vagy eltereltük róluk a figyelmünket valamilyen szer vagy tevékenység segítségével. 

Mindez azt is jól mutatja, hogy a változás nem egyetlen döntés vagy hirtelen áttörés, hanem hosszú, fokozatos átalakulás. Útközben előfordulhat, hogy úgy érezzük, kihúzták a lábunk alól a talajt, és időbe telik, míg újra szilárd alapokra találunk. Nem csoda, hogy ezt az időszakot sokan érzelmi hullámvasútként vagy teljes káoszként élik meg.

Kate mindezt így fogalmazza meg: „Hallottam egyszer egy mondást. Így szólt: A legjobb részeg napod is rosszabb, mint a legrosszabb józan napod. Csakhogy ez nem igaz. Ez nem igaz. Ugyanis én néha istenien éreztem magam részegen. Rengeteget nevettem, úgy éreztem, hogy én vagyok a legelbűvölőbb, legimádnivalóbb lány a világon. És elbűvölő voltam, tényleg az voltam, akkor is, amikor bepisiltem a nadrágomba. Amikor először józan maradtam, azt képzeltem, hogyha nem iszom, valahogy varázsütésre megváltozik minden. De nem változott meg. Tönkrement a házasságom, és elvesztettem a munkámat. És ez józanul történt, értitek? Dehát nem erről volt szó, ilyesmiről nem olvastam a pamfletjeitekben.”

A változás sokszor ijesztő is, a régi, megszokott élet, bármennyi fájdalmat is okozott, nagyon tud hiányozni. Ami ismerős, az biztonságos, az új, ismeretlen úton pedig egy sor bizonytalansággal kell szembenéznünk. 

A boldogság pedig nem jár kéz a kézben ezzel a munkával, sokkal inkább az ennek nyomán megformálódó hitelesebb és teljesebb élet természetes mellékterméke. A valósággal való kapcsolódás során formálódó önazonos élet magával hozza a stabilabb, kiegyensúlyozottabb és hosszú távon tartósabb jóllétet.

A segítség az, amit a másik segítségnek él meg

Amellett, hogy a saját életünkön ügyködünk, változunk és alakulunk, sok esetben segítő-kísérő szerepet is kapunk. Ekkor gyakran felmerül a kérdés, hogy mivel és hogyan lehet jól segíteni embertársunkat, aki éppen gyászol, változik, döntés előtt áll vagy aggódik valamiért. Alapszabályként érdemes rögzíteni: „A segítség az, amit a másik segítségnek él meg.” 

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig igazodnunk kell a segítségkérőhöz, igazat adva neki mindenben. Viszont, ha úgy segítek neki, ahogyan az számára nem segítség, akkor az amúgy is erőforrás-­hiányos állapotában még arra is energiát kell szentelnie, hogy a segítségnek szánt erőfeszítéseimet semlegesítse. A segítő feladata, hogy a szükséges kommunikáció és cselekvés a másik fél számára – még ha az ő eredeti álláspontjával ellentétes is – vonzó, de legalábbis megfontolásra méltó lehessen. 

Kate életében is megjelennek segítők, többek között az igazgatónő, illetve a szponzora, akik érdekes ellentétet jelenítenek meg. 

Az igazgatónő örül annak, hogy Kate babát vár. De közben nem veszi észre, hogy fiatal beosztottja nem őszinte hozzá. Kate-nek pedig az is feladatává válik, hogy az igazgatónő „segítség-támadásait” semlegesítse. Amikor pedig az őszinteség mellett dönt, az igazgatónő nem akarja meglátni a fiatal nő valódi arcát, valódi rászorultságát és kiszolgáltatottságát, és határozottan elutasítja őt. Vajon az igazgatónő mindaddig Kate-nek segített, vagy a saját szükségleteit elégítette ki? 

Ezzel szemben az AA-szponzor látszólag teljesen inaktív. Nem rendez bulit, nem keres neki új barátokat és nem ad neki ajándékot, azonban jelen van. Kísér. Engedi, hogy Kate élete alakulhasson, és jelen van számára válogatás nélkül minden pillanatban. Egy-egy kérdéssel és szemponttal segíti, ha szükséges, hogy védence életében végbemenő változás minél inkább a sajátja lehessen. Kate töltődni tud szponzora jelenlétében, aki úgy segít, hogy azt a másik valódi segítségnek élje meg. 

Ez a cikk a képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.