Az apa-fiú kapcsolat többet ad bármilyen éremnél – Imre Géza és Bence számára az összetartás a legfontosabb

Szigorú vagy inkább laza szülő vagy?

Géza: Nálunk én voltam a rossz zsaru. Az is igaz, hogy én voltam kevesebbet otthon. A feleségem (Kökény Beatrix világklasszis kézilabdázó volt irányító poszton – a szerk.) maradt a gyerekekkel, én pedig sportoltam tovább, ami sok utazással járt. Volt, hogy hetekig nem voltam otthon, de amikor hazajöttem, nagy lendülettel vetettem magam az apaságba, próbáltam megfegyelmezni a megfegyelmezhetetlent is. Azon értékek alapján próbáltam nevelni, amiket otthonról kaptam és jónak éreztem.

Bence: Az iskolában a tanárok szigorúak, ahogy a pályán az edzők is. Otthon mindig tiltakoztam, hogy ne legyenek már ilyenek! A húgommal, Szofival (Imre Szofi korosztályos Eb-győztes és Vb-ezüstérmes kézilabdakapus – a szerk.) a szüleimnek mindig kevesebb problémája volt, vele hamarabb közös nevezőre jutottak.

Én többet ellenkeztem, mert elég erős az igazságérzetem, de ami nézeteltérés volt, azt viszonylag könnyen meg tudtuk beszélni. 

Te milyen tinédzser voltál, Géza?

Géza: Apukám elég szigorú volt, vele nem nagyon lehetett vitatkozni. Kicsit tartottam tőle, próbáltam megfelelni. Volt félhosszú, vállig érő hajam, próbálkoztam lázadni, de csak módjával. Alapvetőenjó gyerek voltam, a szabályokat igyekeztem mindig betartani. Ez a mai napig jellemző rám, próbálok a határokon belül mozogni.

Mondtad, hogy te voltál a rossz zsaru, miközben keveset is voltál otthon. 

Géza: Igyekeztem nem nagyon rossz fej lenni, amikor hazaérkeztem, de én is megköveteltem bizonyos szabályok betartását. Az én életformám nem azt jelentette, hogy nem voltam jelen az életükben, csak voltak időszakok, amikor kevésbé.

Mennyi időt tudtatok együtt tölteni, hogyan tudtad erősíteni a kapcsolatotokat? 

Géza: Klasszikus külföldi családi nyaraláson voltunk néhányszor Görögországban, ezek nagyon jól sikerültek. Bence kiskorában nagyon szerette a vonatokat, sokat mentünk a Vasúttörténeti Parkba is. Igyekeztünk sok programot csinálni, de valószínűleg ez ritkábban sikerült, mint egy nem élsportoló családnak. Ma a nyaralás az, hogy elkísérjük a gyerekeket a világversenyekre. Ez azt jelenti, hogy jól csinálják, amit csinálnak.

Bence: Mi nem hétvégenként voltunk együtt, mert mindenkinek meccse, versenye volt, nekünk inkább a hétköznapok jutottak.

Kép

Fotó: Katona László

Kinek a szerepe a családi egység összetartása?

Bence: Anya próbálja meg összetartani a szűkebb és a tágabb családot is. Szofi és én hétvégéken szinte mindig elfoglaltak vagyunk, két-három napokra külföldre utazunk. Ha Pesten vannak meccsek, az kicsit könnyebb, de utána azért szeretünk a barátokkal is időt tölteni. Apa edzőként is utazik belföldre, külföldre, de hál’ Istennek, már nem megy el hetekre Kanadába vagy más, távolabbi országba. Anyának nincs egyszerű dolga! 

Géza: 

De Bea igazi irányító!

A napi logisztika sem lehetett egyszerű ennyi sportolás mellett.

Géza: Én vittem-hoztam őket iskolába, iskolából. Amikor elkezdtek kézilabdázni, már a nagypapa is segített, ha nem voltam itthon.

Bence: Volt, hogy hét–nyolcig nekem is edzésem volt, de apa is napi kettőt edzett. A régi klubom közel volt hozzá, a logisztika így nem volt nehéz. 

Géza: Egy idő után, hogy egyszerűsítsük az életünket, odaköltöztünk az ő edzéseik mellé, így az iskolából kellett csak elhozni őket, utána már tudtak egyedül menni. Ráadásul Bea is ott dolgozott, és a középiskolát is ennek megfelelően választottuk, hogy 500 méteren belül legyen.

Bence: Nyáron viszont nagyon sok edzőtábor és verseny volt, apának az edzőtábor elég gyakran Tatán, ami nincs messze Budapesttől.

Géza: Ott már kaptunk engedélyt az eltávozásra, hogy a családunkkal lehessünk.

Bence: Ezt most én is megtapasztalom, hogy az idősebb játékosok, akiknek van saját családja, kimenőt kapnak. Így már jobban belelátok, hogyan működött ez apánál. Ilyenkor nagyon vártam őt haza, és abban is nagyon bíztam, hogy vissza is megy este, mert akkor sokáig fent lehetett maradni!

Géza: Bence esténként a sportközvetítéseket akarta nézni, mindegy, milyen sportról volt szó.

Bence: Sokszor épp apát néztem az éjszaka közepén a tévében, például amikor Vancouverben versenyzett. Emlékszem, hajnali háromkor még vívott. 

Ez az a verseny volt, amelyiken eldőlt, hogy kijutnak-e csapatban az olimpiára, muszáj volt néznem!

Mi a motivációtok a sportban? Volt olyan, hogy motiválni kellett a gyerekeket? 

Géza: Szofi és Bence megtalálták a maguk motivációját, például a nyári világversenyeket. Ezekért egész évben küzdenek, így motiválási feladatunk nekünk otthon nem nagyon volt. Nem kellett őket külön biztatni, mert megtalálták azt a tevékenységet, amit szívesen, szeretetből csinálnak. Bencének pedig jön ősztől a németországi kaland (az olimpia után a Bundesliga legjobb csapata, a THW Kiel játékosa lesz – a szerk.), ezzel együtt az új motiváció: rájött, hogy kellene jogosítvány is, mert eddig nem volt rákényszerítve. Sőt a német nyelvet is tanulnia kell.

Bence: A motivációt az élet több részéről is megkapod. Most például már tanulom a németet, de arra Kielben is rá leszek kényszerítve, hogy tanuljak, hogy folyamatosan figyeljem a kommunikációt. Mert angolul csak az elején lehet megszólalni. Engem talán pont az élet a sporthoz képest más területein, például a tanulásban kellett kicsit motiválni. Szofi szabálykövető, ő ilyen szempontból apa tulajdonságait örökölte. 

Kép

Fotó: Katona László

Géza, előfordult, hogy elvesztetted a motivációt, és úgy érezted, abbahagyod?

Bence: Apának az volt a motiváló, hogy úgy küldtük el versenyekre, hogy éremmel jöjjön haza!

Géza: A mai napig nagyon szeretem a vívást. Nem volt soha olyan problémám, hogy megcsömörlöttem volna. 

Amikor egy-egy verseny nem sikerült, persze elgondolkoztam, hogy abba kellene-e hagynom, de a hazaút szerencsére olyan hosszú volt, hogy azalatt átgondoltam: vereséggel nem búcsúzhatok.

Aztán mindig újabb siker jött. Nekem is voltak évközi céljaim, amiket el szerettem volna érni, például technikai kihívások, hogy valamit még jobban meg tudjak csinálni egy versenyen. Edzésen például nem szeretek gyenge ellenféllel küzdeni, azt szeretem, ha megszorít valaki, mert akkor vesz rá arra, hogy jobb legyek. Az volt az én kihívásom, hogy valaki jobbat győzzek le. Ha gyengébb, abban nincs kihívás.

Sportoló apaként a gyerekeidnek milyen tanácsokat tudsz adni? Engedik egyáltalán?

Géza: Közvetlenül a sporttal kapcsolatban soha nem adtunk tanácsot. Bence a sportba beleszületett, ebben nőtt fel. Ami másnak tanács, azt ő alapvető dologként élte meg. Nem értek a kézilabdához, így nem veszem a bátorságot, hogy beleszóljak. Bea nagyon is ért hozzá, de ő sem szólt bele, inkább a körítésben próbáltunk tanácsot adni – például az étkezés terén. De nem nagyon hallgatott ránk, így végül ezt is hagytuk. Tudtuk, lesz olyan szakember mellette, akitől elfogadja.

Bence: Apa egyáltalán nem szólt bele a sport részébe, csak a pályán kívüli életbe.

Géza: Például, hogy le kellene feküdni időben!

Bence: A szüleim is tudták, hogy a pályán és a csapatban mindig jól éreztem magam. Egy-egy fontos tanácsot adtak, amiket meg is fogadtam – például sportmenedzser témában. Jó-e, ha menedzser intézi az ügyeimet, szükséges-e ahhoz, hogy aláírjak egy másik csapathoz? 

Azt mondták, jelen pillanatban felesleges, megindokolták, én pedig elfogadtam – így a mostani átigazolást végül menedzser nélkül léptem meg. És ez egy nagyon jó tanács volt. 

Volt egy olyan időszak, hogy nagyon tetszett a vívás is, a mai napig nagyon szeretem. Apa is vívott még, a közeg is nagyon megfogott. Amikor itthon vébét nyertek, akkor emiatt én magam is elkezdtem vívni. 

Kép

Fotó: Katona László

Mi lett a vívó-pályafutásoddal?

Bence: Ez jó kérdés, mi sem tudjuk! Mind mást mondunk. Apáék azt, hogy én akartam abbahagyni, szerintem meg csak rábeszéltek, hogy mennyivel jobban megy a kézilabda. Apa volt az edzőm, és hosszú távon ez se annyira jó, bár ezzel a felállással soha nem éltem vissza. Apának sem volt annyira egyszerű kezelni ezt a helyzetet.

Géza: Soha nem akartunk „megmondom, hogyan csináld” típusú szülők lenni, márpedig a szülő-edző szerep esetében ez bekövetkezett volna. 

Bence, élsportoló szülőkkel mennyire érezted tehernek a játékot?

Bence: Ének-zenei iskolába jártam, ott kevésbé volt téma a sport. De emlékszem, nyári táborban voltam, és apa akkor vívott világbajnoki döntőt, amit a táborban sokan együtt néztünk. Megnyerte, és én nagyon büszke voltam! A kézilabdából anyát nagyon sokan ismerték, így ott nehezebbnek éreztem a dolgot. Nem azért, mert szemtől szemben bántottak volna, ám az elején magamra vettem, hogy biztos csak anya vagy apa miatt tettek a pályára. Most már természetesen tudom ezt kezelni.

Ezeket a gondolataidat megosztottad a szüleiddel?

Bence: Nem, inkább magamban próbáltam őket megoldani. A tesómmal sem beszélgettünk erről sokat, pedig ő is hasonlóan gondolkodott. Engem jobban megviselt, mert tényleg szerettem volna jól játszani és büszke lenni magamra.

Géza: 

15–16 éves korában, amikor egy jó eredményem után családi riport készült velünk, Bence már nem szívesen ült be az interjúra. Akkor már neki is volt egy-két komoly utánpótlás-eredménye. 

Bence: Nem éreztem úgy, hogy ezt a figyelmet kiérdemeltem volna valamivel. Amikor jött egy stáb az edzésre forgatni, és engem vettek, azt éreztem, van itt sok más ügyes gyerek, én ugyanolyan vagyok, mint ők. Tavaly, amikor bekerültem a felnőtt válogatottba, volt olyan komment, hogy „ügyetlen gyerek, azért van ott, mert tudjuk, kik a szülei”. Az ilyen kommentekre a teljesítményem a legjobb válasz. 

Amikor te voltál aktív sportoló, Géza, még nem volt ekkora hírzaj, Bence generációja viszont már teljesen más médiakörnyezettel szembesül – ott vannak például az említett kommentelők...

Géza: Ebben nem is tudok tanácsot adni. Engem zavart, hogy a rólam szóló hírekre nem tudtam válaszolni – amíg meg nem tanultam, hogy nem nézzük vissza magunkat. Ezeket teljesen ignoráltam, de a mai világban ez már nem olyan egyszerű. Az online felületekre rápillant az ember, és szinte egyből felugranak az őt érintő bejegyzések, kommentek. Bence ügyesen csinálja, őt nem zavarja. A legjobb válasz, ahogy Bence is mondta, a jó eredmény.

Bence, mit gondolsz a januári Eb óta körülötted kialakult médiafelhajtásról?

Bence: Nem mindig könnyű kezelni. Nagyon hirtelen jött, sok a megkeresés, megugrott a követőim száma is a közösségi médiában. Persze nagyon szívesen adok interjút, próbálok a felkéréseknek eleget tenni, kicsit úgy érzem, felszálltam egy repülőre, és azóta próbálok rajta maradni, menni vele. De nyilván néha le is kell szállni, és a földön maradni. 

Szép dolgot vittünk véghez együtt a csapattal, a stábbal, a szurkolókkal és mindenkivel, aki a részese volt, de koncentrálnunk kell a következő feladatra. 

Mindig bizonyítani kell magunknak, a stábnak – és a szurkolóknak.

Nemrég jártam egy bevásárlóközpontban, és szokatlan helyzetbe kerültem. Hallottam, hogy sugdolóztak mögöttem, mert felismertek, volt, aki a nevemet is tudta. Ilyenkor nem fordulok vissza, nem kezdek el autogramokat osztani, de annak kifejezetten örülök, hogy ennyien nézték a meccseinket, mert ez azt jelenti, hogy sokakat érdekel a kézilabda.

Géza, 2016-ban drámai körülmények között lettél ezüstérmes az olimpián. Hogy élted meg a döntő utáni időszakot?

Géza: Hamar megláttam a pozitív oldalát. Szoktam mondani, hogy legalább én ott voltam az olimpián, a döntőben. Volt egy esélyem, más ezt is elcserélné velem. Abban a szituációban egy-egy döntésem akkor a legjobbnak tűnt. Szakmai indokok miatt nyert a másik: valamit sajnos megérzett az ellenfelem, és nekem arra már nem volt ellenszerem.

Bence: Amikor a páston vagy a pályán vagy, már csak az lebeg előtted, hogy nyerjél. Ezt a döntőt a média is felfújta. Úgy jellemezték anyát és apát, hogy „a legpechesebb sportolópár”. Ilyenekre is reagálva mondták anyáék, hogy azt kívánják mindenkinek, legyenek ennyire „pechesek”, mint ők. Apa végül egy győztes asszóval tudta lezárni a karrierjét. Ráadásul csapattal, ez azért is fontos, mert ő mindig csapatember volt.

„Büszke vagyok Rád, nekem Te vagy a példaképem és a bajnokom, Rád nézek fel. Nekem Te vagy a legfontosabb és a legügyesebb.” Bence a döntő után írta neked ezt az üzenetet. Egy 13–14 éves gyerek lenyűgözően szép gondolatai az édesapjáról...

Géza: Olyan érzések voltak bennem, amiknél szerintem nem kell több egy apának. 

Ez érzelmileg olyan sokat adott nekem, hogy nem hiszem, hogy az aranyérem bármikor adhatott volna ennyit. 

Ezt az érzést nem cserélném el semmire. Az élsportot többek közt azért is csinálja az ember, hogy elismerjék, és ha az embert a saját fia ismeri el, akkor azt érzi, igazán megérkezett az életbe, kiteljesedett. 

Mennyire más érzés a nagy versenyekre már apaként menni? 

Géza: 2013-ban hazai világbajnokságon vívtam. Egy sportolónak az olimpia után a hazai világverseny a második legnagyobb élmény. Kijött a család, a barátok is, a saját gyerekeim már akkorák voltak, hogy a pást mellett kiabálva szurkoltak. Kicsiként még vékonyabb hangjuk volt. Csend volt vívás közben, és egyszer csak hallom, hogy ketten egyszerre kiabálják: „Hajrá apa!” Sokkoló élmény volt, félelmetes erőt adott. Számomra az emberi rész az igazi élmény, a mélyen átjáró pozitív energia. Szép az eredmény, de az érzelmek csúcsát akkor éli meg egy apa, amikor valami ilyet megtapasztal. Az eredmény az ember szívében picit háttérbe szorul, amikor tudatosul, hogy az életem ezen része, a család, a magánélet úgy igazán rendben, a helyén van...