Amikor egy pingvin besétál a diktatúrába, és többet tanít, mint a tananyag

A nő megy, a pingvin marad

A főszereplő tanár, Tom életéről sokáig csak azt tudjuk, hogy unja azt – csupán később derül ki, miért ábrándult ki mindenből. A pingvinnel mindjárt rokonszenvezünk, ahogy felbukkan, és szerencsére erre nem sokat kell várni. A taníthatatlan diákokról még nem teljesen értjük, miért olyan nehéz esetek, és az igazgató sem tűnik fel túl sokszor. Az elhurcolt nőről csak annyit tudunk, hogy azért kell meglakolnia, mert nem tartotta a száját, és végül a katonai puccs is háttértörténet marad. 

Robbanásszerű drámára, pörgős jelenetekre, kacagtató poénokra tehát hiába számítunk, a Pingvin leckék nem a végletek meg a határfeszegetés filmje.

Sokkal inkább egy nyugodt, megfontolt hangú, érzelmes alkotás, amely bizonyos értelemben talán kevesebbet, más fronton azonban többet is adhat, mint várnánk.

Gyanítjuk, kevesen mentettek meg közülünk olajszennyezéstől pingvint, legalábbis nem úgy, hogy hazavittük volna. A főhős itt ezt teljes természetességgel megteszi – hogy imponáljon egy nőnek, mint utóbb bevallja. A nő végül megy, de a pingvin marad. Innentől mi már csak a madár mint szeretetcsomag totyogásával is jól ellennénk.

Feszültségtől csendes

A pingvin neve a filmben – Juan Salvador – Cervantes Don Quijote hősére utal, de itt nincs szélmalomharc. Kifejezetten üdítő, hogy Juan Salvadorból nem csinálnak cukiságbombát, csak hagyják pingvinesen viselkedni. Ettől egy percig sem érezzük infantilisnek a filmet, ami noha felnőtteknek szól, az alkotók szándékosan nem mutatnak benne nyílt erőszakot. A félelem atmoszférája, ami a kritikus politikai helyzetből következik, csak suttogásokból, hiányokból, elhallgatásokból épül fel. Ettől a száltól, sőt a diák, tanár, igazgató vonaltól is várhatnánk többet, de egy idő után belassulunk arra a tempóra, ami nem akar sem lenyűgözni, sem szívbajt hozni ránk, sem nagy tanulságokat harsogni. Csak ad pár hétköznapi lendületű, nem túljátszott karaktert, és finom, kedves nyelvezettel elmeséli az ő emberközeli történetüket.

Magához mérten Coogen szerepe sem harsány – meglepően nem az –, játéka szándékosan minimalista.

A középiskola pedig azért csendes, mert leképezi a társadalmat, ahol mindenki tudja, hogy baj van, de kevesen mernek megszólalni.

A pingvin viszont személyes fejlődések katalizátora lesz, ifjak és meglett emberek életébe visz váratlan érzelmi kötődéseket, jóleső melegséget. Ezzel egyszerre szimbolizálja a reményt és az emberi kapcsolatokat, miközben körülötte és az összes szereplő körül az ország politikai valósága is lassan a felszínre tör.

A sztorit az élet formálta

Mosoly, néha könnyek és elgondolkodtató pillanatok, ezeket kapjuk az Alul semmivel 1997-ben Oscarra jelölt Peter Cattaneo rendezésétől. Ez a mozi nem tanít – a pingvin igen –, nem akar több lenni, mint ami, de képes meglágyítani egy kemény téli délutánt vagy estét. Segít tét nélkül jelen lenni, jó érzéssel továbbmenni, ez benne a felszabadító. Erre mondják, hogy feelgood. Nincs lerágott köröm, megszorult szív – na jó, az kicsit igen –, sem világmegváltás. 

Még csak Argentína megváltása sincsen. Viszont nagy öröm bő másfél órán át egy valódi, nem CGI-trükkökkel mozgatott magellán-pingvint csodálni, amely faj valóban képes kötődni az emberhez. A történetet is az élet formálta, megtörtént eseményeken, Tom Michell azonos című emlékiratán alapul. Az adaptáció szelíden állítja szembe ember és állat feltétel nélküli barátságát a kínzó társadalmi feszültségekkel. Ez így, ha nem is win-win, de ping-vin helyzet.