Pinkbálnák a sivatagban – két pécsi barátnő is teljesítette a Budapest-Bamako-ralit

Pszichoterapeuták egy csapatban 

Mindketten pécsiek, és mindketten segítő szakmában dolgoznak, Varga Adrienne klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. Árkovits Amaryl pszichiáter és kiképző pszichoterapeuta, emellett az S.O.S É.L.E.T. Telefonszolgálatot vezeti – amely az ország egyik legrégebbi lelki elsősegély vonala az öngyilkosság megelőzéséért –, szabadidejében pedig a pécsi Apollo moziban filmklubokat szervez. 

Több mint tíz évvel ezelőtt közös hivatásuknak köszönhetően találkoztak, majd barátok lettek. Megalapították a Pinkbálnák Úszóklubot, a közösséggel rendszeresen indulnak Swimathon úszóversenyeken, illetve hátrányos helyzetű családoknak gyűjtenek. Pécsen az ismeretségi körükben az adományozásnak nagy hagyománya van, rendszeresen segítik a közeli ormánsági falvakat. 

„Nagyon régóta szerettem volna elmenni a Budapest-Bamako-ralira, mert tetszett, hogy a maga módján fityiszt mutat a menő autóversenyeknek. Olyan autók indulnak el a versenyen, amelyekkel sokan a szomszéd faluig se jutnának el” – kezdi Amaryl. 

Évekig kérlelte férfi ismerőseit, hogy csatlakozzanak hozzá, azonban nem talált útitársat, így végül már le is mondott a tervéről. „Két évvel ezelőtt pont rádiót hallgattam, amikor beszámoltak a versenyről. Megnéztem a Facebook-oldalát, és láttam egy csapatot, ahol három nő indult. Akkor jutott eszembe, hogy miért nem kérdezek meg csajokat? Félórán belül meglett a csapatunk. Eredetileg többen voltunk, végül indulásra ketten maradtunk” – folytatja. 

Pécsről Sierra Leonéba

Az ötvenes éveikben járó barátnők január 23-án Pécsről indultak, és január 26-ig kellett leérniük a Gibraltári-szoroshoz. Ők a kevésbé kötött „túra” kategóriában indultak, csapatuk pedig természetesen a Pinkbálnák nevet kapta. „Lerövidítettük a nevet, hiszen a sivatagban furcsa lett volna egy úszóklub” – nevet Amaryl.  

A Budapest-Bamakónak van egy karitatív része, ami kifejezetten az adományozásról szól. Adrienne-ék elsődlegesen női higiéniás termékeket vittek magukkal Afrikába. Ismerőseik iskolaszereket is gyűjtöttek, valamint a Pécsi Tudományegyetemtől – amely szponzori segítséget is nyújtott – egyaránt kaptak adományokat. 

Rali 9000 kilométeren
A rali hivatalosan január 23-án indult Budapestről, és február 9-ére kellett Sierra Leone fővárosába, Freetownba érni. A befutó biztonsági kockázatok, polgárháborús veszély miatt évek óta nem Bamakóban van. Az útvonal 9173 km hosszú: Európa, Marokkó, Mauritánia, Szenegál, Guinea, végül Sierra Leone. Idén mintegy 1400-an vettek részt az eseményen különböző kategóriákban, amatőrként is lehetett indulni. Több mint 400 járművel álltak rajthoz az résztvevők, köztük magyar csapatok is.

„Guinea aszfaltjai rémálmainkban se jöjjenek elő”

„Nagyapám gyerekkoromban hol motor-, hol autóversenyekre vitt, ezért van egy családi autós, ralis kötődésem. A dolog pikantériája viszont, hogy nekem nincs jogosítványom” – veszi át a szót Adrienne

Így a túra során végig Amaryl ült a volán mögött, Adrienne pedig a navigációért felelt, illetve a technikai dolgokat intézte: a kávéfőzéstől a szállásfoglalásig. Az adományaik miatt fontos volt, hogy mindig őrzött parkolót találjanak. Amikor erre nem volt lehetőség, a sivatagban, a szavannán felállított táborokban, vagy például az óceán partján sátoroztak. 

Európában összesen 3000 kilométert autóztak, majd komppal keltek át Tangerbe, Marokkó kikötővárosába. Európában napi 1000–1200 kilométert is megtettek, de Nyugat-Afrikában ezek a távolságok relativizálódtak.

„Előfordult, hogy egy főútvonalon 51 kilométert 3 óra alatt tettünk meg. Ez alapján el lehet képzelni, hogy napi 15–16 óra vezetéssel jutottunk el egyik pontból a másikba. Olyan utakon mentünk, ahol 53 percen keresztül – ezt megmértük – nem volt aszfalt, holott az elméletileg aszfaltozott főútnak számított. Egészen más léptékben kell ott számolni. Guinea aszfaltjai rémálmainkban se jöjjenek elő.” 

„A legrémesebb kátyút emeld köbre, és még akkor sem tudod elképzelni, milyen lavórméretű lyukak vannak az úton” – foglalja össze a sofőr. 

Nyugat-Afrikában több száz kilométer volt a napi táv. Guineában a kátyúsabb részen volt, hogy 14 óra alatt tettek meg 200–300 kilométert. Nem számítottak rá, hogy az utak ennyire rossz állapotban lesznek. 

„Ami kátyún mi itthon bosszankodunk, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit ott tapasztaltunk. Azt tudtuk, hogy Guineában nincs aszfalt, de azt nem, hogy vízmosásárkokon kell majd keresztülmászni az autóval. Radiátorszerű utak voltak, folyamatosan ráztak, és végig azon gondolkodtunk, hogy vajon most tönkremegy-e az autó vagy sem” – összegeznek.

„Igor nem hagyott minket cserben”

Az út elengedhetetlen kellékéről még nem esett szó: Igorról. Erre a névre hallgat az autójuk, egy több mint húszéves Toyota Land Cruiser. Amaryl külön azért vette, hogy el tudjanak menni a nagy útra. 

„Semmi baj nem volt Igorral, egyszer kellett benne biztosítékot cserélni, egy másik alkalommal pedig Marokkóban – egy teljesen egyenes úton – szemből belénk jöttek. Az autó oldala megsérült, de Duck tape ragasztószalaggal szépen visszaragasztottuk. Az indexlámpát is visszaraktuk, mert kábelen lógott ki az autóból” – meséli Amaryl. 

A pszichoterapeutának az volt az eredeti terve, hogy még az afrikai kaland előtt elmegy itthon egy autóműhelybe, és kitanulja az alapvető szerelési munkákat, de erre végül nem került sor. 

„Kereket, izzót cserélni tudok, és gyorstalpalóval megtanultam, hogyan kell olajszintet nézni, hűtőfolyadékot utántölteni, amiről készítettem rövid videókat. Gondoltam, ha majd helyzet lesz, akkor ezek segítséget nyújtanak.” 

„Szerencsére Igor nem hagyott minket cserben, még az ottani rossz minőségű üzemanyagot is jól viselte” – magyarázza.

A monotonitás is kihívás volt

„Mindketten vittünk könyveket magunkkal, hogy majd esténként olvasunk, ez teljes illúzió volt. Örültünk, ha beestünk a sátorba” – nevetnek. 

„Biztonságban éreztem magam az út során, de amikor éjszakába nyúlóan autóztunk, egyszer előfordult, hogy szorongtam. Tartottam attól, hogy a mélyebb, homokosabb részeken elakadunk. Igorral többeket ki tudtunk húzni, ha elakadtak, aztán ha mi elástuk magunkat, mások segítettek nekünk” – mondja Adrienne, amikor arról érdeklődöm, féltek-e valamitől az utazás során.

„Inkább az ismeretlentől féltem, hogy olyan országokban járunk, amikről csak földrajzból hallottam. Meg attól, hogy milyen lesz ez a téren-időn kívüli létezés” – folyatja útitársa. Jól viselték, hogy órákig egyesben meg kettesben haladtak, már annak is örültek, ha 20 km/órával lehetett menni. Kihívás volt számukra a monotonitás is, fárasztónak élték meg, amikor száz kilométeren keresztül jobb minőségű úton, de ugyanazon a tájon autóztak.  

„Egy-egy anya nyújtotta a csecsemőjét, hogy vigyük el”

„A szenegáli Saint Louise-ben volt egy szabadnapunk, és elmentünk a helyi piacra. Amaryl egy jópofa virágos napszemüveget viselt, és egy helyi férfinak úgy megtetszett, hogy feleségül akarta venni” – meséli egy kedves emlékükről Adrienne. De ahogy haladtak délebbre, egyre szembetűnőbb volt a nyomor, amiben a nyugat-afrikai emberek élnek.

„Sok kéregető gyermekkel találkoztunk, testközelből lehetett érzékelni a nyomort. Reményvesztett és kétségbeesett gyerekeket láttunk, akik mindent egy lapra feltéve próbáltak kéregetni. Nagyobb városokban is látni 13–14 éves fiúkat, lányokat, akik prostitúcióból élnek.” 

„Halászfalvakban előfordult, hogy egy-egy anya nyújtotta a csecsemőjét, hogy vigyük el. Ez érzelmileg nagyon megviselt minket” – fogalmaz Adrienne.   

„A táborokhoz jöttek szervezetek, akik aztán szétosztották az adományainkat, mivel ők jobban átlátják a helyi adományozási szabályokat. Számomra nagyon fájdalmas volt, amikor éhes gyerekeknek kellett nemet mondani. Sokat jártam, járok Magyarországon szegregátumokba, de amit kinn láttam, meglepett. Ez egy olyan kontinens, ahol, ha megállsz valahol, biztos, hogy öt percen belül valaki ott terem. Az egyik unokahúgom horgolt zoknibabákat. Amikor visszafelé úton megálltunk egy mosdószünetre, két térdig érő kislány jött oda kéregetni, odaadtam nekik a babákat, és nagyon megörültek neki. Spontán átölelték a térdemet” – részletezi Amaryl, aki visszafelé már egy másik barátjával, Rádóczy Bálinttal utazott, míg Adrienne repülővel tért haza.

Majomkenyérfát igen, oroszlánt nem láttak

Marokkótól délre egyre jobban kell vigyázni az ember egészségére is. Malária ellen gyógyszert szedtek, illetve az utazás előtt több oltást is kaptak. „A veszettség elleni oltást – ez egy oltássorozat, ami tíz ampullát jelent – pedig végig hurcoltuk magukkal arra az esetre, ha mégis megharapna minket egy veszett majom. Egy mobilhűtőben tároltuk, aminek sajnos az autó rázkódása miatt szétment a töltőkábele, ezért fontos volt, hogy a szálláson a vezetékes áramról tudjuk tölteni” – magyarázzák.  

Oroszlánnal, zsiráffal vagy mérgeskígyóval, skorpióval nem találkoztak. Varacskos disznókat, gázló madarakat, egy-két majmot láttak távolról, és sivatagi róka nyomait is felfedezték. Láttak viszont majomkenyérfát, banánfát és pálmafákat is. 

„Háziasszonyos gondolkodással, praktikusan bármi megoldható”

Voltak azért időkeretek a rali során, de mégis időtlen szabadságot adott az út mindkettőjüknek. „Terapeutaként nagyon szoros naptárral dolgozunk, jó volt megélni, hogy nem tudtuk, hányadika és milyen nap van. 

Végtelenül felszabadító, amikor a mindennapi korlátaink kicsit fellazulnak. Az élet leegyszerűsödött. Bebizonyosodott, hogy nincsenek lehetetlenek. 

Háziasszonyos gondolkodással, praktikusan bármi megoldható. Két nő is képes erre” – vonják le a tanulságokat. 

Hangsúlyozzák, hogy fontos hátországuk volt itthon. A barátaik, rokonaik végig mögöttük álltak. „Követtek minket lokátorral, ha nem találtak a térképen, rögtön érdeklődtek, mi van velünk. Kiderült, hogy az ismerőseink, kollégáink gyerekeit annyira érdekelte, mi történik velünk, hogy Igor kalandjairól várták az esti mesét” – idézi fel Amaryl. 

Ha tehetnék, újra végigcsinálnák ezt a különleges utat, olyannyira, hogy Amaryl 2028-ban két unokaöccsével tervez újra nekivágni a Budapest-Bamako-ralinak.