„A szakmánk célja, hogy a világot jobb irányba mozdítsa el” – Beszélgetés a Prima Primissima-díjas Szám Katival

Nemrég tértél haza egy párnapos római zarándoklatról. Mit hoztál haza magaddal?

Megrendítő, amikor belépsz egy bazilikába, ahol a XII. századi falakat IV. századiak tartják, és ha egy emeletnyit még leereszkedsz, a Krisztus utáni első században épült folyosók labirintusában bolyonghatsz. A falak mögött csörgedező ér csobogását szüntelen hallani, és néha látni is a vizet, ha az ember lenéz a mélybe. Ez az élmény azzal szembesít, hogy a tudásunk, a kultúránk, a hitünk generációkra épül: kétezer év elszánása, hite, szenvedése és öröme teszi lehetővé, hogy én ma egyáltalán beléphetek egy keresztény templomba. Épp művészetterápiás képzésre járok, ott is megélem, mennyire fontos a személyes és családi tudatalatti mellett a kollektív emlékezetbe is „leásni”. Róma különleges időutazás volt, sok kegyelmi ajándékkal, és út magam felé is. 

Magánemberként és újságíróként – főszerkesztőként pláne – nehéz egyensúlyozni a napi történések követése és az imént említett mélyebb összefüggések keresése, szemlélése, megértése között. Neked hogy sikerül?

Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, mi ennek a szakmának a célja, és mindig arra jutottam, hogy nem lehet más, mint hogy a világot egy picit jobb irányba mozdítsa el, és segítsen emberként is jobbá lenni: ehhez pedig kevés csak arra figyelni, hogy épp mi történik körülöttünk. A naprakészség arra jó, hogy kiváltsuk az érdeklődést, megnyissunk egy csatornát, amin átáramolhat az, ami tényleg fontos az emberi életben. 

A megszólalás célja nem lehet csupán a világ visszatükrözése, ez eleve lehetetlen küldetés, hiszen magunk is emberek vagyunk érzésekkel, élményekkel. Kell a reflexió, amely azonban nem egy gyorsan kimondott vélemény, inkább kérdések megfogalmazása. 

Egyre óvatosabban bánok a világ híreivel, ami nem közöny, és nyilván önvédelem is: nem engedhetünk be korlátlanul minden információt, mert akkor állandó szorongásban élünk. Ehelyett inkább el kell indulnunk a transzcendens és önmagunk megismerése felé is. És akkor majd lesznek támpontjaink, hogy van-e dolgunk azokkal a szorongató információkkal, és ha igen, mit is tudunk tenni.

Anyaként, fiatal nagymamaként, a Média a Családért Alapítvány és a Képmás kulcsembereként nyilvánvaló, hogy a magánéleted és a szakmai utad is családközpontú – kezdettől fogva és következetesen az. Honnan ered ez az eltéphetetlen bizalmad a család mint „intézmény” iránt? 

Gyerekkoromtól kezdve fontos része a személyiségemnek a hűség, amit persze makacsságnak is hívhatunk. Amit értéknek tartok, az iránt rendszerint el is köteleződöm. A személyes kapcsolatok az életünk alapkövei, és a család az, ahol az ember megtanulja, mit jelent szeretni és szeretve lenni. Számomra ez anyaként vált igazán egyértelművé és fontossá. Amikor azt kérdezik, hogy a családi és a munkahelyi teendőimet hogyan egyeztetem össze, bennem is élénken él az érzés, amikor mindig azt éltem meg, hogy már máshol kellene lennem, mint ahol vagyok – az idő nem barátja, a dolgozó anyukáknak, és ma már tudom, a nagymamáknak sem. 

De nagy ajándék, ahogy segíti egymást a munkám és a tény, hogy családban élek. Egyrészt a családom folyamatosan tanít – a leghatékonyabb szakmai továbbképzés és brainstorming, különösen egy magazin főszerkesztőjének –, másrészt sokat tanultam a Képmás készítése során, amitől én is jobb társa lehetek a családomnak, a barátaimnak. A család mindenkinek az életében ott van, annak is, akinek sajnos csak hiányként, mert vágyként is hat az életére. Az a bizalom, elengedés és odaadás, amit családban megélhetünk vagy remélünk, az istenképünket is meghatározza.

Ha a statisztikákra – és sokszor sajnos a minket érintő vagy a környezetünkben látott családi krízisekre – nézünk, azt látjuk, hogy ma a családok nagyon sok nehézséggel küzdenek a függőségektől a bántalmazáson és a válásokon át az elidegenedésig. Vannak eszközei a médiának arra, hogy segítse a családok (fel)épülését, bensőséges egységét? 

Hiszek abban, hogy vannak, és keresnünk is kell ezeket. A Képmásban sokat foglalkozunk azzal, hogy családokat érintő témákat szakemberek segítségével, problémaközpontúan dolgozzunk fel. Írunk szülő-gyermek kapcsolatról, kamaszkorról, párkapcsolati problémákról, idősekről, a családi élet minden területéről. Bemutatunk konkrét családokat, akik az átlagosnál nagyobb nehézségeket kaptak, ez nagyon sok erőt tud adni a sorstárs olvasóknak. Dolgunk az is, hogy megmutassuk, nemcsak például a nehéz szociális helyzetű vagy egyszülős családok küzdenek problémákkal, hanem azok is, akik látszólag idilli helyzetben élnek. Az együttérzést is elő kell hívnunk, mert a családok sorsa azon is múlik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, tudunk-e nyitottak lenni, meg tudjuk-e hallgatni a másikat. 

Ha „behívjuk” az olvasót egy család nappalijába egy riporton keresztül, legközelebb talán maga is nagyobb empátiával hallgatja meg a szomszédját, vagy bátrabban mondja el a maga problémáját a játszótéren.

A Képmás-esteken legtöbbször mentális egészséget érintő kérdésekkel foglalkozunk, és mindig szóba kerülnek a téma családi vonatkozásai – színházi előadásokkal, filmekkel, jelenetekkel tesszük ezeket szórakoztatóvá, befogadhatóbbá. És jó, ha születnek olyan tartalmak is, amelyek arról szólnak, hogy ha picit hátrébb lépünk, és távolabbról szemléljük az élethelyzetünket, tudunk nevetni is a magunk botlásain, nehézségein. 

A sajtónak oroszlánrésze lehet abban, hogy kiből válik sokak számára minta. Neked vannak példaképeid? 

Nagyon sok számomra példaértékű embert ismerek. Ez nem kibúvó a válasz alól, mert épp az a jó, hogy elképesztően nagyszerűek valamiben, mindegyikük másban és másképp, de nem tökéletesek. Az egyik egy megküzdéssel ad példát, a másik jobban ismeri a világ valamely részletét, a harmadik életeket ment, a negyedik reményt tud adni vagy csak egyszerűen értőbben tud figyelni, mint mások… Büszke vagyok arra, hogy a Képmás hátsó borítóján külön címlapot alapítottunk azoknak a hétköznapi, a maguk területén kiemelkedő és elhivatott embereknek, akikre egyébként nem irányul reflektorfény. Személyesen is feladatunk megtanulni észrevenni őket a hétköznapokban, és a sajtónak is van ilyen küldetése.

Egy Prima Primissima-díj mindenki számára megmutat valamit, amiben te is példakép vagy. 

Nehéz is elfogadni, hogy ezzel a díjjal tulajdonképpen „kineveztek” példaképnek, mert az életemnek biztos számos olyan területe van, amiben sokkal hátrébb vagyok, mint a díszteremben ülők. A példakép szót sem szeretem, mert elfeledteti, hogy nem istenek vagyunk, hanem emberek. Közben viszont megéltem a díjátadón és azóta is sok hálát és örömöt, amiért mások is értéknek tartják, amit én. 

Néha az ember elbizonytalanodik, alkalmas-e a feladatára, tényleg fontos-e, amit annak tart, és egy ilyen visszajelzés erőt ad, hogy ne engedje, hogy a kétségei tévútra vigyék. Fontos lenne, hogy mindenki kaphasson ilyen visszajelzést.

A visszajelzések egy típusa a közösségi médiában csupán pár szelfibe kerül. Más médiaszemélyiségekkel ellentétben te nem építesz követőtábort, se csatornát, se saját brandet. Miért? 

Nincs túlzott szemérmesség bennem azzal kapcsolatban, hogy leírjam vagy megosszam, ami bennem zajlik, sokszor posztolok is arról, amit fontosnak tartok, ez alól kivétel például az unokáim arcképe. De a célratörő social media-jelenlét sok energiát igényel. Egy nagy látogatottságú oldal felépítéséhez rendszeres görgetés, sűrű posztolás és elemzés szükséges, ez rengeteg idő – amit sajnálok ráfordítani. Jelen élethelyzetemben ebbe nem tudok és nem is akarok több energiát beletenni.  Szabadon dönthetek, hogy egy poszt helyett elmegyek a gyerekekért aznap az oviba vagy edzésre, felhívom telefonon az anyukámat vagy a barátnőmet. Akkor fontos egy poszt, ha van vele üzennivalóm, és éppen van rá időm is.

Nemrég nálad jártam, és bármerre néztem, a törődés nyomait láttam – terebélyes növényeket, vígan éldegélő kovászt a polcon, házi zöldséget a tálban. Miként tanulható az életadó, de nem önkizsákmányoló gondoskodás? Te hogy tanultad meg?

Nem tanultam meg.

Na, ne! 

Az ember ráadásul hajlamos a ló túloldalára is átesni. A törődés nyilván elsősorban a szeretetből fakad, de félek, a kontrollmániából is, meg hogy jó érzés, ha hasznosnak érezheti magát az ember…

Akkor valójában a gyengeségeinkből „legózzuk” össze a szeretetünket?

Azt hiszem, fontos számomra a másokról való gondoskodás, és gyorsan ki is alakul bennem a késztetés, fogékony vagyok mások problémájára. De fontos, hogy annak a körnek a határait jól lássuk, amelyen belül a teherbírásunk is ugyanolyan erős, mint a vágy, hogy segítsünk. Szívesen részt veszek karitatív ügyekben, de inkább azt érzem, hogy akiket a sors mellém rendel, azokkal van dolgom. Ebbe beletartozik a család meg a barátok, munkatársak mellett az is, akivel véletlenül összefutok az utcán.

Explicit módon ritkán írsz az Istennel való kapcsolatodról, ám az írásaidnak mindig része a hála kifejezése, az emberin túlra mutató perspektíva. Hogy tapasztalod Isten jelenlétét a mindennapi munkádban?

Amikor – most már lassan mondhatom, hogy több évtizede – elindítottuk a Képmás-esteket, és ki kellett állnom a közönség elé, a színpadra lépés előtti másodpercekben azt éreztem, még a nevemet sem tudom, nem fogok tudni megszólalni. Minden alkalommal megéltem ezt a tíz másodpercet. 

Ezt elmondtam a kolléganőmnek, Zalka Katinak, aki azt mondta: ha Isten akar valamit rajtad keresztül közölni, akkor majd közli, miért izgulsz? 

Ez a mondat helyretett, mert magamban megválaszoltam a kérdését: „Attól félek, hogy mit fognak rólam gondolni, ha nem leszek jó.” Vagyis ez az egész csak az egómról szól. Ha fontos, amit mondok, és alkalmas is vagyok átadni, akkor sikerül. Ha meg nem, a világ nem dől össze – legfeljebb rosszul érzem magam pár napig. Majd elmúlik.

Arra nagyon figyelek, hogy hívőként ne írjak és főszerkesztőként ne engedjek a Képmás oldalaira olyasmit, ami a teremtés rendje vagy az ember ellen van. De fontos, hogy attól, mert valaki nem jár templomba, vagy nem vallja magát hívőnek, az élete, az alkotása hordozhatja a Teremtő szándékát. Az igazság, a jóság és a szépség szerintem összekapcsolódik, minden, ami katartikus, ami mélyre hatol, szükségszerűen viseli Isten kéznyomát. 

A művészetterapeuta-képzés, amin most részt veszel, hogyan alakít mint újságírót? 

Az embernek muszáj önmaga megismerésével, megértésével foglalkoznia, különben legfeljebb információhalmozásban jut előrébb. Az önismeret hat arra, miként értelmezünk eseményeket, befolyásolja azok ránk gyakorolt hatását, azt, hogy mennyire tudunk együttérezni másokkal, hogyan tudunk másokat meghallgatni, kérdezni. 

Újságíróként vagy a Képmás-estek műsorvezetőjeként kérdéseket kell feltennem – és nem mindegy, képes vagyok-e a nézők szívéből kérdezni, meg tudom-e érezni, hogy egy-egy kérdés miket mozgathat meg a lelkek mélyén. Ha tudom, hogy bennem miket mozgatott meg, érzékenyebben kérdezek. Ha nem keressük a választ, mi a feladatunk és miért kaptuk az életünket, akkor csak ugyanazokat a köröket futjuk. Ez a keresés – ami lehet terápia, ima, beszélgetés, szemlélődés, műalkotásokkal való találkozás vagy maga az alkotás – elindít befelé. Szándékunk szerint a Képmás is olyan orgánum, amely ezt teszi.

Akkor nem a mesterséges, hanem az érzelmi intelligencia forradalmasítja az újságírást? 

A mesterséges intelligencia soha nem fogja tudni helyettesíteni sem a művészetet, sem a beszélgetést, mert az érzelmi történés, amely a verbalitás, a nyelvi megfogalmazás mögött van, az egyik félben – a gépben – nem valósul meg. 

Rómában a történelmi ásatások nyomait figyelve az jutott eszembe, hogy amikor önmagunk megértésével foglalkozunk, akkor kíméletlenül, iszonyatos mennyiségű „földet” megmozgatva kell a mélyünkre ásni, hogy megtaláljuk, amit keresünk. Ám ha mások teszik elénk, amit ők már megleltek, ahhoz idegenként csak leheletfinom mókusszőr ecsettel nyúlhatunk, gyengéd mozdulatokkal lesimogatva a port – mert nem tudjuk, mi az, mit állt ki az idők során, hol sérült, hol törik. 

Nemcsak az a feladatom, hogy bizalmi közeget teremtsek – néha öt perc alatt –, hogy a másik megossza a gondolatait, érzéseit, kételyeit, hanem a bizalmat meg is kell tartani. Vagyis úgy odaadni a történetét másoknak, hogy ne azt érezze a beszélgetőtársam, hogy valamitől megfosztották. Sőt, ha jól csinálom, akkor azt érzi, hogy ő is kicsit több lett. Ahogy most a veled való beszélgetésben én is.  De ugye, nem tévedek, hogy ezalatt benned, a kérdezőben is komoly érzelmi munka zajlott?