Oktoberfest gyerekszemmel: „Nekem a világot, Apának a szabadságot jelentette”
„Ugye tudsz titkot tartani? Anyának erről egy szót se…” – guggolt mellém édesapám, s a dús, sötét szakállába vesző ajkain jobb keze mutató- és hüvelykujjával egy cipzár behúzását utánzó mozdulatot tett. Közben mélyen a szemembe nézett, majd a csillagos müncheni éjbe magasodó hullámvasútra sandított zsiványos félmosollyal.
Az est fénypontját látta abban az olimpiai öt karikát formázó pályán zakatoló szerelvényben, én meg csillogó tekintettel követtem, ahogy máris megindult a jegypénztár felé. Ilyen eszelős kalandról álmodni sem mertem!
„Isten éltessen sokáig!” – nyomta a kezembe néhány perccel később már a megváltott tikettet, a sajátját pedig olyan izgatott várakozással szorongatta, mintha nem is én ünnepeltem volna aznap a tizedik születésnapomat.
Végtelennek tűnő sort kellett kiállnunk, az Oktoberfest vidámparkjának szédületes hang-, fény- és illatkavalkádjában mégis repült az idő, ahogy átpörgettem, mi minden történt addig is azon a napon, amit amíg élek, sosem fogok elfelejteni. Ezt akkor is így éreztem.
Kezdve azzal, hogy reggel még otthon édesanyám kezébe nyomtam egy szerelmeslevelet azzal, hogy mielőbb dobja be a legközelebbi postaládába, hogy biztosan eljusson ahhoz, akinek címeztem. Majd buszra szálltunk édesapámmal, és a Duna vonalával párhuzamosan haladva átszeltük Ausztriát, végül kikötöttünk Bajorországban.
A rendszerváltás után szűk egy esztendővel ez a különleges apa-fia program nekem a világot, neki a szabadságot jelentette.
Münchenben előbb jól körbenéztünk az Olimpiai Stadionban, majd vettünk nekem egy menő karórát, aminek a memóriája kereken ötven telefonszámot tudott tárolni: az összes lányét bele fogom írni az osztályból, aki tetszik, tervezgettem.
Aztán jöttünk erre a hihetetlen fesztiválra, ahol akkora sátorban itták a felnőttek a sörüket, hogy se végét, se hosszát nem láttam, én meg vagy fél tucat bajor kolbászt befalhattam egymás után. Édesapám videókamerával azt is rögzítette, ahogy a számhoz emelem a korsóját, mintha én is vele söröznék. Ezt a felvételt meg majd a fiúknak mutatom meg az osztályból, hadd irigykedjenek!
Az a videókamera mindhárom szellemvasúton előkerült, amiket a kedvemért végigcidriztünk – na, nem a hidegtől, hanem a rettegéstől. Imádtam rettegni, ki nem hagytam volna mindjárt három lehetőséget!
Azután Apa mutatta, hogy az az óriási olimpiai öt karika ott a távolban nemcsak a vidámpark csilivili díszlete ám, hanem azokon a karikákon végigszáguld egy hullámvasút, amiben ötször is átfordul fejjel lefelé az, aki benne ül, és mégsem potyognak ki az emberek.
Nem akarom-e kipróbálni, kérdezte, és már húzott is a kezemnél fogva arra, mert igazából ő szerette volna kipróbálni, persze én sem tiltakoztam.
Mire mindezt végiggondoltam, és újra felnéztem rá, hogy még mindig olyan kisfiús mosollyal örül-e a ránk váró fejen átfordulásoknak, sorra is kerültünk. Nem volt idő kérdéseket feltenni, pláne válaszolni, már csatolták is be a biztonsági öveinket, és indult velünk a jármű. Először nagyon lassan araszoltunk felfelé, sima lesz ez, véltem magabiztosan, majd, amikor lejtmenetbe váltva úgy igazán begyorsultunk, az volt az egyetlen gondolatom, hogy innen már nincs visszaút.
Végigszáguldottuk a mi apa-fia olimpiánkat. A legmeglepőbb az volt, hogy amikor fejjel lefelé suhantunk is, ahelyett, hogy kiesni akartunk volna az ülésből, inkább belepréselt minket az - Apa elmagyarázta, milyen erő, de a fizikai definíciókat már akkor se tudtam megjegyezni.
Úgy sajnáltam, hogy olyan gyorsan vége lett, hogy amikor kiszálltunk, meg akartam kérdezni Apát, nem megyünk-e még egy kört, de láttam rajta, hogy bár elképesztően boldog, esze ágában sincs újra felülni. „Mit szólsz, hogy elhoztalak a legnagyobbra?” – ismételgette.
Sokkal később, már felnőttként értettem meg, amikor ő már nem volt velem, hogy ezen az évtizedekkel ezelőtti születésnapomon engem valójában akarva-akaratlanul is az életre készített fel.
Arra, amit csillogó szemmel várunk, amiről először azt érezzük, hogy ez sima, aztán persze tele lesz hullámhegyekkel és -völgyekkel, sőt fejre állásokkal, s amin mégis pillanatok alatt végigszáguldunk, ahogy édesapám is tette. És aminél nincs olyan, hogy üljünk fel még egyszer, miután kiszálltunk.
Akkor persze dehogy agyaltam ilyeneken. Hazatérve a feledhetetlen kalandból, büszkén mutattam édesanyámnak a karomon az új órámat, mondván, így a szerelmemnek sem kell többé levelet írnom, mert mindig itt lesz a pulzusom fölött a telefonszáma, és fel tudom majd hívni. Az se zavart, hogy a szülei fogják felvenni, hiszen mobil még nem létezett, csak vonalas. Leveleket meg persze, hogy utána is írtam.
Az öt karika sokáig kettőnk titka maradt – Anya kikészült volna, ha megtudja, hogy fejjel lefelé parádéztunk negyven méter magasban. Azt is csak felnőttkori utánaolvasásból tudtam meg, hogy valóban a világ legnagyobb szállítható hullámvasútján ültünk. Az egy héttel később tartott szülinapi zsúromon pedig levetítettük a müncheni videót, amin „sörözök”, ebből oltári balhé lett, mert otthon az összes srác hasonló élményt követelt az apjától, alig lehetett őket leállítani.
Életem legszebb születésnapja volt, többé mégsem jutott eszembe az Oktoberfestre ellátogatni. Nem is tervezem, azt szeretném, ha úgy maradna meg az emlékeimben, ahogy 1990-ben megéltem.
Örökké tartó vidámparkként, ahol édesapámmal egyszerre, együtt rettegünk és nevetünk, de mindegyik közben fogjuk egymás kezét, s ahol mindkettőnk tekintete kisfiúsan csillog. Ha szeptember utolsó napjaiban felnézek az égre, a lelkemet ma is annak az éjszakának a fényei ragyogják be.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>