Terekbe szőtt álmok – Szenes István belsőépítésznek csak az életútját tervezte meg valaki más

Igaz, hogy kisfiúként operarajongó volt?

De még mekkora! Az egyik tanító nénim „hordott” az operába, ahol a kulisszák mögé is betekinthettem. Az se rombolta le az illúzióimat, amikor láttam, hogy a Traviata meghal és a függöny lehull, majd a művésznő felpattan az ágyból és kéri a kabátját. Már gyerekkoromban díszleteket rajzoltam, úgy megfogott ez a világ. Polgári közegben nőttem fel: apám bankban dolgozott, anyukám háztartásbeli volt. Hatvan éve az egykori Budai Ciszterci, akkor József Attila Gimnáziumban érettségiztem, ahol a tanárok egy része korábban pap volt.

Hatott rám a szellemiségük, de az életem egyébként is tele van csodával határos történésekkel, találkozásokkal. Korántsem csak magamnak tulajdonítom mindazt, ami velem történt.

A kezdeteket a szülői útravaló is nyilván meghatározta. Édesapja miként reagált, amikor megtudta, hogy a fia művészpályát fontolgat?

A szüleim nagyon toleránsak voltak. Apám racionális emberként elvitte művész ismerősökhöz a rajzaimat, akik mondták neki, hogy van valami a gyerekben, úgyhogy megnyugodott. Engedte, hogy művészeti főiskolára jelentkezzek, ahová nem volt egyszerű bekerülni. Hogy őszinte legyek, még nem is rajzoltam elég jól hozzá. Amíg nem vettek fel, négy-öt évre a filmgyárba, egy kemény és zárt világba kerültem, ahol a nagy generációval találkozhattam: akkor készültek Várkonyi Zoltán, Keleti Márton, Fábri Zoltán filmjei. Díszlettervező asszisztensként a filmek környezetének megrajzolásában és a díszletek kialakításában vettem részt.

Konkrétan milyen feladatokat bíztak önre, és mi mindent tanult belőlük?

Várkonyi egyik Jókai-filmje forgott a várban, és rögtön az első munkanapomon egy egész utca felületét át kellett festenünk kockakövekké. Egy hosszú ecsettel melóztam rajta koszos köpenyben, szégyelltem magam a járókelők előtt. Fura volt „segédmunkásként” bekerülni az élet sűrűjébe. Közben viszont jártam rajzkörökbe és a Fiatal Művészek Klubjába az Andrássy útra. Megismertem például Jankovics Marcellt, szerelmes voltam Venczel Verába. Akkor ment a Belfegor-film a televízióban, és a filmgyárban készítettünk egy Belfegor-maszkot.

Szereztem hozzá egy nagy fekete leplet, és fogadásból végigmentem a kis földalattin Belfegor-jelmezben. Az emberek fele röhögött, a többi halálra rémült.

Az az időszak az összes kalandjával együtt meghatározta a későbbi életemet: a filmgyárban lettem kölyökből felnőtt, ott ismertem meg az emberi jóságot, gonoszságot, szeretetet, gyűlöletet, mindent.

Hogyan lett ebből mégis belsőépítész karrier?

Felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ahonnan a filmgyárba már nem mentem vissza. Arra is rájöttem, hogy a képzőművészethez túl sok bennem az apai ágról hozott racionalitás. És hol van a kettő közbülső világa? Az építészetben, ami a képzőművészet és a műszaki tudományok határán áll, ahol a műszaki tudás mellett meg is kell álmodni az épületet. Beleszerettem, s a két énem jól megfért egymással. Hiába vonzott a színház is, a sors más utat szánt nekem. Kemény tanárom volt a kiváló belsőépítész, Németh István személyében, aki a boldog, de izzadságos évek végén megkérdezte, nem mennék-e rajzolni a Középülettervező Intézetbe, ahol épp a Hilton szállodát csinálják.

Kép

Fotó: Katona László

Miként reagált az ötletre?

Arra vágytam utoljára, hogy a szabad világból beüljek egy íróasztal mögé, de a család egy hétvégén át hajtogatta, hogy ha a tanszékvezető hív, tiszteljem meg azzal, hogy legalább megpróbálom. Végül úgy mentem be, hogy úgyis hamar eljövök. Leültem a belsőépítész főmérnökkel, Bedécs Sándorral, aki látta rajtam, hogy az egészet nem akarom, de felvitt a műterembe, hogy töltsek ott pár napot, majd meglátom. És ott ragadtam.

Lazább volt, mint gondoltam, de áldom a védőszentjeimet, mert az a fegyelem és korlátok, amik ott ellensúlyozták a lazaságot, nagyon kellettek a személyiségemnek, hogy ne „szabaduljak el” túlzottan.

A Köztiben, ahogy nevezik, olyan értelemben is komoly feladatokat kapott, hogy például kórházak belső terét kellett megterveznie. Nehéz volt erre átállítania az agyát és főleg – a lelkét?

Az irodánknak az egészségügy volt a fő megbízási területe. Egy kórháztervezés kőkemény dolog, távol állt tőlem, aki addig díszleteket terveztem. Eleinte kétségbe is voltam esve, hisz mégiscsak az ember legfájdalmasabb közegét kellett megteremtenem. Volt, hogy a főorvos bevitt egy kórterembe csupa haldokló közé, és mutogatta fölöttük, hova szeretné a polcot… Nagy megértést és szeretetet kellett megtanulnom az enteriőrben is megjeleníteni. Nem mindegy, hogy valakit abban a kiszolgáltatott helyzetben milyen közeg, színek, formák, jelek, információk fogadnak. Vagy amikor már kicsit jobban van, és körülnéz, milyen benyomások érik. A budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben teljesedett ki igazán, hogyan tudjuk a testi gyógyulás mellett a betegek lelkét is gyógyítani, harmóniát teremteni bennük. Szerintem egy belsőépítész ehhez a maga csendes, névtelen módján is hozzá tud járulni.

Élete fő művei között emlegetik a Veszprémi Petőfi Színház enteriőrjét – amelyért Ybl-díjat kapott – és az Uránia Nemzeti Filmszínházét is…

A Veszprémi Petőfi Színház megújítását Szendrő Péter kollégámmal terveztük, egy Medgyaszay István által 1906-ban megálmodott házban. Tíz évig dolgoztunk rajta, nagy szerelem lett! A művészek úgy kezeltek, mint barátot, odatartozó alkotótársat. Életem egyik legszebb szakaszát éltem, „tíz centivel” a föld fölött lebegtem, Veszprémbe sok éven át minden utazás örömséta volt. Az viszont fájdalmas, hogy most egykori kollégáim áttervezték az egész épületet – persze ilyen a sors –, de be kellett látnunk, hogy az idő mindannyiunk életében változásokat hoz. A nyíregyházi meg a szentesi színház is örömprojekt volt, ahogy az Eiffel Műhelyház vagy az Uránia is. Utóbbit Mányi István építésszel nyertük el egy pályázaton.

Azzal nyertünk, hogy mi másokkal ellentétben a föld alá terveztünk be két külön termet, azaz oda mentünk le, ahol korábban a Duna folyt. Ezt nagyon nehéz volt megoldani, de sikerült.

Egy év alatt egy a vakolatig lepusztított házat teljesen újjáépítettünk, visszahoztuk az eredeti formákat és ornamentikát. Ma is kint van a nevünk egy réztáblán, egy építészt ritkán ismernek el így.

További izgalmas munkája volt a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely. Ehhez, ha nem tévedek, komoly történelmi, sőt vallástörténeti ismeretekkel is fel kellett vérteznie magát.

Ezt szintén Mányi Istvánnal készítettük. Volt ott, Ferencvárosban egy a ’30-as években épített zsinagóga, amit bele kellett foglalnunk az épületegyüttesbe. Gergely László belsőépítész kollégámmal osztoztunk a feladatokon, és meg kell mondjam, nagyon megrendítő munka volt! Egy gyönyörű téli kert van az épület tetején, s nekünk az volt a gondolatunk, hogy az egész borzalmas történelmi helyzetet vigyük el a megbocsátás irányába. Mert nem lehet mindig a fájdalommal élni. Ezért lett a lejárat egy elferdült tér, ahol lemegyünk a föld alá, jelképezve, hogy a szétfordult, köveiből kifordult világ okozta a holokausztot. Így jutunk le a pokolba, majd végigmegyünk az alsó, föld alatti fájdalmakon, végül egy lépcső fölvezet minket a templomba, a feloldozáshoz. Lehet, hogy ez egy keresztényi gondolat, de mi ebből kiindulva nagyon elmélyülten építettük. Ráadásul, üveg üléseket terveztünk a térbe, azoknak az elhunytaknak az emlékezetére, akik lélekben még élhetnek. Talán mondhatom, hogy egy építész a gondolatait, a lelkiségét önti az anyagba.

Ezen túl honnan merít ihletet a munkáihoz?

Álmodik az ember. A képzőművész és a mérnök találkozik ilyenkor bennem, és az utóbbi mondja meg, az álmaimat hogyan lehet materializálni. De szerintem minden alkotás, amely alkotó embertől születik a földön, ezen a nyomon halad.

A lélek és az anyag közti kapcsolat az emberi élet egyik legfontosabb eleme. A modern épületek egy részét talán már nem ezzel a felismeréssel tervezik, pedig a tudás és a kor szelleme bennük van.

Én belsőépítészként mindig erősen kötődtem az építészeti koncepcióhoz, arra gondoltam, hogy ha valami a saját természetes közegéből épül fel, akkor sokkal maradandóbb lesz.

Ma hogyan tekint a hivatására – és az azzal gyakran egybemosott lakberendezésre?

A szakmánk ma már divatszakma. Én a lakberendezőket is elismerem, zsűrizek is a Lakberendezők Országos Szövetsége díjazásán, nem vagyunk egymás konkurenciái. De össze sem mosnám a kettőt. A lakberendezés a lakáshoz, a közvetlen élettérhez köthető, a belsőépítészet pedig főleg a középületek enteriőrjéhez. Két külön szakma, persze van, aki átcsúszik egyikből a másikba, keskenyek és átjárhatók a határok. A belsőépítésznek azt a környezetet kell építenie, amire az adott kor emberének szüksége van, és minden kornak megvan a karaktere, amivel túllépi az elődei korát. Egy idősebb belsőépítész sem zárkózhat el a világtól, amelyben él, úgyhogy magam is igyekszem ebben is autentikus maradni.

Utalt rá, hogy több sorsszerű fordulatot is tartogatott az élete. A munkájában a filmgyár elhagyásán túl melyik volt még ilyen csavar?

Az, amikor 1993-ban, húsz év után átmentem a magánszférába, és saját stúdiót alapítottam. Elhagytam a szeretett cégemet, mert a rendszerváltozás után belém bújt a kisördög, hogy én is valami újba kezdjek. Megírtam a felmondólevelemet, és amikor megjött a jel, rátettem a dátumot. Néztek rám a főnökeim, hogy megőrültem-e. Semmi sem volt mögöttem, csak egy feleség és két kisgyerek. Fél évig, mindennap magamban sírtam, elbújva a világ elől, mert reggel nem volt hová bemennem dolgozni. Csak úgy eljöttem, mert valami űzött, vezérelt. Aztán fél év után megjelent egy kollégám egy munkával, majd egy másik, lassan kezdtek jönni az új feladatok és ismeretségek, az egyik gyönyörűbb volt, mint a másik.

De megtanultam: senki élete se díszmenet, mindenkinek van mélypontja, olyankor nem szabad kétségbe esni, erőt kell gyűjteni, hogy a mélypont után legyen miből továbbmenni.

A saját életében végül megtalálta azt a harmóniát, amit a munkáiban mindig keresett?

Megtaláltam. Ugyanazzal a személlyel élek ötven éve házasságban, akivel már a főiskolán is barátok, majd partnerek és szerelmesek voltunk, aztán rögtön a diploma után elvettem feleségül. Az egyik lányom viszi majd tovább, amit én csinálok, a másik gyógypedagógus, könyveket ír. Én meg maradok az a megszállott belsőépítész, aki voltam, aki emellett sok mindenre nyitott. Könnyűzenére, operára, hangversenyre, azaz nem egyoldalú az életem. Mindenre figyelek, csak a politikát rakom félre.

Kép

Fotó: Katona László

Hitbéli kérdéseken is el szokott gondolkodni?

Stabil hitem van, a valláson felül vagyok hívő. Úgy hiszem, a vallás egy út, ami az embert a belső fölépítettségének, szellemi érettségének megfelelően megérinti. Ismerek különböző gyülekezeteket, terveztem templomokat – érdekes, hogy egyedül katolikus templomot nem. Azt látom, hogy minden vallás alapja ugyanaz, csak az odavezető út más. Ha az ember elkezd a saját útján menni, a kapuk kitárulnak előtte, ahogy Bartók operájában, A kékszakállú herceg várában is Judit előtt. Ezeken a stációkon kell mindenkinek végigmenni, amíg megvilágosodik, és akkor eljuthat oda, ahova én: nekem már nincsenek kétségeim, nem foglalkoztat a halál.

Amikor a hit bizonyossággá válik, az nagyon fontos pillanat, egyfajta csúcspont. Már nem teszel fel kérdéseket, mert belül megszületett a válasz egy ima által vagy másképp.

Ezt nem lehet másnak átadni, legfeljebb a cselekedeteiddel tudsz rávilágítani: ha tettél valamit, amire érdemes figyelni, az alapján talán más is elkezdi keresni magában, amit még nem talált meg. Ez a példaadáshoz hasonló. Kívánom mindenkinek, hogy élje át ezt a lelki felemelkedést, hogy teljesedjen ki. De ahogy Juditnak, itt is csak annak nyílik ki az ajtó, aki bejárja az odavezető utat. Addig tükör által homályosan látunk, ahogy a Biblia is mondja. De ez már egy másik beszélgetés témája…