„Remélem, a hívőt megerősíti, a kétkedőt elgondolkodtatja” – Interjú Eperjes Károllyal a Magyar Passióról

– „A hetedik te magad légy!” volt a címe. József Attila versét és az akkori társadalmi állapotokat mutattuk be egy színjátékban, amit nem tudtunk máshol előadni, csak magunknak a laktanyában. Az egyik tiszt megnézte, híre ment, hogy éjszakánként próbálunk, de jóváhagyták. Mondom a többieknek, ezek szeretnek minket, vegyük fel filmre, hogy mások is megnézhessék!

Volt valakinek egy gépe, amivel 25 másodpercenként tudtuk rögzíteni, és amikor megmutattuk, benevezték a katonai filmfesztiválra. Persze, hogy ne bukjunk le, amiért titokban csináltuk, a főtörzsőrmester neve alatt futott. Egyszer csak jött a hír, hogy nyertünk…

Szóval még játszottam is az első saját filmemben, azaz filmünkben, hiszen az is közös alkotás volt.

– Akkor is eljátszott már a gondolattal, hogy egyszer rendezőként saját mozifilmet mutathat be?
– Az amatőr rendezőit addigra elvégeztem, mindenki mondta, hogy kijöhet ebből valami, pedig a mi családunkból ez nem látszott előre. Az egyik pap nagybátyámat, dr. Eperjes Ernőt Münchenig verték, a másik, Vajk Gyula prépost atya is börtönbe került. Édesapám a falunkban, Hegykőn a forradalmi bizottmány elnöke volt. Matematika-, fizika-, földrajz- és rajztanárként az állásából persze kirúgták. Én állandóan parodizáltam a tanárokat meg a híres embereket, de ha 18 éves koromban valaki azt mondja, hogy pár év múlva együtt játszhatok Sinkovits Imrével, Őze Lajossal, Kálmán Györggyel vagy Kállai Ferenccel, biztos nem hiszem el! Katonaként egy teljes havi zsoldomból vettem meg Latinovits Zoltántól a Ködszurkálót, kijegyzeteltem, néha előveszem. Az a jegyzetelés a mai napig érvényes.

– Milyen közeg vette körül a falujában?
– Nálunk a szocializmus alatt többen voltak a templomban, mint most! A trianoni határszélen, a Fertő tó partján éltünk, és amikor a nagybátyám kijött a börtönből, latinul ministráltam neki. Később persze jöttek a kételyek is, amikor érzékeltem a kettősséget, hogy otthon más tanítást kaptam, mint amit másoktól látok. Szerencsére azok a tanáraim, akik komolyan vették az életet, mind a szüleimhez hasonlítottak. Meg az anyai nagyapámhoz, akiről a nagybátyám azt mondta, hogy „a Pestát gyóntatni különös papi kegyelem”. Rokonnál nem szokás gyónni, de ő tudta, hogy az Istennél gyón attól még, hogy a sógora a gyóntató. Mindketten az Istenhez tartoznak, nála kell elszámolni.

– Téma volt a családban az, amiről a mostani filmje szól, vagyis a papok üldözése?
– Olyannyira, hogy még titkos találkozók is voltak nálunk, vagy mi mentünk el egy-egy kirándulás alkalmával olyan paphoz beszélgetni, akivel együtt ült a nagybátyám. Kikértem a jelentéseket, az egyik nagybátyámról 270 oldal volt, a másikról is közel 200. Mutattam édesapámnak a róla szóló anyagot, mire csak nevetett és ennyit mondott: „tudtam”. Mondom, mit tudtál, papa? „Azt, hogy ki volt.” „De honnan, ha fedőnevet használt?” „A helyesírási hibáiból.” Végül is az egész falut tanította…

– Ha jól tudom, felvetődött, hogy ön is egyházi hivatást választ…
– Szép katolikus hagyomány, hogy az elsőszülött fiút illik papnak felajánlani, engem fel is ajánlottak. Mocorgott is bennem valami, édesanyám mondta, hogy ez nem véletlen. Azt is mondta, hogy aki a véletlenre hivatkozik, az az ördög unokaöccse. De kamaszként észrevettem, hogy a másik nem – akit szintén az Isten teremtett – milyen szép! Ha görögkatolikus vagy református vagyok, valószínűleg most egy színésszel kevesebb van… A gyerekkori kereszténység, ha szabad így mondani, a fickósodás idején kicsorbult, később volt, hogy egy átmulatott éjszaka után mentem a Ferenciek terére gyónni. Liberális keresztény voltam, pedig ilyen nincs. Ahogy szocialista vagy nacionalista keresztény sincs. Az izmusok nem fedhetik el, szennyezhetik be az egyetemességet.

28 éve volt egy nagy lelki fordulatom, akkor mondtam a feleségemnek – aki apáca szeretett volna lenni –, hogy ha kirepülnek a gyerekek, engedjen el papnak. Erre azt mondja: „Ne akarj megszökni!” Ez olyan szép volt, hogy maradtam.

– A színészi és a papi hivatás között vannak azért átfedések, közös jellemzők.
– Ha jól csinálja az ember, mindkettő evangelizál. És mindkettő művészet. De minden hivatás lehet művészet! A szakmai fogások tanulhatók, más kérdés, hogy hivatássá is érik-e bennünk a képesség. Egy asztalosmester vagy egy bankár is lehet művész, ahogy egy pap vagy egy színész is tróger, akit közben művész úrnak szólítanak. Az igazi művészet mindig az igazságra irányul, az igazság fényében születik. A pályám során többször is utánam nyúlt a Jóisten. Az Eldorádóban véltem először hallani, aztán a színpadon, A nagybácsi álmában. Amikor kértem tőle valamit, és két hétre rá adott egy jelet, akkor fogtam fel a Miatyánk lényegét: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” „Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”, ez az életben a legnagyobb biztosíték. Senki nem tudja, mikor lépünk át abba a dimenzióba, ahonnan az életet kaptuk, de hogy erre készen álljunk, ahhoz az Isten nagy lehetőséget adott: a saját testét és vérét. A mindennapi kenyér nem csak egzisztenciális kérdés. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Mondhatjuk, hogy a Magyar Passió megrendezéséhez talán jobban is kellett az emberi érettség, az élettapasztalat, mint pusztán a szakmai felkészültség?
– Mindegyik kellett. Ahhoz, hogy szakmailag ne herdáljam el az esélyt, meg kellett találnom az arányokat, de élveztem ezt a folyamatot. Igaz, kétszer voltam covidos, a második meggyötört, de talán onnan is jött utána a belső öröm, hogy ajándéknak fogtam fel, hogy egyáltalán dolgozhatok. Két nagy kísértése volt a filmnek, mindkettőt el akartam kerülni: azt is, hogy ÁVH-gyűlölő, és azt is, hogy egyházpátyolgató legyen. Bereményi Géza mondta, miután látta a hetedik forgatókönyvet: „Ez nem az én filmem, de ne feledd, a maga módján mindenkinek igaza van.” Ez nagyon fontos mondat volt, végig a lelki szemeim előtt lebegett. Szabó István szerint pedig a film egyik nagy erénye, hogy nem gyűlölködő. Talán jól kaptuk el az akkori mostot, pedig az ávósok még a ruháikat is eltüntették a rendszerváltáskor, úgyhogy mindent újra kellett gyártatnunk, mint egy kosztümös történelmi filmnél.

– Hogyan érezte magát a sportnyelven szólva játékos-edzői szerepben, vagyis egyszerre a kamera mindkét oldalán?
– Jól, mert nagyszerű alkotótársakat kaptam, és a technika is segített, hiszen ma már bármit egyből vissza lehet nézni, és a nyersanyagot sem pazaroljuk. Clint Eastwoodnak vagy Várkonyi tanár úrnak anno nehezebb dolga lehetett! A lényeg, hogy az ember merjen magával is olyan kritikus lenni, mint a kollégáival. Ha nem csinál belőle presztízsharcot, ez a kettős szerep jó belső kormányossá válhat. Összesen háromszor emeltem fel a hangom a forgatás alatt, mindháromszor bocsánatot is kértem a többiektől. Színésznek lenni kirakatibb állapot, mint a rendezőé, és nekem a színészlétemből fakadóan meg kellett tanulnom szerényen a háttérben maradni. Szívem szerint a végén azt sem írtam volna ki, hogy „rendezte: Eperjes Károly”.

Ingmar Bergman írta a naplójában a chartres-i katedrálisról, hogy nem ismerjük az építőit, de látjuk, hogy az Isten dicsőségére, az emberek lelki üdvére készült.

– A Jóisten azért vitte önt erre a pályára, hogy a filmjein keresztül üzenhessen?
– Talán igen. Legalábbis jó lenne. Nem feledem Szabó István szavait, miután látta a Magyar Passiót. A vetítésről vittem haza, és így köszönt el: „Azt hiszem, nagyon fogják szeretni ezt a filmet…” Ahogy kiszállt a kocsiból, visszafordulva még hozzátette: „…viseld el!” Nyilván a hozadékát és a hordalékát is. A gyermek megszületett, a szülő ilyenkor elgondolkodik: vajon mi lesz ebből a gyerekből? Kérem is a szülőket, tanárokat, papokat, a lelki élettel, ifjúsággal foglalkozókat, az érett fiatalokat, hogy ha méltónak tartják rá, ajánlják a filmet másoknak is. Ne miattam, hanem hogy közkinccsé váljon, ahogy a lengyeleknél Katyn. Mert 1950. június 8., a közel 12 ezer szerzetes kitelepítése a magyarországi katolikus intelligencia likvidálásának napja volt. 1956 is másképp alakulhatott volna, ha az utcákon hömpölygő tömegnek lettek volna szakrális vezetői, és az emberek igazi közösséggé formálódnak.

– A film külföldön Mercy címmel fut, ami annyit tesz: Irgalom. Ebben a szóban foglalható össze a fő mondanivalója?
– A Magyar Passió címben van egy kis vagancia is, hogy „na, mit csinált a Szamóca a Gibson bácsi Passiója után?”. De ez nemcsak a papok passiója, hanem az ÁVH-soké, a kulákoké, az egész országé, hiszen még Trianon emlékezete is benne van. A jövő nemzedéké is a kislány, Imelda karaktere által. A legmélyebb tartalma valóban az irgalom, a kegyelem lehet. A mai világban, amikor a modernizált klasszikus darabok és a zeneművek is az ösztönöket célozzák. Amikor vannak gondolatfogyasztók és érzelemfogyasztók, pedig a kettő harmóniáját kellene megélni. A történet fő szála a valóságban is megtörtént, egy bicskei pappal, Tabódy Istvánnal.

Az utolsó nagy jelenet hivatott érzékeltetni azt a sok szenvedést, amit nem lehetett részleteiben megmutatni, különben ember nem merte volna megnézni a filmet.

A legvégét már én képzeltem hozzá. Négy verzióm volt a lezárásra, végül Szabó Pista egy mondata döntött. Ő átengedte magán, hallgatott, majd ennyit mondott: „Szép… szép… Ha meg tudod csinálni, szép.” Hogy sikerült-e, arra Bereményi Géza utalt, amikor a végső változatot így nyugtázta: „Jól van, akkor ezt megúsztuk.” „Méltó hozzád…!!!” – üzente Faragó Tamás „Tonó”, Koltai Lajos „Sutyi” szavait pedig el sem merem mondani, oly nagy dicséretnek tűnnének. Azt viszont igen, hogy miután elköszöntünk egymástól a vetítés végén, visszajött, hogy még egyszer megölelhessen… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>