„Más népek kultúrája mindig idegen marad!” – Kopecsni Gábor magyar harci technikákat gyűjt és tanít

Adja magát a kérdés: mikor kerültél először kapcsolatba a harcművészetekkel?

Az utam első lépéseiben nem volt semmi különleges. Mint a korosztályom legtöbb tagjának, nekem is a karate jelentette a „nagy találkozást”. Szülővárosomban, Dunaszerdahelyen kezdtem el karatézni, és itt találkoztam az aikidóval is. Tudomásomra jutott, hogy működik egy harcművészeti szakirányultságú főiskola Budapesten, így az érettségi után a fővárosba költöztem, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanultam tovább, budo-aikido szakirányon. 

Nem egy tipikus felsőoktatási pálya…

Hát, nem! (nevet) A főiskola nagyon érdekes közeg volt, rengeteg kiváló emberrel. Az viszont már az elejétől zavart kicsit, hogy néhányan mennyire beleszerelmesedtek egy idegen kultúrába. Rendkívül gazdag és csodálatos kultúra a japán, de nem a miénk. Soha nem is lesz az, akkor sem, ha japánabbnak képzeljük magunkat a japánoknál. 

Volt egy nagy felismerés, vagy fokozatosan érlelődött meg benned ez a gondolat?

Van egy konkrét momentum. Ritkán jártam haza, de az egyik hétvégén a barátokkal kibicikliztünk egy Dunaszerdahelyhez közeli kisvárosba, ahol lovasíjász-bemutatóra került sor. 

Ahogy álltunk ott a barátaimmal, engem szinte pofon vágott az érzés, hogy az ezeréves magyar harcászati hagyományok még mindig élnek! 

Újraéledtek, elérhetők, jól vagy rosszul, de meg lehet őket tanulni. Addig nem különösebben foglalkoztatott a magyar hagyomány, elvoltam a „japán” közegben, de akkor valami megváltozott bennem. Kiderítettem, hogy hívják a bemutatót vezénylő úriembert, és pár nap múlva megkerestem őt, Rőth Imrét, hogy tanítson. Íjászkodással és lovaglással kezdtem, később ostort is vettem a kezembe. Hétköznap aikidoedzésekre jártam, hétvégén pedig elmerültem a hagyományos magyar harci technikákban.

Hogyan lesz ebből iskolaalapítás, tucatnyi szakkönyv és egy hagyományőrzésre feltett élet?

Ezek csak az út első kilométerei voltak. Sosem akartam iskolát alapítani, csakhogy egyre többet edzettem, és kezdtem felismerni, mennyi minden van körülöttem, milyen elképesztően gazdag a kultúránk. Mind jobban zavart, ha a magyarok eljátsszák, hogy ők japánok. Pedig a harcművészetekben a japán kultúra bálványozása kapott még egy réteget: sokszor olyan áhítattal nézték a magyarok a japán aikidósokat, hogy már-már komikus volt. 2005 környékén elmentünk Tahitótfalura egy napfordulós ünnepségre, épp ott volt a barantások edzőtábora is. Találkoztunk az iskolaalapítóval, Vukics Ferenccel, és kiderült, hogy Budapesten tartanak edzéseket, így nem kellett messzire mennem. Azon az őszön kezdtem el barantázni, az aikidót pedig fokozatosan elhagytam, és a magyar harci hagyományőrzés szép lassan átvette az irányítást az életemben.

Kép

Kopecsni Gábor gyűjtés közben – Forrás: Kopecsni Gábor

Megszámoltam, az elmúlt lassan két évtizedben tizenöt könyvet írtál az ősi magyar harcművészetekről. Hiába edz sokat az ember, ebből még nem következik, hogy szakkönyvsorozatot is indít.

Furcsamód épp a tudatlanságomnak köszönhetem ezeket a könyveket. Hogy rájöttem, micsoda hiányosságokkal rendelkezem a magyar történelem, az etnográfia, a népi kultúra és a magyar hagyományok területén. 

Történelmi, néprajzi könyveket kezdtem olvasni, bepótolni azt, amit addig elmulasztottam. Csak úgy tudsz jól csinálni valamit, ha pontosan ismered a közeget, jelen esetben a hagyományok egészét. 

Ez nyilván nagy falat, de a mai napig rengeteget olvasok, igyekszem fejleszteni magam. Viszont én nem nevezném ősi magyar harcművészetnek azt, amit mi csinálunk...

Hogyhogy? Akkor küzdősport?

Nem, az végképp nem! (nevet) A harcművészet elsősorban az ember egyéniségéről, lelkivilágáról szól, a küzdősport meg a fizikai teljesítményről, a versengésről. Nincs éles határ, nem lehet definiálni és elválasztani a két fogalmat, ezek inkább a saját benyomásaim. Mindkettőben óhatatlanul megjelenik az ember személyisége, vegyük például a szablyavívást. Az extrovertáltabb, harsányabb tanítványok mindig támadóbb szelleműek, agresszívabbak, míg a kicsit maguknak való, visszafogott, befelé forduló vívók a kontrajátékot preferálják. 

Sokan nem értik a harcművészet kifejezést. Amikor ezeket a technikákat valós körülmények közt, csatában, ember ember ellen alkalmazták, senki nem nevezte harcművészetnek azt, amit csináltak. Legjobb talán iskolákként emlegetni őket – keleten és nálunk is. A végvári időkben Magyarországon úgynevezett „vitézi oskolák” működtek. A harcművészet fogalom első megjelenése a 19. század közepére datálható, a japán császárság újbóli felemelkedése, a Meidzsi-restauráció idejére. Akkor igyekeztek felszámolni a hagyományos iskolákat, letörni a szamurájok hatalmát, a harcművészeti iskolák kialakításának a pacifikálás volt a célja. Ennek a folyamatnak a végállomása az, hogy ma a karate vagy a dzsúdó olimpiai sportágak.

De mondok mást! Ha a magyar nép táncairól beszélünk, érdemes az első gyűjtések, a nyugati hatások első megjelenése előtt „néptáncról” beszélnünk? Szerintem nem. Legfeljebb a nép táncairól. Mert akkor senki sem nevezte néptáncnak, hiszen az volt „a” tánc. Ugyanígy nincs értelme ősi magyar harcművészeti technikákról beszélnünk, ha egyszer az volt „a” harci technika.

Én a népi harci testkultúra fogalmat szeretem, kissé nyakatekert, de talán ez fedi a legpontosabban a valóságot. 

Mi rendszerbe foglalva gyakoroljuk azt, amit régen gyakorolhattak, ezt nevezzük ma harcművészetnek. Nem azért tanuljuk a gyakorlatokat, hogy csatába menjünk.

E tekintetben van értelme egyáltalán magyar harcművészeti filozófiáról beszélni? Meg a már emlegetett lelkivilágról?

Azt gondolom, igen, sőt elengedhetetlen. Hiszek a test, a lélek és a szellem közösségében, az egyéniség erejében. Sok harcművészeti iskola – keleten és nyugaton is – hajlamos a saját útját az egyedüli igaz útnak tekinteni. Ha ezt vagy azt a technikát nem így csinálod, ha nem jobbra mész, hanem balra, nem vagy a közösség tagja. Ez részben érthető önvédelmi mechanizmus, ugyanakkor rendkívül kontraproduktív. A Felföldi Dalia Iskolánál az alapítás óta nagy hangsúlyt kap az egyéni szabadság, a saját személyiség. Ha vallod az értékeinket, és azok szerint cselekszel, eljársz az edzésekre, keményen gyakorolsz, törekszel arra, hogy jobb ember legyél, akkor a Dalia Iskola útján jársz.

Kép

Fotó forrása: Kopecsni Gábor

Itt ülünk egy jurtában, körülöttünk tucatnyi könyv, egy egész sorozat, mindegyiken ott a neved. Szóval, hogyan indult a gyűjtés?

Autóval. (nevet) A viccet félretéve, tényleg nekiindultam a Kárpát-medencének. A barantás edzőképző része volt, hogy saját gyűjtést kell végezni. Én elég komolyan vettem a feladatot! Otthon, a szomszéd lépcsőházban lakott egy gömöri származású ember, Raisz Bandi bácsi. Tudtam róla, hogy régen néptáncolt, botolót is, és megálltam nála, hogy meséljen erről. Kiderült, gyerekként a gömöri dombok közt ő még gyakorolta a botbirkózást. Továbbküldött az Ajnácskőn élő sógorához, egy pásztoremberhez, Molnár Józsi bácsihoz, aki még több technikát, gyakorlatot mutatott. 

Libabőrös érzés volt, hogy a kétezres években még lehet ilyen emberekkel találkozni, még él ez a tudás. 

Így indult, innentől tulajdonképp kézről kézre adtak a „régi öregek”. aztán jött egy ötlet, hogy egy-egy konkrét tájegységből gyűjtöm össze a hagyományos harci technikákat, legyen az birkózás, botharc, vagy akár a kapcsolódó népi játékok. Azóta Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, Felső Ipoly-mente, Gömör, Gömörön belül a Barkóság, Abaúj-Torna, Felső-Bodrogköz, a Felvidékre eső Ung-vidék és az erdélyi Barcaság is saját kötetet kapott a Felföldi Dali Iskola Kiskönyvtár sorozatában. 

Miért lett felföldi, és nem felvidéki a daliaiskola?

Prózai oka van, attól tartottunk, hogy a „felvidéki” Dalia Iskolát nem jegyzik majd be hivatalosan a szlovák hatóságok. A Felvidék mint fogalom egyébként is inkább a trianoni diktátum után került be a köztudatba, a néprajzos világban azelőtt Felföldként emlegették a régiót, ha nem is pontosan ugyanezt a térséget értették alatta. A szó jelentése viszont gyakorlatilag ugyanaz.

Hogyan kapcsolódik a te iskolád a barantához?

Magam is azzal kezdtem, hogy hosszú évekig tanultam, és nagyon sokat köszönhetek a barantának. A kétezertízes években kezdtem el sorra felkeresni a „nagyokat”. 

Jártam Kassai Lajosnál a Völgyben, Pucskó Zsoltnál bottechnikákat tanultam, Felföldi Laci bácsi néptánckutatótól eredeti felvételeket kaptam a botolóról, közben megfordultam a régi öregeknél Felvidéken és Erdélyben. 

Bő tizenöt éve csinálom, több száz értékes emberrel találkoztam, életem meghatározó élménye és értelme a gyűjtés. A lényeg, hogy a mi „barantánk” Felvidéken fokozatosan önállósodott, igyekeztem csiszolni. Végül 2018-ban értünk meg arra, hogy teljesen külön útra lépjünk, így a többéves gyakorlati tapasztalatra és a kutatási eredményekre támaszkodva alapítottam meg a Felföldi Dalia Iskolát, amelynek egyedi oktatási és vizsgarendszere van, hivatalosan működik.

Bejártad a Kárpát-medencét, százával találkoztál a „nagy öregeknek” nevezett generáció tagjaival, egy letűnt világ talán utolsó képviselőivel. Mit tapasztaltál, létezik magyar karakter? És ha igen, milyen az?

Hú, ez remek kérdés! Vagy hatszáz adatközlővel beszéltem az elmúlt években. Két-három dolgot tudnék kiemelni, például a huncutságot és az elképesztően csavaros észjárást. Ez ott van a népmeséinkben, a dalainkban, a táncainkban és még a harci kultúránkban is. Volt még valami, ami szinte mindenkiben megvolt: a tipikus magyar keménység, a „csak azért is” filozófiája! Szerintem ez jellemzi igazán a nemzeti habitusunkat. Ha nem így lenne, biztosan nem maradunk meg a Kárpát-medencében.