Távoli segélykiáltások – akik akkor is vigasztalnak, amikor maguk is vigaszra szorulnak

Ön úgy fogalmazott, sosem lehet Solymári Dániel a fontos. Hogy értette, hogy nem lehet ön a fontos? Hiszen éppen őrá lennék kíváncsi.

Nagyon leegyszerűsítve úgy értettem, hogy én csupán „közbenjáró”, közvetítő vagyok. Egy olyan kapocs, picit elvont keresztény fogalommal „békét szerző”, aki a szükségben lévő érdekében cselekszik. A fontos és érdemi az, ahol dolgozunk, és akikért dolgozunk – így, többes számban. Ők tehát az igazán fontosak, a segítséget kérők. Mi sosem lehetünk a középpontban. A mi munkánk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat e speciális szakterületén az, hogy ezeket a távoli hangokat meghalljuk, személyes találkozások útján a problémákat megismerjük, és a nemzetközi fejlesztési segélyezés komplex eszközeivel igyekezzünk válaszokat, megoldásokat találni az egyes problémákra. 

A nemzetközi segélyezés abban tér el a klasszikus segélymunkától, hogy nehéz távoli terepen és bonyolult körülmények között történik, ami speciális tudást és ismereteket igényel. 

Nagyon boldog vagyok, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál az elmúlt öt–tíz évben az ország talán legfelkészültebb nemzetközi segélyezési szakmai műhelyét sikerült felépítenem. Ráadásul jelentős mértékben keresztény alapokon, és meggyőződésem, hogy ez többlettartalommal is bír. Ezért használhatunk olyan kifejezéseket, mint például az említett közbenjáró vagy vigasztaló. Vigasztalónak lenni keresztény vonás. Azt jelenti, hogy az ember annak ellenére is vigasztal, hogy ő maga is vigaszra vagyis segítségre szorul.

Hogyan kerülhet be valaki a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagjai közé? Kalandregények vannak a háttérben, pikareszk regények gyerekkorban vagy szigorúan tudós hajlamok?

Az akadémiai élet mindenki számára nyitva áll. A Brit Földrajzi Társasággal régi szakmai kapcsolatban állok, mert a fiatalkorom, a tanulmányaim és a munkám révén sok szálon kötődöm az Egyesült Királysághoz. A brit geopolitikai gondolkodásmódban talán a komplexitás a legjellemzőbb, hogy a tájat és az embert, azaz a földet és az azon élőket összetett módon értelmezik. Az én szakmai munkámban – nemcsak a kutatásban, hanem a segélymunkámban is – talán ez a komplexitás az egyik legfontosabb vonás. Mindig úgy gondolkoztam, hogy a segélymunkában nem állhatunk meg a segélyezés konkrét aktusánál. 

Mindent tovább kell vinnünk a társadalom felé, hogy a tudomány és az ismeretterjesztés eszközeivel érthetővé és elérhetővé tegyük. Ez számomra felelősség kérdése, és talán ez a másik kulcsgondolat. Ha Afrikában, a Közel-Keleten vagy Ázsiában dolgozunk, akkor a munka nem érhet véget ott, hogy lezárjuk az adott programot. A távoli segélykiáltásokat a világ szerencsésebb sorsú részei számára is hallhatóvá kell tegyük. Ez a hang nehezen vagy egyáltalán nem jut el a Globális Észak társadalmához, nekünk kell tudnunk felhangosítani, ami nem csak egy szigorúan vett elszámolási felelősség. 

Olyan erkölcsi kötelességnek gondolom, ami láthatóvá teszi a Szeretetszolgálatot, azon keresztül pedig a magyar emberek és Magyarország szolidáris oldalát. 

Kép

Solymári Dániel Aleppóban − Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat Facebook oldala

Úgy érzi befejezettnek a programokat, ha a „tudni, tenni, megosztani a tapasztalatot” hármasa megvalósul? 

Igen, de ez a megosztás nem egyenlő azzal, amit a mai korban gyakran értünk alatta. A mi reflektív és ismeretterjesztő törekvésünk nem a sok esetben kényszeres, az online térben feltétlenül megmutatkozni kívánó személynek a szándékával azonos, hanem felelősségben gyökerezik. A világ zaja elnyomja a finom, halk hangokat, és nekünk ezeket a sóhajtásokat kell közel hoznunk. Legalábbis mi így határozzuk meg a feladatunkat. Ennek része a közvetítés, az ismeretterjesztés, a felmutatás. 

Solymári Dániel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatainak vezetője, a Pécsi Tudományegyetem és a londoni King’s College kutatója, a Szuverén Máltai Lovagrend diplomatája. Dániel közel-keleti és afrikai munkájáért a keleti és a nyugati egyházak legmagasabb kitüntetéseit is megkapta, legutóbb Ferenc pápa tüntette ki, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is viselheti. Jelenleg Szíriában vezet kutatást a hazatérni kívánó menekültek vonatkozásában, amelyért az egyik legjelentősebb közel-keleti kutatásokkal foglalkozó központ, a Közel-Keleti és Afrikai Kutatások Szövetség kutatási díját is elnyerte. 

Kezdetben önkéntesként kapcsolódott a Máltai Szeretetszolgálathoz. Az önkéntességhez ön szerint milyen tartalmak, gondolatok kapcsolódnak ma Magyarországon? Látjuk benne a lehetőséget a perspektívaváltásra, a fontos ügyek képviseletére, a jó célokat, a valakihez tartozást, vagy színtiszta lúzerségnek véljük?

A Máltai Szeretetszolgálat nagy nemzetközi családjának mi is a része vagyunk, és az önkéntesség a szervezet egyik alapvető vonása, alapkaraktere. A magyar ember szerintem szolidáris, gondoskodó, empatikus. Szeret és kíván segíteni, ezt látjuk az önkénteseink számosságából és a tartós megmaradásukból is. Szerintem Magyarországon az önkéntesség jelentős és széles körben megjelenni tudó jelenség. Jó kezdeményezésnek gondolom a középiskolások kötelező ötvenórás közösségi szolgálatát is, ami óriási lehetőség a szemléletformálásra, és remélem, hogy a távlati hatása még eredményesebb lesz. 

Milyen szemlélettel tekint a szeretetszolgálat a migráció, a menekülés, a befogadás témájára? Az „idegen voltam és befogadtatok” látásmód érvényesül szigorúan, vagy messzebbre is elmennek az ige szellemében? Régebben inkább reagáló jellegű programok voltak a jellemzők – jól látom, hogy ma már elébe mennek a problémáknak, és helyi konfliktuskezeléseket vállalnak?

A proaktivitás mára valóban alapvonásunk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat története egyidős a menekültkérdéssel. A Szuverén Máltai Lovagrend közel ezer éve jött létre a Szentföldön, elsősorban az úton lévők, zarándokok ellátására. Érdekes történeti tény, hogy hosszú ideig maga a lovagrend is állandó menekülésben volt a mediterrán térségben az oszmán hódítás idején.

A lovagrend így egyszerre élte át a menekültek segítésének és a saját üldözöttségének kettős élményét. Ez olyan attitűdöt, keresztény megfogalmazásban karizmát formált, hogy a menekültek megsegítése a „máltaiság” egyik leginkább központi feladata lett. 

A szeretetszolgálat Magyarországon az 1989-es keletnémet menekültek támogatásával összefüggésben jött létre, amit a romániai forradalom, majd a balkáni háború kihívásai követtek. Így maga a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is egy menekültválságban született szervezet, ha úgy tetszik, ez a szeretetszolgálat génjeiben van. De általában a keresztény ember életében is alapattitűd a karitász.

Ami a menekülteket illeti, alapvetően fontos: sose gondoljuk, hogy nem áldozat az, akinek el kell hagynia a hazáját! Lehetséges ugyan, hogy önálló döntés eredménye volt, és nem feltétlen az üldözöttség diktálta, de bárhogy van is, a gyökerek, a szerettek, a barátok, az elhunytak hátrahagyása olyan személyes áldozat, amire nem tekinthetünk másképp, csak mint komoly traumatizációra. Így nem lehetséges olyan élethelyzet, amelyben a keresztény embernek nincs kapcsolódása a menekülőhöz. A civil, állami szint azonban ettől némileg eltér. Abban már megjelenik, meg kell jelenjen egy más irányú társadalmi felelősség. Az állam ugyanis felelős a polgáraiért: őket köteles megvédeni, a határokat biztonságosan megtartani, az ország kulturális értékei felett őrködni.

Az ezzel kapcsolatos érték-összeütközések kiegyensúlyozása azokban a programokban ölt testet, amelyekben a Szeretetszolgálat a rászorulókat megpróbálja a saját hazájukban támogatni, az ottani lehetőségeiket tágítani, tulajdonképpen a határainkon kívül vív meg értük és értünk?

Igen, de ez szakmai, módszertani kérdés is. Hiszünk a menekültek helyben segítésének fontosságában. Természetesen adódnak olyan geopolitikai és humanitárius helyzetek, amelyek nem abban az országban jelentkeznek, ahol keletkeztek. Gondoljunk csak a Magyarországon lévő ukrán menekültekre. Létező és érthető tehát, hogy vannak esetek, amelyekben például a saját hazánkban kell biztonságos körülményeket teremteni a segélykérőknek. A segélyezésben mindig a konkrét élethelyzetre kell válaszokat találni. Elsődlegesen azonban én is abban hiszek, hogy a problémákat helyben kell tudni kezelni, és erősíteni érdemes azokat a képességeket, amelyek eredményeképpen aztán az Afrikában vagy Ázsiában élők saját maguk, önállóan lesznek képesek fenntartani a megkezdett programokat. 

A Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi programjaiban így mindig helyi szervezetekkel, helyi munkatársakkal dolgozunk, a helyi tudásra építünk. 

Ha nem így tennénk, ha nem hinnék abban, hogy a helyi partnerem kovácsa a saját sorsának, akkor csak egyfajta segítői elképzelést importálnék. Látjuk a nemzetközi politikában is, hogy mennyi probléma születik az olyan helybe vitt segítségből, amely nem illeszthető össze, nem kompatibilis a helyi sajátosságokkal. 

Kép

Aleppóban járva

Milyen szerepünk lehet nekünk az ilyen távol világok jobbá tételében? Miért nem Borsodban ásunk kutakat, építünk iskolát, segítjük a helyi kisvállalkozásokat?

Ez jogos kérdés, és erre nekünk, akik külföldön, tőlünk távoli területeken segítünk, nagyon pontos válaszokat kell adnunk. A személyes véleményem az, hogy egy aránybeli kettősséget kell fenntartani. Ha a külföldre juttatott segítség szintje meghaladja a magyaroknak vagy a szórványmagyarságban élőknek nyújtott segítséget, akkor ez az arány nem jó. Azonban az is helytelen, ha egyáltalán nem jelenik meg a nemzetközi segélyezés a gondolati horizontunkon, azaz nincs szívünk vagy fülünk meghallani a legtávolabb élők segélykiáltását. Egy kelet-afrikai nyomortelepen például olyan fertőző betegségek vannak, amikkel Európában már száz éve leszámoltunk, vagy gondoljunk a közel-keleti háborúk áldozataira, akik köreiben generációk nőnek föl gyermekkor nélkül. Mindezekre kell, hogy legyen fülünk és szívünk – ez lehet egy nagy, jelentős program, máskor csak egy gesztus. Mint a Tamási Áron-novellában, egy kis „igazítás a világon.” 

A segélyszervezetek külföldön nyújtott segítő programjai hozzájárulnak a mi országunk biztonságához is?

Feltétlenül és egészen közvetlenül. De nemcsak Magyarországéhoz, Európáéhoz és az egész Globális Északéhoz is. A 2015-ös menekültválság mindenki számára világosan megmutatta, hogy a problémák milyen gyorsan válnak a sajátjainkká. 

A covid-járvány során még élesebben megtapasztaltuk, hogy a földrajzi értelemben tőlünk távol keletkező geopolitikai problémák milyen gyorsan a mi problémáinkká válnak. 

Ma már a menekültkérdésnek sem elsősorban a humanitárius segítségnyújtás a fő területe, elsősorban nem ételt, italt vagy szállást kell nyújtanunk a menekülteknek. Mára a legkardinálisabb kérdés az integráció: hogyan tudjuk helyesen és szakszerűen beilleszteni a társadalomba azokat, akiket lehetséges és szükséges.

Milyen programokkal vannak jelen a tágabban értelmezett Szentföldön, Közel-Keleten, Ázsiában és a szubszaharai afrikai térségben?

Mi mindig azt próbáljuk minél mélyebben megérteni, hogy melyek az igazi problémák és azok összefüggései ezeken a területeken. Megpróbáljuk ezeket a területeket annyira érteni, amennyire csak tőlünk telik. Azt vágyjuk és támogatjuk, hogy a másik növekedjen. Nem az a célunk, hogy segélyfüggőségben, rászorultságban tartsunk bárkit, hanem hogy önállóan erősebbé váljanak, gyarapodjanak, és egy ponton elengedhessük a kezüket, tőlünk független módon éljenek. Ez nem általános segítői szemlélet, a segítők igen jelentős része nem érdekelt a segítettje független és személyes gazdagodásában. 

Kelet-Afrikában, Kenyában, Tanzániában, Ugandában közel tizenöt éve dolgozunk nagyvárosi nyomortelepeken. Ivóvizet vezettünk be, higiénés szolgáltatásokat hoztunk létre. Mára azonban célunk, hogy megfordítsunk a szegénységi spirált, és megpróbáljuk kivezetni az ott élő embereket a nyomortelepekről. Fenntartható vidéki területekre vezetjük vissza őket, és ott olyan mentorálást nyújtunk számukra, amely révén elkerülik a szegénységi körbe való visszakerülést. Nairobiból legutóbb ötven családot segítettünk vissza egy hazaköltözést támogató program keretében a Viktória-tó közelébe, ma már ezek a családok gazdálkodnak, vállalkoznak, újra méltó és értékes életet élnek. Szíriában is hasonló típusú mentorprogrammal nyújtunk támaszt a helyi társadalomnak, a helyi kisvállalkozásoknak. 

Fontos tudni, hogy a migrációs döntést leggyakrabban belső menekülés követi, és csak azt követően folytatódik a vándorlás a környező országokba, távoli területekre. A menekülés jellemzően először mindig intrakontinentális, csak később válik interkontinentálissá. Tehát, ha a migrációnál maradva annak gyökérokát tudom orvosolni, akkor hathatósan csökkentem a migrációs nyomást. Afrikán kívül jelen vagyunk a Közel-Kelet szinte minden országában. 

Libanonban mozgó orvosi rendelőkkel, élelmiszersegéllyel erősítjük a helyi rászorulókat, Szíriában a belső menekültek hazatérésének esélyeit javítjuk a legkülönbözőbb programokkal. Jordániában menekülttáborokban dolgozunk, egészségügyi és pszichoszociális támogatást nyújtunk. 

De segítjük a pakisztáni üldözött keresztényeket, a délkelet-ázsiai rászorulókat, és hosszú ideje jelen vagyunk több dél-amerikai országban is. 

Rengeteget utazhat, repülhet. Állandó kultúrsokkban és időeltolódásban él?

Valóban többet utazom, mint amennyit szeretnék, de a munkámnak része a folyamatos úton lét. Csodálatos és felkészült kollégáim vannak, akikkel a terheket megoszthatom, de havonta egy tengerentúli utam biztosan van. A konkrét dolgok mellett imádságban is támogató családi és baráti háttér teszi lehetővé, hogy ne törjek meg teljesen.

Milyen gondolatok járnak a fejében induláskor vagy ezeken az emberi perifériákon?

Feladata válogatja. Ez a munka gyakran nagyon veszélyes, és jellemzően mindig messze kívül esik az ember komfortzónáján. Vannak különösen megterhelő utak, ilyenkor előfordul, hogy én magam is vigasztalásra szorulnék. Keresztény emberként azonban meggyőződésem, hogy a személyes fájdalmaim ellenére kell tudnom segíteni, és ezáltal vigasztalóvá válni. A legnehezebb utak esetében mindig felajánlom a terheimet valakinek vagy valakiért, így plusz értelmet nyer a szenvedés, amiből aztán képes vagyok erőt meríteni én is. Mára úgy vagyok, hogy minél nehezebb egy út, annál többet tudok másért felajánlani.

Kép

Fotó: Kovács Bence

Melyek voltak a legveszélyesebb helyzetek, amelyek még egy ilyen sokat látott szakembernek is különösen megterhelők voltak?

Ahogy említettem, ez a munka sajnos jellemző mértékben veszélyes területen zajlik, így önmagában az a tény, hogy afrikai nyomortelepeken, közel-keleti menekülttáborokban dolgozunk, is veszélyekkel teli. E munka egyik művészete, hogy a helyzeteket tudni kell reálisan megítélni: feleslegesen nem szabad megijedni, de sokszor a veszély, a kockázat nem evidens módon jelentkezik, és az arra utaló a jeleket érteni, érezni kell. A nemzetközi segélyezés vagy humanitárius diplomácia nagyon sok esetben rendkívül érzékeny feladatok végrehajtását is jelenti, így a munkám egy igen meghatározó része ebben a zárt, bizalmi körben marad, amelyről sajnos nem tudok annyit megosztani, amennyit lehetne. Elsősorban éppen a megsegítettjeink érdekében. 

De talán egy konkrét esetet elmesélek. 2016-ban a szíriai háború még igen aktív időszakában utaztunk autóval Aleppóból Damaszkusz felé, az egyetlen olyan úton, amelyen akkor közlekedni lehetett. Egyszer csak egy üzemanyagot szállító konvoj kellős közepébe kanyarodtunk. 

Több száz tartálykocsi haladt előttünk és mögöttünk – világos volt, hogy egy esetleges támadás esetén a legideálisabb célpontok között haladunk. Órákig tartott, mire megelőztük a konvojt, nem voltam nyugodt ezalatt. 

De végigdolgoztunk több közel-keleti háborút, dél-amerikai forradalmakat, ázsiai és afrikai menekülttáborokban és nyomortelepeken végezzük a munkánkat, börtönökből jogtalanul fogvatartottakat segítettünk ki, bajba jutott állampolgárok sokaságát menekítettünk ki a leglehetetlenebb helyzetekből – talán mindenki elképzelheti ezeknek a helyzeteknek a kockázatát. 

És melyek voltak a legmegérintőbb pillanatok az útjai során?

Szerencsére rengeteg ilyen van, különösen, mivel a munkánk jelentős részét egyházi, hit alapú partnerek közreműködésével végezzük. A Közel-Keleten vagy Afrikában élő keresztények nagyon mélyen hívő, hittel átitatott emberek, akik valahogy úgy látnak, érzékelnek az élettel kapcsolatban, hogy az igazán különlegessé teszi a velük való munkát. Elmesélek egy közel-keleti történetet, ami rendkívül mélyen érintett. Szíriából Libanon felé tartottunk, amikor szerzetes sofőrünk egyszer csak az útról letérve egy felüljáró alá kanyarodott, s ott megállt. Nem éreztem furcsának, biztos voltam benne, hogy biztonsági okból tértünk le, és amint a veszélyérzete elmúlik, továbbhaladunk. 

Egy idő elteltével azonban megkérdeztük, mire vagy kire várunk, de nem válaszolt. Ő és szerzetes társa csendben ültek a kocsiban. Közel háromnegyed órája vártunk, amikor hirtelen izgatottabbak lettek. A távolban kocsik tűntek fel, öt-hat kocsiból és kisbuszból szerzetesek szálltak ki, énekelve, gitárral, étellel-itallal. Mint kiderült, ahhoz a szerzeteshez érkeztek, aki a mi kocsinkban utazott, és már évek óta vérdíjat tűzött ki rá az Iszlám Állam. Kolostorába hazamenni nem tudott, nem akart, nehogy bajt okozzon a szerzetestársainak. Ők azonban, amikor megtudták, hogy a kolostor előtt halad el – egyébként több órányira –, kocsiba ültek, hogy titokban találkozhassanak. Egy órát voltunk így együtt. Ők ölelkezve énekeltek, sírtak, nevettek. Örültek egymásnak, hogy élnek.

Van, akinek hordozza a sorsát, eszébe jut időről időre?

Állítólag a segítő munka egyik alapelve, hogy nem szabad bevonódni. Én viszont nem akarok nem bevonódni, nem is tudnék bevonódás nélkül működni. Lehet, hogy rosszul teszem. 

De nekem nem kizárólag partnereim vannak, hanem gyakran sorstársaim, testvéreim, barátaim, akiket úgy látogatok, mint egy-egy beteg családtagot a kórházban. 

Úgy tekintek rájuk és mindarra a felépítményre, amit ők képeznek, mint egy társadalom testén lévő sebre, amelynek gyógyításában szeretnék közreműködni. És azzal is őket nemesítem, bár nincsenek rászorulva, ha beszélek róluk. Például az afrikai nyomortelepen dolgozó munkatársaim közül többen régebben maguk is a telepen éltek, mára ők segítik a sorstársaikat. Vagy gondolhatok azokra a szíriai szerzetesekre, akik életüket tették fel arra, hogy a háborúban kárvallottakat megsegítsék. Ezek az emberek olyan példát állítanak elénk életszentségből, amit mi itt, a Globális Északon gyakran elfelejtünk.

2023-ban átvehette a Ferenc pápa által adományozott Szent Szilveszter Rendet és megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Hogy gondolkodik általában a díjakról?

Azt gondolom, hogy helytelen egy díjra vágyni, de helytelen annak nem örülni. Egy díj, különösen, ha szakmai alapú, mindig egyfajta visszajelzés. Ezt én úgy fordítom le, hogy valószínűleg értékes, amit csinálok, talán nem rossz a módszerem, talán jó úton vagyok. És azt is üzeni, hogy kettőzzem meg az energiámat, és próbáljak még többet tenni. Ha egy pápa vagy egy ezeréves állam nyújt át díjat, a felelősség is más szintre emelkedik.

Van olyan tárgyi környezet, amelyet minden terepen megteremt maga körül?

Nem igazán. De talán mégis. Hogy meg tudjak teázni. Ez fontos, akár egy sivatagi sátorban is.