„Művészgyereknek lenni olyan volt, mint kopaszok közt melegnek” – a világhírű roma festő 71 évesen is otthonra vágyik

Bari János kifejezetten „Barijanósan” élt és alkotott világéletében, szabadságvágyát és tehetségét sosem hajtotta a közösségnek való megfelelés igája alá. A tudás iránti olthatatlan szomját a javítóintézeti éveiben szerezte meg. Amikor Kurutyánból – borsodi kis szülőfaluja – Budapestre költözött, modellként vállalt állást a Képzőművészeti Akadémián, és minden festészeti technikát és fortélyt ellesett a foglalkozásokon.  

Festett ő már ecsettel, spaknival vagy szükség esetén saját rasztafonatával is. Számos alkalommal használja a saját arcát modellként, mivel az mindig kéznél van, és nem röstelli szeretni. Bari Janó olyan cigányember, aki, ha újra születne, akkor is barna szeretne lenni. Váci kötődésű, ott is él és dolgozik, de otthona nincsen.  

Ha nem tud adni, soha nem kér. Szüksége lenne segítségre, de ha ő tud segíteni, nem foglalkozik azzal, hova és mire kerül a pénz. Hogy milyen bántást miért kapott, ma már nem érdekli. 

A beszélgetésre négyen ülünk le: Janóval (így szereti használni a nevét) együtt érkezett a kiállítás megnyitó beszédét tartó Szabó Gyula mérnök-coach, a MÁESZ program szakmai gréniumának tagja, társadalmi kapcsolatok elnöke, aki évtizedek óta szívén viseli a festő sorsát, valamint Janó asszony-barátja, Sátori Lászlóné Fodor Júlia, a váci Credo-ház egykori szervezője. Júlia ittlétének szomorú apropója az, hogy bár a kiállításra barátjával együtt érkezhettek Júlia albérletéből, vissza már nem mehetnek az egyszobás lakásba: a tulajdonos Janó gyakori ottléte miatt felmondta a bérleményt. A kör bezárult. 

„Nyomorban születtem, szegénységben, és vágyom oda vissza” – mondta egyszer barátjának a festő. Janó hagyományos zenész-bányász roma nagycsaládból származik, ahol tizenketten voltak édestestvérek. Eleven gyerek lehetett, akinek tehetségére korán felfigyelt egyik tanítónője, akinek álljon itt a neve, mert egyetlen gesztusa meghatározta Janó további életútját, kiemelkedését: Ipacs Terézia.  

„Bari János a semmiből jött, hisz a testvérei között egy művészgyerek olyan lehetett, mint kopaszok között egy meleg. Ebben a közegben a kenyérért való harc, az életben maradásért vívott küzdelem ment, egy mindennapi Legyek Ura. Janót és tíz hónappal fiatalabb öccsét kiemelte a Gyermekvédelmi Szolgálat, akkori nevén GYIVI. Janó az intézetben tanult, olvasott, ő lett a legmagasabb végzettségű a családjában” – mondja el Szabó Gyula. 

Janó harminc év múlva felhívta a kazincbarcikai intézetet, és köszönetet mondott nekik a taníttatásért. Évente egyszer odavihette alkotótáborba a tanítványait, és kissé nehéz szívvel végig is járhatta a régi szobákat. Janó „a benne rejlő tehetséget nem képes és nem is akarja magában tartani. Minden helyen, ahol felkérik és engedik, ahol igényt tartanak az ő különleges és egyedi ízvilágára, ő mindent készségesen elvállal” – mosolyog Gyula. 

„A családomban nagy szeretet volt, de tudás semmi” – fogalmaz Janó.  

Janó az intézet után már nem találta otthon a helyét, teljes kilátástalanságot élt meg, ezért Pestre utazott világot próbálni. Az Akadémián modellként töltött évei alatt rengeteg barátot szerzett, miközben kialakította egyéni, magával ragadó, megindítóan fanyar, ősi, álomszerű stílusát. „Én már akkor elég jó dolgokat csináltam. Volt, hogy a tanuló gyerekek nem kérdeztek sokat a tanártól, de tőlem igen. Ami technika volt, azt mind elsajátítottam, itt élnek bennem, és azokat használom” – mondja. Egy percig sem volt az intézmény hivatalos hallgatója, mégis ide nyúlnak vissza a gyökerei.  

Kép

Kép: Bari Janó

Janót csöppet sem zavarja, hogy nem hallja jól a kérdéseimet, finom eleganciával válaszol, számára a kérdés csupán egy küszöb, amin úgyis önmagát viszi be. Soha nem fecsérli az idejét vagy a szavait panaszkodásra és ítélkezésre. Mindösszesen ötven kiló lehet, mintha teste csak arra szolgálna, hogy hordozza a lelkét. 

A rozsdaszín, sárga, zöld szín szeretetét egy gyermekkori élményéből hozta magával. „Hatéves koromban majdnem belefulladtam egy bányatóba Kazincbarcikán. Már a klinikai halál állapotában voltam, amikor egy Pista nevű földim kihúzott.  

Ott, a víz alatt látomásaim voltak, ezeket a színeket láttam a mélyben. Most is vannak látomásaim, amiket beteszek a képeimbe.  

Álomszerű, nem valós világot hozok létre, van, amit csak másnap tudok megérteni én is. A rozsdaszín, sárga zölddel keveredve, ezeket láttam a víz alatt és alakokat, amolyan savaseső-szerű térben. Maradványok és párák. Én is megijedtem ezektől, aztán ezeket nemigen lehetett eladni – nevet jóízűen és dohánykarcosan. – Elajándékoztam őket. A barna azért is színem, mert a bibliai történetekben szereplő emberek valójában nem fehérek voltak, mint sok ábrázoláson, hanem barnák. Én éltetem ezeket a színeket tovább. Előképet soha, semmikor, soha az életemben nem rajzoltam, kitalálok egy frappáns címet, és megyek utána. A címből jönnek rá, hogy mégis mi van rajta, mert elég bonyolultak.” 

Janó éveket töltött a pesti undergroundban, sajátos figurája, „blues-arca” jól illett a Fekete Lyuk és a Tilos az Á nevű szórakozóhelyek alternatív és intellektuális légkörébe. „Mindenféle műsort csináltam ott, kiállításokat szerveztem, Szentendrén is megismertem alternatív zenészeket, szájharmonikán játszottam, performanszokat csináltam. Mindig találtam valamit, amiből tudtam tanulni, és volt, hogy tőlem tanultak. Ha megtanulsz valamit, akkor te is hozzáadod a magadét, tőled is tanulnak” – állítja.  

Miután hírnevet szerzett, Vácon telepedett le, és ott is nősült. A lakásszerzés időszakára a fél Vác város élénken emlékszik, hiszen Janó és felesége napokig folytatott éhségsztrájkot a Polgármesteri Hivatal ablaka alatt. Hogy, hogy nem, de került egy apró önkormányzati bérlakás a házaspár számára, és gyermekek születtek ide.  

„Emlékszem arra az eseménysorra, amikor Janó a családjával együtt nem kapott lakást. Gyermeki, ártatlan lelkében hittel bízott az emberek jóságában és segítőkészségében, ezért egyszerűen a polgármesteri hivatal elé költözött, és éhségsztrájkba kezdett. Először sokan nem vették komolyan, de ő kitartott! Lett otthonuk. Ez a fajta mély hittel átitatott kitartás egész életét, önkifejezését és hitvallását, ars poeticáját jellemzi – meséli Szabó Gyula, aki mindig csodálta barátját azért, mert a puszta önmagából tudott értéket létrehozni, és mert énem rombolt, hanem épített.  

Szobraihoz különböző anyagokat, például tollat, színes ruhát, fémet használ, megoldásai nem állnak meg azoknál a határoknál, amiket mi, többiek automatikusan betartunk.  

„Bari Janó alkotásaival egy látszólagos összhangot zavar meg! Talán ezért is nyúlnak utánunk a képei. Talán konstruktív devianciának lehetne nevezni.” 

 Gyula úgy látja, hogy Janó nem teljesen ebben a világban él, ő a saját művészetének a foglya. Az egész életútjából ez következik. A lakása elvesztését is ennek a számlájára írja: „Az előző lakás felmondása tartozás miatt történt. Ez egy szigorú döntés kérdése volt – nem gazdasági döntés –, hiszen semmilyen bartert nem ajánlottak föl neki, nem voltak tekintettel az alkotói teljesítményére, nem ajánlottak tanítást sem. Egyszerűen elfogyott a türelem a másik oldalon, vagy az együttérzés, a megértés. Elfogyott minden, született egy adminisztratív döntés, ami lezárt minden lehetőséget. Onnantól kezdve minden bukott, Janó visszament lakni a szülőfalujába, a Kazincbarcika melletti Kurityánba. Benne a cigányság, Istenhez húzó lelkülete, az élet szeretete, az élet durvaságának megélése és annak szerénységbe hajló elszenvedése, művészetének, emberségének alapelemei! És mégis.” 

Bari János úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy 15 évet lakott a lakásban feleségével és gyermekeivel, amikor az asszony és a gyermekek szó szerint eltűntek, évekig hiába kereste őket, majd kiderült, hogy Angliában élnek. Janó mély gyászba borult, elhanyagolta magát, nem fizette sem a lakbért, sem a közüzemi számlákat. Megbetegedett, kórházba került, és mire onnan kikerült, kilakoltatták a kis lakásból, képei egy része eltűnt, másik része raktárba került, ahonnan meglehetősen nehéz volt őket visszaszerezni. A képek lehetséges eladási ára több lehetett, mint maga az adósság. 

„A szeretteimet sokat festem, azzal nyugtatom magam, hogy ott vannak velem, pedig nem láttam őket tizenhat éve.”  

„Mindig velem vannak. Azért is adok el nehezen képeket, mert nem akarok megválni tőlük. Őrzöm őket, nem akarom elfecsérelni a képeimet, még az életemért, a megélhetésemért sem. De mostanában kezdek magamtól félni, bár tudom, hogy én nem fogok elveszni, de megy az életem, és mindig veszítek magamból valamennyit, azt újra össze kell szednem. Szeretnék egy kis lakást, amit be tudok magamra csukni, és tudok alkotni. 71 évesen még azzal kell küzdenem, hogy nincs hol laknom, mezsgyére dobott a város.” 

Júlia szerint valamiért mindig Janó a probléma, ha meglátják különc alakját, Júliának is mennie kell. Ő úgy emlékszik, hogy Janó a kilakoltatás után ki tudta volna fizetni a tartozását, mert akkor jött meg Brüsszelből és megvolt rá a pénze, de a város akkor már nem engedte. Ott volt a pénz a kezében, és nem fogadták el. Lett volna megoldás. Gyula úgy látja, hogy emberi gyengeség volt a háttérben, kapcsolatok rongálódtak el, mindkét részről hibás döntések születtek.  

„Mit csinálna másképp az életében?” – kérdezem Janót. „Mindent másképp csinálnék” – feleli ő Barijanósan, és füstkarcosan nevet. Már csak a képek beszélnek tovább.