Összeszorított fogak és lélekjelenlét – Mit tehet egy nő, ha megtámadják?

„Gyakran eszembe jut, mi történt volna, ha nem fagyok le, és nem hagyom lemerevedett testtel, hogy bántson” – mondja Anna, aki néhány évvel ezelőtt szexuális bűncselekmény áldozata lett.

A húszéves lány békés, törődő, szeretetteljes családban nőtt fel, a fizikai erőszak teljesen idegen volt számára, verekedést sem látott közelről azelőtt. Amikor támadója megütötte, elmondása szerint teljesen lefagyott. Csak arra tudott gondolni, hogy bántják, ami fájdalmas, rémisztő, és azt akarja, hogy vége legyen. 

„Kontrollvesztett állapotba kerültem. Az járt a fejemben, hogy te jó ég, engem megütött ez az ember, nagy a baj, fáj, nem tudok kiszabadulni, tehetetlen vagyok. 

Olyan gyorsan történt, mire visszaszerezhettem volna a lélekjelenlétem, már vége volt, és csak a sokk maradt. 

Korábban is tudtam, hogy sokféle reakciót adnak az emberek a félelemre, de én mindig is harcos alkatnak hittem magam, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy azok közé fogok tartozni, akiket megdermeszt a félelem” – emlékszik vissza a rémisztő éjszakára Anna. 

Azt már az elején fontos leszögezni, hogy senki sem tehet arról, ha valaki bántja, az erőszak felelőssége azt terheli, aki támad. Természetes, hogy egy trauma után az ember felteszi magának a kérdést: vajon történhetett volna másként? De a válasz minden esetben az, hogy amikor az embert támadás éri, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legnagyobb épségben kerüljön ki a szituációból, és nem az ő hibája, ha ez nem sikerül. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Szakértők szerint egy támadásra adott ösztönös reakciót egyébként sem lehet előre megjósolni. Többek között számít az, hogy hirtelen hogyan mérjük fel a fenyegetés mértékét, értek-e minket a múltban atrocitások, és ha igen, hogyan reagáltunk azokra. Emellett a reakcióinkat befolyásolja a személyiségünk, a környezet, amiben meg kell védenünk magunkat, és az is, hogy milyen állapotban van éppen a testünk, valamint a kognitív képességünk arra vonatkozóan, hogy az agyunk mennyire érzékeli kezelhetőnek a szituációt. 

A nyugalmi helyzetben írt szakkönyvekben legtöbbször azzal találkozunk, hogy a minket ért stresszre adott válaszként testünk reagálhat úgy, hogy harcol vagy menekül. Azonban a legtöbb személyes beszámoló inkább a helyzetben maradásról, a megdermedtségről tesz tanúbizonyságot.

Kovács Ildikó is megerősíti, hogy a „lefagyás” természetes és gyakori reakció az erőszakra. A női önvédelem oktatója szerint ez sok más ok mellett arra is visszavezethető, hogy amikor a fejünkben nincsenek meg azok a képletek, amelyek segíthetnek megoldani egy helyzetet, nagy eséllyel megdermedünk.

 „Ha elgondolkodom rajta, akkor ott már lesz legalább valamilyen megoldásom, amihez nyúlhatok stresszhelyzetben, és ez minden tanult tevékenységre igaz.” 

„Ha sosem tanultam svédül, és valaki svédül szól hozzám, nyilván nem tudok megszólalni. Ez nyilván egy absztrakt példa, de így működik az agyunk. Nem tudhatjuk, ki kerül velünk szembe, a forgatókönyvek száma végtelen, de fontos, hogy legyen miből meríteni. Ha ütés ellen még nem, de például rúgás ellen megtanultam védekezni, akkor megpróbálhatok kimozogni, a tanult mintáimat az ütésnél is alkalmazni” – mondja Ildikó.

A szakértő azt tapasztalja, hogy ütni-rúgni aránylag könnyen megtanulnak a nők, ám amikor az önvédelmi órákon olyan személlyel kerülnek szembe, aki ugyanezeket a technikákat akarja gyakorolni rajtuk, már megijednek, nem akarják átélni a fájdalmat. Ez teljesen normális reakció, viszont a tanulási folyamat része az is, hogy kibírjunk egy-két ütést, megtanuljunk reagálni egy durvább érintésre, megtanítsuk a testünknek, ha valami nem esik jól, arra fizikailag reagálnunk kell. Ez az a tapasztalat, amely utcai helyzetekben a segítségükre lehet.

„Olyankor elmondom nekik, hogy tudom, ez néha rossz érzés, de mindez szükséges ahhoz, hogy terepen felül tudjunk kerekedni. Erre mentálisan is meg kell tanítani az embereket” – magyarázza a szakértő. 

Az önvédelmi technikák elsajátítása és gyakorlása mérföldkő lehet, ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy ritkán támadják meg a nőket kontrollált, edzőtermi körülmények között, mackónadrágban, edzőcipőben. Éppen ezért a nekik szóló önvédelmi kurzusokon már sok helyen szimulálnak utcai helyzeteket vagy váratlan támadásokat. 

„A táborunkba például magassarkút is kellett hozni, amit az erdőben is kipróbáltunk, de edzőtermi körülmények között is lehet olyan technikákat tanítani, amelyek akkor is működnek, ha például nem szabad a kezed, mert fogod a táskát, bevásárlószatyrot.” 

„Egy ilyen helyzetben is az a legjobb, ha van annyi lélekjelenlétünk, hogy tudatosítsuk: nem kell most szorítanom ezt a táskát, inkább eldobom, és így jobban tudok védekezni, vagy visszatámadni” – javasolja Ildikó. 

Szintén hasznos, ha az a program fut a fejünkben, hogy bármennyire fájt is az ütés, velem ezt nem teheti meg senki, és addig küzdök, amíg a helyzetet nem tudom megszüntetni. „Ezt szinte minden órán hallják tőlem, így a fülükbe cseng, hogy bármilyen helyzetbe is kerülünk, összeszorítjuk a fogunkat, és addig küzdünk, amíg tudunk” – mondja a szakértő, aki szerint minél több időt tesz az ember az önvédelem megtanulásába, annál többféle mentális és fizikai megoldása lesz éles helyzetekben. Ildikó mindenkinek azt javasolja, hogy ha valakit megtámadnak az utcán, próbáljon meg aktív maradni.

 „A legfontosabb, hogy csinálj valamit! Mert ha az ember teste aktív, ellenáll, akkor kevésbé kiszolgáltatott, és nagyobb az esély arra, hogy ki tudsz szabadulni a helyzetből” – tanácsolja.