Számoljuk a napokat. Vágyakozunk. Nevetünk. És kidőlünk…
Majdnem minden munkakörre igaz, hogy a naptári év vége felé közeledve csökken az aktivitás, fokozódik a fáradtság, dolgozni viszont muszáj. Ez ránk, tanítókra és a ránk bízott kisgyermekekre is igaz. Ösztönösen keressük a minket segítő, átvészelő módszereket, praktikákat. Ugye előfordult már a kedves olvasóval, hogy a fáradtságtól megállíthatatlanul nevetnie kellett? Ez valójában mennyei ajándék a karácsonyi szünet előtti napok elviseléséhez.
Kép: Freepik
Negyedikeseim vannak, remek kis társaság. Jól fejlett humorérzékkel rendelkeznek mind a huszonhatan, és a legtöbben képesek arra is, hogy a megfelelő időpontban csillogtassák azt meg. Az időzítés nem mindig tökéletes, de mi lehet az néhány nappal a szünet előtt?
Reggel az iskolába érkezés fáradalmait kiheverő növekvő baráti társaság átmenetileg felélénkül. Kezdődik a „Hányan férnek a sakkasztal alá?” című, kacagásba forduló program. Zord fellépésem szakítja félbe a hahotázó gyerekek székről székre szökellésének kísérletét. Nem, ilyesmi eddig eszükbe sem jutott – állítják.
Az órai fegyelmet a csalétekként bedobott, udvaron eltölthető testnevelés órákkal tartom fenn.
(Ez…hmm…maradjon titok.) Ezért az összes fiú dolgozik, mint a kisangyal. Időnként összenézünk, és látszólag indokolatlanul mosolygunk. A számnevek erre nem adnak feltétlenül okot, ez már a túlélés eszköze. Vidám tekintetünk végül megpihen egy teljesen véletlenül a tanteremben pihenő focilabdán.
A lányok mással trükköznek. Megunom a táncoló csigabiga szarvacskákra hasonlító ujjacskákkal jelzett kérések özönét, és apró táblácskákat készítek „Hátra mehetek a hegyezőmért?” „Borzasztóan szomjas vagyok, ihatok?” és más hasonló feliratokkal. Ezeket kell némán felmutatni a feledékeny hölgyeknek. Tudom, hogy a terem másik végébe tervezett túra lényege a lábak csendes megmozgatása, és az út során titkos kommunikáció fenntartása a barátnőkkel, kuncogással fűszerezve. Megpróbálok szigorú maradni, de hát én is voltam gyerek. Az óra rendje a kirándulásoktól nem borul fel, mi már nagy, negyedikesek vagyunk nagy feladattudattal. No és nagy adag jókedvvel. A szünet már az ajtó előtt van, de még nem ért ide. Számoljuk a napokat. Vágyakozunk. És nevetünk.
A legfárasztóbb időszak a délutáni tanulási idő. Egy örökké virgonc kislegény most csokoládészín szemével tekintget az ablak felé, azon morfondírozva, hogy vajon mi lehet a neve annak a bizonyos hegységnek, amiről a házi feladat szól, majd lendületesen beírja: Csarancs. Aztán javít: Narancs. Gyereket nem nevetünk ki, ez alapszabály, de ő rám nézve sejti, hogy valami nem stimmel, és elmosolyintja magát. Kijavítjuk, radírozás közben mindkettőnkből kitör a cinkos nevetés. Szemem sem rebben az amúgy teljes komolysággal feltett kérdésekre: a síelés szó pontos vagy elipszilonos? Hány méter hatvan dekagramm, nem találom az átváltást!
Végül már mindenki nevet, vicces a „die Tür” a németeseknek, és a „ball” az angolosoknak. Miért? Csak. Fáradtak vagyunk.
Mókás az uborka az uzsonnán, az elcsúszott dekoráció (na jó, a „melléknevek” szóból tényleg eltűnt az „ék” egy lecsúszott papírhópehely miatt). A virgonckodást élvezve vetítőnk, azaz Jancsi bácsi 2.0 Projektor Úr is hunyorogni kezd, remélem, nem óhajt elromlani.
Döbbenten látom az egyik legjobb tanuló füzetében ezt a rejtett számneveket tartalmazó mondatot: „Az efbiáj kétpúpú tevét és százszorszépet lát.” Diszkrét radírozás és javítás következik. Már ő is sejti kikerekedett szemem látva, hogy kacifántosra sikeredett mondatot írt. Nevetni kezd, a többiek, noha nem is tudják, mi történt, csatlakoznak. „A veszprémi állatkertet Kettenberger Kálmán alapította Afrikában.” A mondat elkövetője hamar kapcsol, de annyira kacag, hogy csuklani kezd. A nevetés ragadós, az ilyenkor, december közepén már erősen lecsökkentett mennyiségű házi feladat vidám hangulatban készül. Egyikük megjegyzi: „Még a parafadugókból készülő napkeleti bölcsek is nevetnek a polcon!”
Kép: Veres Gabriella
Miért fáradt egy életerős gyermek december közepén?
Rengeteg cikk, riport válaszol erre itt is, ott is a gyerekek és pedagógusok túlterheltségéről, a napi sokadik óráról, a csekélyke szabad időről, a kevés fényről, korán jövő sötétségről. A gyerekek közt eltöltve gyakran több mint napi nyolc órát, pontosan érezzük ezt. Szövetségesek vagyunk. A tanítókra otthon még vár a tervezőmunka, a következő napra készülődés. Most még nehezebb, mert a szokottnál is színesebben kell az órákat tartanunk, hogy a fáradt mókusok megértsenek minket. Tanító társaimmal mindent elkövetünk, hogy a szükséges fegyelmet és követelményeket betartva könnyítsünk a gyerekek terhein. Ez csak nagy mennyiségben adagolt vidámsággal lehetséges.
Mi, tanító nénik is elfáradtunk, és a gyerekekhez hasonlóan rajtunk is kezd kitörni, a „mindenen lehet nevetni”, az ép elmével való túlélés egyik lehetősége. A szinte a fejünket is beborító adminisztráció, portfólióírás, belső ellenőrzés és más csúnya nevű tevékenység diszkrét mókával kezelve valahogy elviselhetőbb. Ha nagy ritkán eljutunk a tanáriba, hosszú körmondatokat alkotunk hétköznapi dolgokról, és a vége nevetésbe fordul:
„Reflexió: A tízórainak elnevezett táplálékfelvétel szinte zökkenőmentesesen zajlott le a negyedik bé termében. Egyedül Pisti döntött úgy, hogy ballisztikus pályára állítja a tízóraihoz adagolt salátalevelet. Pistinek felvázoltam a következményekkel járó kellemetlenségeket, így ő vonakodva bár, de lemondott az imént említett tevékenységről.”
A legnagyobb decemberi merénylet, a cseppet sem hatékony szombati munkanap puszta említése is megborzongat. Mindenki elítélően nyilatkozik erről. Röviden: Neeee! Csak Balázska nem kritizálja ezt az értelmetlen túlmunkát. Őt egész héten a boldogság fűti, mert egy légtérben lehet majd szíve hölgyével. Micsoda motiváció! Nyuszifüles sapkás barátunk imádatának tárgya sajnos otthon marad, így a szombati munkanap egyszemélyes rajongótábora is megszűnik.
Kép: Veres Gabriella
A fárasztó szombatot követő rövidke vasárnap nem pihentet eléggé, hétfőn a legtöbb kisgyermek vonszolódva érkezik. Derrick főfelügyelő is megirigyelhetné a néhány szemecske alatt keletkezett karikákat. Kialvatlanok, nyúzottak. Nem az éjszakai gépezés, tévénézés az oka.
A legtöbb kisgyermek fürdés és vacsi után szinte beájul az ágyba, reggel pedig ki tudja, miféle ígéretekkel sikerült kicsalogatni onnan.
A szülőket riasztja a reggeli araszolás az autóval a túlzsúfolt utakon, így érthető a koránkelés, több gyermekecske már a reggeli ügyeleti időben velünk van.
Ilyenkor csak valamiféle biztatás segít. Egy kis ölelés, simi a buksikon. Néhány barátságos mondat aztán meglöki a vidámsághullámot. Ezek máskor rémesen lapos poénok volnának, de most beindítja a lepukkant lélekmotorokat: „Van kispárnád?” „A táskád hozott iskolába?” Felfedezzük, hogy az öltözőpad egy iszogató zsiráfra hasonlít (és szerényebb igényűeknek aludni is lehetne rajta). Mire kikerülnek a tanszerek az asztalra, már jobb a kedvünk.
Délután négyig tartanak a napközisek vidámságtartalékai. Az ezt követő ügyeletre már elfogy a jókedv, az addig összegyűjtött viccesebb emlékek, tréfák nem működnek. Akad olyan is, aki a reggeli iskolanyitás óta itt van.
Szinte rátapadnak az ablakra, üvegajtóra a sötét utcát figyelő apróságok, úgy várják az értük érkezőket.
Akiért csak az ügyelet végén jönnek, az poroszkál ki a legfáradtabban az ajtón.
Reggel folytatjuk, töltődjetek éjjel, hamarosan itt a szünet, kitartás!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
