A skót nőket a májusi harmat tartja fiatalon, de miért nyomnak a csecsemők kezébe ezüstöt?
„Nincs még egy hely a földön, ahol annyi babona és varázslat keveredne a mindennapokba, mint a Skót-felföldön” – olvasom a repülőn Diana Gabaldon amerikai írónő vélekedését a vidékről, ahová tartok. Majd Edinburgh-ben már a bérelt autóm ablakaiban tükröződve méregetem, elég magas vagyok-e, hogy a helyieknek szerencsét hozzak. A hajam biztosan nem elég sötét, de callanderi szállásadóm megnyugtat: csak szilveszterkor fontos, hogy az első vendég, aki éjfél után átlépi a küszöböt, magas, sötét hajú férfi legyen, és ajándékkal érkezzen. A skót tradíció szerint ekkor lesz szerencsés az esztendő. Mivel már évközben vagyunk, bátran leveszem a sapkám, a magas talpú bakancsomból is kibújok. Ajándéknak hoztam budapestes hűtőmágnest, a házigazda fel is teszi a helyére, de az üdvözlő whiskyt nem a hűtőből kínálja, az szerinte szobahőmérsékleten az igazi.
Zsiványok, lovagok nyomában
Amúgy sem vitáznék vele, de meggyőzésnek hozzáteszi: a „skót Robin Hood”, a Sir Walter Scott által regényben is megénekelt XVII–XVIII. századi betyár, Rob Roy MacGregor is így itta, nem véletlenül lett a helyi folklór és a világirodalom halhatatlan hőse. Rob Roy is innen, a Teith folyó partjáról indult, el is neveztek róla egy százhuszonnégy kilométer hosszú túraútvonalat, amely a háromezres lakosságszámú Callandert is érinti. Ez a tündéri kis település csodás kiindulópontja egy skót-felföldi körútnak, ráadásul a zenei aláfestést is megadja a következő néhány naphoz: skótduda-szóval kísért táncbemutatóval fogad.
A jellegzetes hang még másnap, az ezerháromszáz darabos fegyvergyűjteményt felvonultató Inveraray várában is a fülemben cseng, ahol a Downton Abbey című filmsorozat 2012. karácsonyi epizódját is forgatták.
Ezt a kastélyt a néphit szerint egy hárfaművész szelleme kísérti, akit még Rob Roy születése előtt, 1644-ben akasztottak fel. A hely egyszerre látványos és kísérteties, ahogyan félórányira tőle egy másik erődítmény, a Kilchurn-kastély romjai is azok. Közelében skót-felföldi marhák legelésznek békésen.
Természetesen a Kilchurnhöz is kötődik legenda. Építtetője, Colin Campbell lovag a XV. században hétévnyi szentföldi háborús távollét után koldusgúnyában tért vissza otthon maradt hitveséhez, Lady Margarethez. A nő – új udvarlója, egy báró fortélyainak köszönhetően, aki módszeresen eltüntette a lovag által küldött leveleket – a férjét halottnak hitte. Mr. Campbell azonban épp Margaret és a báró lagzijára érkezett haza, így a nagy leleplezést követően szerelme végül újra neki mondott igent.
Ezt a sztorit Steve-től, a kastély szomszédságában élő marhák tulajdonosától hallom, aki az állatai jellegzetes fizimiskája kapcsán azt is megjegyzi: csak azt sajnálja, hogy a szemükbe lógó hosszú szőrzettől alig látnak valamit a lélegzetelállító tájból. A helyiek pont emiatt „Hairy Cow”-nak, azaz szőrös vagy hajas tehénnek becézik a jószágaikat. Az állatok nemcsak jellegzetesek, patinásak is: a világ legrégebben bejegyzett szarvasmarhafajaként már a VI. század óta borzolja „frizurájukat” a szél!
Skót elixír és szerencsevirágszál
„Ahogy végighaladsz a vidéken, érezni fogod a levegőben, hogy itt valami történt” – Steve ezzel a sejtelmes mondattal enged utamra a Glencoe-völgybe, amit a „Sírás Völgyének” is neveznek.
III. Vilmos angol király 1692-ben egy egész skót klánt – harmincnyolc embert – mészároltatott le e vadregényes tájon, akik részt vettek egy felkelésben, és nem tettek neki időben hűségesküt.
A völgy az ő sírásukat éppúgy elnyelte, ahogyan a kelta mondahős Ossianét is, aki az írások szerint egy glencoe-i barlangban született. Mintha egy történelmi filmben autóznék: az itt rögzített Hegylakóban vagy A rettenthetetlenben…
Elképesztő élmény a naplemente már az Eilean Donan-i vár tövében, amely élőben még szebb, mint az útifilmekben meg a képeslapokon. Hajnalban pedig pár percre tőle, egy farmon ébredek. Heather, a tulajdonos hölgy, aki hamisítatlan helyi specialitásokat – köztük a magyar hurkáéra emlékeztető ízű haggist – varázsol elém reggelire, egy újabb bájos skót tradíciót is megoszt velem. Elárulja, hogy a helyi nők bőrét az tartja fiatalon, hogy a májusi harmatot az arcukra kenik. A drága hidratálókrémek helyett ez az ingyenes természet csodája számukra az igazi elixír, a szépség és az életerő forrása. Én azért a haggisban is hiszek, felelek egy férfias poénnal, az arcbőröm helyett a hasamat simogatva.
Heather arra is felhívja a figyelmemet, hogy ő a nevét a Skót-felföld egyik legelterjedtebb virágáról, a hangáról kapta, amelyből a fehér színű szerencsét hoz. Feléjük a vőlegények is ezt – vagy bogáncsot – tűznek a hajtókájukra az esküvőn, meséli, a legenda eredetét pedig már a Glennfinnan viaduktnál piknikezve az internetről kutatom ki. A megoldás: egy skót népmesében egy Malvina nevű nőnek egy lila hangaszál küldésével üzenték meg, hogy szerelme, Oscar csatában elhunyt.
A nő könnyei a virágot fehérre színezték, s azt kívánta, bánata jelképe hozzon szerencsét mindenkinek, aki később rátalál.
A Glenfinnan viadukt manapság elsősorban arról ismert, hogy a Harry Potter-filmek népszerű, 62005-ös számú fekete-vörös vonata naponta többször is átrobog rajta, pedig egy másik, jóval régebbi történet is fűződik hozzá. Eszerint a völgyhíd 1898–99-es építése során annak egyik tartópillérébe belezuhant egy ló, kimenteni nem tudták. Az utókor többször vizsgálta, az eset valóban megtörtént-e, végül 2001-ben sikerült megtalálni a ló és az általa húzott szekér maradványait a Loch nan Uamh tó felett átívelő viadukt egyik fő pilonjában. Ez is azt bizonyítja, hogy a skót legendák nem hazudnak!
Szárny alakú sziget, helyi 66-os út
Az igazi legendák földje, a Belső-Hebridák legszebbnek tartott szigete, a ködös Skye pedig csak ezután következik. Ide is egy hídon át érkezem, azt sem csodálnám, ha belépéskor útlevelet kérnének, olyan sajátos világ fogad. Azt mondják, a vikingek, majd a MacLeod és MacDonald klánok hollószárny alakú földdarabján járva szinte el sem különíthető a történelem a mítoszoktól.
Hegyek, tavak, lápvidékek, vízesések váltják egymást, a birkák romantikus kulisszák előtt rágcsálják a füvet. Híres sziklaformák sorjáznak: a Tű, az Asztal és a Börtön. Ha utóbbi nem ejt rabul, tovaszáguldhatok a középső mentén, mintha az előbbivel szúrtak volna meg – viccelődik velem a pultos egy étteremben. Aztán elém tesz egy cullen skink nevű hallevest, amelyben megáll a kanál, velem pedig megáll az idő a mennyei íztől.
Skye-on újabb jópofa skót babonáról értesülök. A helyiek a hagyomány szerint az újszülött csecsemők tenyerébe ezüstdarabot helyeznek, hogy bevonzzák a gyermek későbbi jólétét. Az pedig, ahogyan a baba reagál az ezüstre, mindjárt meg is jósolja a pénzhez fűződő majdani viszonyát.
Ha szorosan megragadja, takarékoskodni fog a pénzügyeivel, ám ha ledobja a földre, bizonyára költekező felnőtt válik belőle.
Az infóért borravalónak egy pénzérmét nyomok a túravezető kezébe, aki elejti azt. Majd jelzi, hogy csak viccelt. A skótok humora néha jobb, mint a skót viccek, ezt nem először tapasztalom.
A Skye-szigeti álomutazásból egy Gairloch nevű faluban térek magamhoz. Kénytelen vagyok, miután a bérelt kocsival szó szerint belekanyargok egy felhőbe, így minden lélekjelenlétemre szükség van, hogy az orromig sem látva, a magasban kígyózó szűk szerpentinen valahogy továbbnavigáljak. Főleg úgy izgalmas ez, hogy a szembejövő forgalmat mindig az út – nem létező – szélére húzódva kell elengedni, mert csak egy autó fér el egyszerre a North Coast 500-on, azaz „Skócia 66-os útján”. Gairloch hegyi büféjében aztán egy nagy szelet csokitorta mellett kifújom magam, miközben a törzsvendégek egy Harold Davis nevű futballistáról áradoznak, akiről életemben nem hallottam. A helyi Puskás lehet.
Miután skót focilegendákból is kiműveltem magam, testközelből csodálok meg egy falatozó szarvast az egyik domboldalon. Fura, hogy közel enged, ám azon kapom magam, olyan minden, mintha egy mesében kóborolnék, már semmin, így ezen sem lepődöm meg. Ahogyan a tízpercenként változó klímán, az Ullapoolig vezető festői partszakaszon és az ott kirajzolódó sokadik, egyben legszebb szivárványon sem – a széphez könnyű hozzászokni. Utolsó esti szállásom az utolsó ház a településen. Búcsúzóul kérek a vendéglátómtól egy szobahőmérsékletű whiskyt. Miközben kortyolom, egy szív alakú kaviccsal babrálok, amelyet az imént mosott a partra az óceán. Azon tűnődöm, ezt hagyjam-e itt vagy a szívemet.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Van Gogh, pénz nincs – mi minden érhet egy utazáson, amire nem számítasz?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
