Ilyenek voltunk – Novodomszky Éva: „Nálunk mindig tiszta és őszinte volt a kommunikáció, nem voltak titkok, tabuk”

A Duna Televízió Almárium című műsorának háziasszonya – amellett, hogy a legkiegyensúlyozottabb ember, akit ismerek – a leghitelesebb médiaszemélyiség, akinek a mondanivalója, a kisugárzása és a cselekedetei abszolút összhangban vannak. Mindig örömmel beszélgetek vele, az életfelfogása, a tisztánlátása és a hétköznapokban is folyamatosan jelen lévő lelkesedése inspiráció mindannyiunk számára. Novodomszky Éva most a gyermekkoráról mesél.

Novodomszky Éva gyerekként és most
Fotó: Képmás kollázs/Novodomszky Éva/ MTVA – Csöndör Kinga

Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében ismerkedtünk meg az ismétlődő családi minták fogalmával és működési „mechanizmusával”. Ez sokunknak rávilágított a rejtett mozgatórugóira, tudattalan viselkedési motívumok gyökerére, amelyet felmenőink örökítettek ránk. Gyermekkorodban neked nagyon szoros kapcsolatod volt az anyai ági női rokonokkal, több interjúban is említed, mennyire meleg, támogató szeretettel vettek körül. Hogyan látod magad, vajon megismétlődött valamelyikük története az életedben?
Sokat gondolkodtam ezen: abban az értelemben, ahogy a könyv mondja, nincsenek nálunk ismétlődő sorsmotívumok. Inkább azt mondanám, hogy a férjemmel való különválásunk (hivatalosan nem váltunk el, csak külön élünk) azért nem volt akkora meglepetés, mert én elsősorban azt láttam gyerekként, hogy egy nő egyedül hogyan old meg mindent. Anyuék hatéves koromban váltak el, és valahogy mindig az egyedülálló anyai lét volt a forgatókönyvem. Egyébként nagyon különböző mindannyiunk élete – a mama és a dédnagymama már nyugdíj után maradtak magukra, ők házasságban éltek hosszú évtizedekig. Csak anyu maradt egyedül kisgyerekkel fiatalon, válás után. Számomra nagyon nehéz tetten érni, mi az, ami az ő sorsukból öröklődhetett, talán mert nálunk mindig nagyon tiszta és őszinte volt a kommunikáció egymás felé és magunkkal szemben is. 

Ez azt eredményezte, hogy az ő életükben nem voltak titkok, tabuk, feldolgozatlan traumák, amelyek generálhatták volna az ismétlődő élethelyzeteket. 

Bár a dédi nem beszélt a háborúról – ahogy az ő generációjukból sokan –, természetesen rányomta a bélyegét a gondolkodására, viselkedésére: mindig spórolt az étellel és az anyagi javakkal, a pazarlás számára elképzelhetetlen volt. Én persze többször próbáltam ártatlan gyermeki kíváncsisággal rákérdezni, milyen volt akkor az élet, de ő mindig elterelte a szót. Ettől függetlenül a hangulat mindig vidám volt nálunk.

Kép
Novodomszky Éva gyerekként
Novodomszky Éva gyerekként – A fotó Novodomszky Éva tulajdona

Ahogy figyellek téged műsoridőben, az a benyomásom, hogy a munkához való hozzáállásod nagyon játékos, könnyed, és mindig nyitott vagy az új lehetőségekre. Emellett, ha valami érdekel – legyen az a pizzatészta vagy a jóga –, lelkesen fogadod az új információkat, és még egy újabb iskola elvégzésétől sem riadsz vissza. Vajon ez a lelkes, nyitott kíváncsiság a gyermekkorodban gyökerezik?
Biztosan része van ebben az édesanyámnak és a mamáknak is. Emlékszem, ha valami nem sikerült, ők mindig humorral álltak a dologhoz. Nem csináltak problémát abból, ami nem az. Nekik is voltak drámák és nehéz helyzetek az életükben, de tudták helyükön kezelni a dolgokat; úgy gondolom, ez nagy érték ma is, és igazán meg tudja könnyíteni az ember életét. Ha valami nagyobb munka akadt a ház körül, mondjuk festés vagy tapétázás, azt biztosan együtt csináltuk, én pedig ott lábatlankodtam körülöttük akkor is, ha nem tudtam segíteni. Ma is azt szeretem, ha csapatban tesszük a dolgunkat, akkor is, ha közben hatszor megállunk kávézni, és többet beszélünk, mint dolgozunk. Előfordult, hogy betont törni mentem a barátnőmhöz, ami nagyon mókás volt. A szakmai kihívásokkal kapcsolatban pedig egy véleményen vagyok Csíkszentmihályi Mihállyal, a flowelmélet atyjával: ha igazán jól érzed magad abban, amit csinálsz, akkor nem érzed munkának. 

Vannak dolgok, amiket utálok, például a csekkbefizetést – akkor is, ha átutalom, és akkor is, ha a postán kell sorba állnom.

Ezeket csak akkor tudom megcsinálni, ha igazán van hozzájuk kedvem, sokáig ellenállást érzek velük kapcsolatban. Ez nem a flow, de itt is igyekszem kikísérletezni, hogyan tudom a lehető legkönnyedebben megoldani a dolgokat. Amikor ezekben elfáradok, bemegyek a stúdióba, ahol azonnal újratöltődöm.

A pszichológiai kutatások eredményei alapján általánosságban elmondható, hogy ahogyan az édesanyánkhoz kötődtünk, és amilyen módon megéltük a vele való együttlétet, azt a szeretetet és kötődést visszük tovább a párkapcsolatunkba, a saját családunkba. Te hogyan vélekedsz erről? Vannak olyan gesztusok, a törődés megnyilvánulásai, amelyeket továbbadsz a gyermekeidnek?
Hiszek abban, hogy azok az emberek, akiknek nincsenek támogató körülményeik, akiket nem úgy szeretnek, ahogyan nekik jó lenne, ugyanúgy tudnak kiegyensúlyozott párkapcsolatot és családot kialakítani, mint mások, ha akadt legalább egy támogató ember a környezetükben, akihez lehetséges volt jól kötődni. Aki megtartó szeretetet adott nekik gyermekkorukban, amelyet tovább lehet vinni az életben, amelyre lehet építkezni. Sajnos láttam méltatlan szülőket, akiknek viszont a gyermeke egy szerető rokonnak köszönhetően nagyon szép családot tudott alapítani.

Azt is össze tudom rakni, pontosan kitől mit kaptam: a dédnagymamámtól azt a természetességet, hogy ha hárman vagyunk két szelet tortára, akkor én valójában úgy érzem, hogy nem is kérek. A fiaim nem értik, miért nem harmadoljuk el, én viszont tényleg úgy érzem, azt szeretném, ha nekik jutna inkább. De nem önfeláldozásból, vagy azért, mert nem kívánnám a tortát, hanem mert ez így maradt meg bennem a dédnagymamámtól, mert ő is mindenek elé helyezte a szeretteit. Én nagyobb dolgokban is őket teszem az első helyre. 

Nagymamámtól kaptam a humorral és derűvel való támogatást, édesanyám pedig betonoszlopként állt mindig mellettem. 

Ő egy kis céget igazgatott, és a jogi kérdésekben, a könyvelésben vagy a hivatalos ügyekben sem veszett el, mindent kreatívan el tudott intézni. De ami sokkal fontosabb: mindig éreztem a bizalmát. Amikor elengedett szórakozni vagy egy utazásra, sosem gondolta, hogy ne tudnék magamra vigyázni. Nagyon ügyesen, filmekből vagy könyvekből vett pedagógiai célzatú beszélgetésekkel készített fel az életre. Volt, hogy én is ugyanezeket a történeteket vettem elő, amikor komoly dolgokról szerettem volna beszélgetni a fiúkkal.

Mit gondolsz, a korai traumák mennyire nyomják rá bélyegüket a fejlődő személyiségre? Benned milyen emléket hagyott édesapád elvesztése?
Abban biztos vagyok, hogy a traumának maradandó hatása van, bár a saját helyzetemben ezt nem tudom megítélni. Én 11 éves voltam, amikor apukám meghalt, előtte már évekig egyre lazult a kapcsolatunk, mert elköltözött, ritkán láttam. Vannak igazi apa-lánya emlékeim, de azok is azért maradtak meg, mert annyira kevés volt belőlük. Azt kell mondanom, hogy a halála nagyon fájdalmas volt, de mivel addigra eltávolodtunk, mert évekig alig láttuk egymást, nem traumatizált annyira. Arra emlékszem, hogy a barátnőim azt mondták az emeletes házunk udvarán, hogy akkor most csak olyat játszunk, amilyet én szeretnék, mert biztosan szomorú vagyok, amiért meghalt az apukám.

Édesanyádék terelgettek valamilyen pálya felé, vagy hagyták, hogy csináld, amit szeretnél?

Anyu fogtechnikus, így jó ötletnek tűnt, hogy lehetnék fogorvos és együtt dolgozhatnánk. Ezt rövidre zártam azzal, hogy biztosan nem nyúlok más szájába. 

Szerettem az irodalmat, és bár nem szívesen szerepeltem, állandóan kiállítottak szavalóversenyre, szépolvasóversenyre. Beletörődtem, aztán érdekelni is kezdett a dolog: így kerültem Szentesre a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára, ahol már nem volt megállás, állandóan szerepelni kellett. Még ott is lámpalázas voltam, de valahogy addig feszegettem a határaimat, hogy megszoktam és megszerettem.

Kép
Novodomszky Éva
Fotó: MTVA/Csöndör Kinga

Volt technikád a lámpaláz leküzdésére? 
Nem. Olyan érzésem volt mindig, mintha ez nem velem történne. Robotpilóta üzemmódba kapcsoltam, és csak ködös emlékeim voltak arról, mi is történt valójában. Nem az én technikám volt, hanem a sors hozta. A régi stúdiókban élő adást vezetni valóban kihívás volt, bármikor történhettek váratlan dolgok. Volt olyan, hogy konkrétan kigyulladt a stúdió – mégis azt tapasztaltam, hogy vannak adások, ahol minden bejátszó elindul, és végig tudunk menni forgatókönyv szerint az adáson úgy, ahogy elképzeltük. Végül az lett a technikám, hogy abból merítettem, ha egyszer valami lement, ahogyan terveztük, akkor már nincs min izgulnom.

A saját szülővé válásod kapcsán milyen elképzeléseid voltak a gyermeknevelésről?
Sok mindenben improvizálok az életben és az adásokban is. A két fiam személyiségre nagyon eltérő, csak külsőre hasonlítanak. Nagyon leegyszerűsítve Cristiano az én fiam, Salvo meg az apjáé. Cristianóval minden könnyű volt, mintha magammal beszélgettem volna. Salvóval kicsi korában is mindent más irányból kellett megközelíteni a szoptatástól kezdve az altatáson keresztül a nagyobb dolgokig. 

Az alapelv, amiből nem engedek, az őszinteség: semmilyen körülmények között nem verjük át egymást és – természetesen – másokat sem. 

Inkább vallják be, ha csínytevés volt az iskolában, mert akkor tudunk segíteni. Emellett fontos tudniuk, hogy nézzenek a dolgok mögé, ne csak az elsődleges olvasatát lássák a cselekedeteknek, hanem úgy figyeljék az embereket, hogy végig tudják gondolni, mit miért csinálnak. Marcónak ez kamaszként nehezebben megy, pedig fontos, mert a saját életüket is megkönnyíti. Egyébként szabadság van nálunk, Cristiano például modern zeneszerző szakra megy a Pécsi Tudományegyetemre, elektronikus zeneszerzés szakirányra. Mi is meghallgatjuk, pedig tőlünk ez teljesen távol áll. Talán úgy, ahogy a televíziózás is idegen volt az én anyukámnak, mi is engedjük, és előbb-utóbb meg is értjük, mit is csinál pontosan. Ha meg mégsem működik, akkor majd választ valami mást.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg, amelyben ismert emberek mesélnek gyerekkorukról. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti