Erdőtűz, blokád és betegség sem állhatta útjukat – Magyar misszionáriusokról forgatott filmet Dél-Amerikában egy elnyűhetetlen stáb

Ki találta ki, hogy erről a témáról készítsenek filmet?

Az ötletgazda a film rendezője, Cséke Zsolt. Két éve dolgoztunk együtt először. Nagyrészt mozambiki forgatással A Szabadság vára címmel készítettünk filmet két magyar jezsuitáról, akik a Zambézi folyó mentén alakítottak nagyot a 19. század végén. A 61 éves rendező földrajz szakot végzett Debrecenben. Részben tanulmányai és személyes érdeklődése, részben Balás Dénes indította el a nagyvilágba a magyarok nyomában még a nyolcvanas években. 1996 óta 32 ismeretterjesztő, dokumentum-, illetve riportfilmet jegyez. A Magyar Televízió, a Duna Televízió, a Spektrum TV, a Hír TV és az EWTN Katolikus Televízió vetítette alkotásait. Hogy kerültem bele? Összetalálkoztunk. Ha jezsuitákról készít filmet, ki más segítse, mint egy jezsuita?

Miről szól a történet?

A film majd a 18. század harmadik harmadáig létezett jezsuita redukciók, vagyis missziós állomások világába visz el bennünket. Akkoriban két jezsuita provincia volt Latin-Amerikában, az egyik a perui alkirályságban, a másik a mai Argentína, Paraguay, Uruguay, Chile és Bolívia egyes részein létezett. 

A készülő filmhez a Magyar Királyság területén született öt jezsuita nyomdokain forgattunk. Ők a perui alkirályság területén működtek. A fő alak Éder Xavér Ferenc lesz. 

A szakmai körökön kívül őt nem igazán ismerik Magyarországon. 1751-ben érkezett Limába, befejezte tanulmányait, majd 1767-ig működött főleg a mohenyo indiánok között a mai Bolívia területén. A Misszió című filmből ismerhettük meg a redukciók világát. Éder mindent lejegyzett, amit fontosnak tartott. Írt földrajzról, klímáról, a növényzetről, az állatvilágról, az indiánok nyelvéről, szokásairól, öltözetéről. Nagyszerű rajzképessége révén igen sokat rajzolt.

Munkáját nem tudta befejezni. 1767-től hamis vádak alapján, kegyetlen módon kiűzték az összes jezsuitát Amerikából, majd mindenünnen. Sokan meghaltak utazás közben vagy börtönökben. Éder hazajutott, Besztercebányán lett plébános 1772-ig, haláláig. Jegyzetei könyvbe rendezését más fejezte be, a kötet latinul 1791-ben jelent meg Budán, 1985-ben fordították le spanyolra. Csak e könyv révén ismer sok mindent saját történetéből a mai Bolívia. 

Négy további jezsuitával is foglalkozunk, ők Reitter József, Réhr János, Zakariás János és Szuszics Miklós, akik szintén a mai Bolívia területén működtek a 18. században. Az ismeretterjesztésen túl szeretnénk bemutatni ezeknek a történeteknek a magyar olvasatát is.

Hogyan működtek a redukciók? 

Kisebb-nagyobb indián törzsek élték nomád életüket az esőerdőkben. Nagyon nehéz volt kapcsolatot találni velük a misszionáriusoknak. 

Például érdekes, fényes tárgyakat tettek ki a fákra, hogy fölkeltsék az indiánok érdeklődését, megnyerjék a bizalmukat, hogy azok értékesnek tartsák a kapcsolatot. 

Lassan közeledtek egymáshoz, mint Saint-Exupéry kis hercege és a róka. 

Idő kellett, hogy a nomád élet helyett letelepedjenek. Évtizedek alatt végül sikerült kialakítani stabil, védett, önellátó indián falvakat, a redukciókat. Pár generáció alatt elterjedt az írásbeliség, a zenei képzettség, mindenféle más hasznos tudás. A jezsuita missziókra jellemző, hogy a meglévő kultúrára épülnek. Az indiánok meg tudták őrizni nyelvüket, jó szokásaikat, szimbólumaikat.

A redukció az életet szolgálta. Több ezer indián élt egy-egy jól megtervezett településen, templommal, hatalmas épületekkel, műhelyekkel, lakóházakkal, két-három jezsuita vezetésével önellátón, szabadon, önkormányzattal és megvédve magukat. A fejük felett róluk hozott portugál–spanyol megegyezés ellen tiltakoztak. Nem akartak ismét rabszolgák lenni a portugálok alatt, nem akarták elhagyni őseik földjét. Védekeztek, amíg tudtak.

Kép

A bolíviai La Paz felülnézetből − Forrás: Sepsi Gergő/Sajgó Szabolcs − Kamera a hátizsákban

Mi volt a szerzetesek küldetése?

A misszionáriusok örömhírt hirdetni mentek azoknak, akik még nem hallottak Jézusról. Érte mentek a bizonytalanba, a halált is vállalva, tudva, hogy lesz, akit majd megölnek közülük. Ma sem veszélytelen a teljes, a valódi örömhír melletti tanúságtétel, még a magukat kereszténynek, keresztyénnek valló országokban sem. 

Az Ige közvetítésének hatására teljesen megváltozott az indiánok mindennapi élete, nemcsak vallási szempontból. 

Az emberben szunnyadó képességeket, kapacitásokat forradalmasítja az örömhír, inspirál mindenféle szempontból, és hatására az ember elkezd szárnyalni. 

Ez éppen úgy érvényes ma is és mindig mindenkire, aki komolyan veszi a Názáretit. A Lélek érintésére és vezetésével az isteni fantázia és erő kezd működni az emberben. Ha az ember élete nem változik Jézust befogadva, akkor nem a Názáretit fogadta be. 

Ezekben a missziókban új kultúrák virágoztak ki. Alig hihető, de igaz, hogy pár évtized alatt az akkori európai tudást, a különböző szakmákat át tudták adni, a kézműipari mesterségeket elsajátíttatni. A misszionáriusok rájöttek, hogy az indiánoknak nem magyarázni kell, mit és hogy csináljanak, hanem előttük megcsinálni. Azt utánozzák, megjegyzik, és tökéletesen megvalósítják. San Ignacio de Moxos keresett hegedűkészítője Bolíviában pár hónapja mondta: a szakmát úgy sajátította el, hogy a nagyapját alaposan megfigyelte.

Mik a helyszínek? A film hogyan követi a misszionáriusok útját? 

Bemutatja a dokumentumfilm azt is, hogy ezek a misszionáriusok honnan származtak, hol születtek, hogyan léptek be a jezsuita rendbe, miként készültek a misszióra otthon és Spanyolországban. Limába érkeztek velük a hajók. Ott filozófiai, teológiai főiskola fogadta azt, aki még nem fejezte be a tanulmányait, probációs ház azt, akinek arra volt szüksége: egy olyan hely, ahol az indiánok múltját, szokásait, nyelvét tanították nekik. Ha már felkészültek, indultak az esőerdők vadonába. Éder útját követjük Limától, bemutatjuk, merre járt, mit tett. Az első, ma is létező redukció, ahol most is jezsuiták szolgálnak, és ahol sok jelenetet forgattunk, Bolíviában, Beni tartományában van, San Ignacio települése. Jártunk a Titicaca tónál, Cuscóban az inka király palotájának maradványainál, a brazil határ felé az esőerdő benőtte San Martin romjainál, ami különösen fontos volt Éder életében.

Miről szólnak a dramatizált jelenetek?

Dokumentumfilmről van szó, de szerepelnek benne játékfilmes elemek is, mert szeretnénk bemutatni a helyszínt, azt a világot, miliőt, amiben éltek a misszionáriusok. A korabeli levelezésből, leírásokból sok olyan dolog került elő, amit dramatikusan meg lehet jeleníteni. Cséke Zsolt összeállított több mint tíz ilyen jelenetet. Ezekhez színészeket és statisztákat kértünk fel. Itthonról két színész jött velünk, az egyik operatőr és amatőr színész, a másik profi. 

Éder Xavér Ferenc könyvében látható, milyen volt az indiánok öltözete abban az időben. Csináltattunk előre helyben ötven ilyen ruhát, amit az indián asszonyok varrtak. 

San Ignacióban tíz napig voltunk, mezőgazdasági jeleneteket forgattunk, lovas, vízi és erdei jeleneteket. Megjelennek kereskedők, jelmezben korabeli férfiak és nők, ökrösszekér, hegedűkészítő műhely, ahol próbáltuk a korabeli körülményeket valahogy előállítani.

San Borja mellett az Apere folyón is forgattunk, ahol három valóság nézett farkasszemet: az esőerdő nomád népe, az új világot hozó misszionáriusok és a redukciókban már fölszabadultan, védetten élő indiánok. A Titicaca tavon csónakázó Éder is feltűnik majd a filmben, csónakja ősi technikával készült a totora növény szalmájából...

Mai indián közösségekkel is találkoztak?

Bolívia azért érdekes, mert ott a régi redukcióktól megvan a folytonosság, van ma is élő közösség és az eredeti, de természetesen karbantartott templom. Santa Cruz tartományban is folyamatosan működő plébániák, missziós állomások vannak, ezeket végigjártuk. San Ignacio missziós állomáson szép tapasztalat volt élő indián közösséggel találkozni. Ez a település az egyetlen egész Bolíviában a régi redukciók közül, ahol most is vannak jezsuiták. Ott még létezik az indiánok között a „kabildo”, aminek több jelentése van. Alapvetően a vének tanácsát jelenti, tiszteletre méltó embereket külön-külön férfi és női közösségben, ma is. Ennek van egy közös vezetője, ő a kabildo. Rájuk bízzák közös ügyeik vezetését. De magát a helyet is, ahol találkoznak, kabildónak hívják. 

Hogyan sikerült beazonosítani a telepeket az egykori missziók helyén? Milyen emlék maradt ezekből? 

Argentínában, Paraguayban, Uruguayban és Peruban ezek a régi redukciók még valamennyire lábon álló romok vagy talajszinttel egyenlővé vált alaprajzok, kövek. Valahol múzeum, turistalátványosság, ami megmaradt. Bolíviában több élő, lakott település, templom maradt, sok helyen az eredeti településszerkezettel. Santa Anában, San Miguelben, San Ignacióban a templom most is úgy néz ki, ahogy az a 17. században elkészült, a formája, a díszítőelemei, a berendezése. 

Az egykori San Martin misszió, ahol Éder sokáig tartózkodott, mára elpusztult. Az itthoni kutatómunka alapján korabeli térképek, írások alapján lehetett találni nem alaptalanul feltételezett helyet. Az előkészítő út során a helyiek segítségével megpróbáltunk a nyomára bukkanni, de a sok eső miatti sűrű aljnövényzetben nem találtuk a csekély megmaradt kőhalmokat. 

A San Martin folyón motorcsónakkal utaztunk vagy két órát az Amazonas vízgyűjtő területén, majd lovon haladtunk át a pampákon. Az esőerdőben is csak lovon tudtunk haladni. 

A forgatás idejére az arrafelé elindult fakitermelés könnyítette a hely megközelítését. A feltételezett területen két helyen is találtunk jellegzetes téglákat, égetett köveket, korsókat, de álló falak már nincsenek. Minden azt igazolta a helyiek emlékezete szerint is, hogy megtaláltuk a San Martint.

Fölkerestük kis kutakodással és a helyiek segítségével az esőerdőben San Pedrót, Magdalena város környékén. Szintén csak jellegzetes köveket, cserepeket találtunk a vadon visszahódította területen, hála a száraz évszaknak. Aztán San Miguelt is fölkerestük „a térképről lemenve a világ végén”, közel a brazil határhoz. A volt redukció hatalmas területén is dolgoztunk drónnal, a légifelvételeken elég jól kirajzolódik a templom, a lakóhelyek, a gazdasági épületeknek, a temetőnek az alaprajza. 

Santa Ana templomában több mint 4000 kottát találtak meg az 1980-as években. Még lehetett olvasni őket. Másutt rengeteg 18. századi kegytárgyat, liturgikus eszközt filmezhettünk. Olyanokat, amiket ma is használnak.

Peruban nagy élmény volt megtalálni az 1638-ban Limában felszentelt jezsuita Szent Péter templomot, ami az 1746-os hatalmas földrengésben igencsak megsérült. Helyreállításában fontos szerepe volt Réhr János jezsuitának, aki építész is volt. A templom homlokzata ma is hirdeti a nevét.

Kép

Alacsony vízállás a San Martin folyónál − Forrás: Sepsi Gergő/Sajgó Szabolcs − Kamera a hátizsákban

Az úti beszámoló szerint akadályok is nehezítették az utazást…

Kihívást jelentett mind az előkészítés, mind a forgatás idején a nyugtalan politikai helyzet, a blokádok, az úttorlaszok, a benzinprobléma. 

Kilométeres sorokat láttunk mindenütt a benzinkutak körül, ha híre ment, hogy üzemanyag érkezik vagy érkezett. 

Nem volt könnyű biztosítani a hosszú útjainkra szükséges benzint. Az időjárás is okozott nehézséget. A sok erdőtűz (több mint 60 ezer volt a forgatás idején Bolíviában) jelentős része mesterséges tűz. A fojtogató levegőben a látótávolság csak egy-két száz méter volt sok helyen. Egészségügyi problémák, betegségek is adódtak. 3800–4500 méteren az Andokban az oxigénhiány ellenére is dolgozni kellett. La Paz a maga 3800 méterével a világ legmagasabb fővárosa. Bérelt autóink többször lerobbantak, defektjeink voltak a rossz utakon, de az ügyes sofőrök jól kezelték a helyzetet. Jó volt naponta megtapasztalni, hogy a „fentiek” nem hagytak minket magunkra. Deo Gratias!