A gyerekek testét és lelkét is formálja – Marlok Ferenc kamaszoknak készít ortopéd fűzőket

Marlok Ferencet régóta ismerem, és tudom, hogy egy kihalóban lévő mesterséget űz, amelyhez kevesen értenek úgy, mint ő. A munkája szépségéről beszélgetésünk elején így vall: „Lassan negyven éve foglalkozom gerincferdüléses gyerekekkel, illetve különböző korzettek készítésével. Ismeretlen eredetű, ismeretlen hátterű, strukturális gerincproblémáról beszélünk, s mivel nem tudjuk, hogy mik a kiváltó okok, és mik a miértekre a válaszok, a kezelés egyelőre ezzel a műanyag korrigáló eszközzel történik, ami hasonlít egy kicsit a fogszabályozáshoz. Egy külső támaszt adunk, amely úgy működik, mint a görbülő kis fa mellett a karó: a korzett próbálja jó irányba terelni a görbülő gerincet.” 

„A gyerekek miatt csinálom ezt a szakmát több évtizede: csodálatos dolog küzdeni értük, segíteni őket, egyengetni az útjukat, egyenesebbé tenni őket.” 

A kezelés nagyon nehéz, hiszen egyetlen kamaszkorú gyereknek sem az az álma, hogy éveken át egy műanyag fűzőt viseljen napi huszonkét órában. A szabályok kemények, ahogyan a segédeszköz is, Feri mégis szinte minden gyerekkel megtalálja a hangot, és ráveszi őket az együttműködésre. Mi a titok? 

„Az, hogy nemcsak egy műanyagot készítek nekik, hanem időt szánok rájuk. És egy gyerek megérzi, hogy tényleg vele akarok foglalkozni, csakugyan figyelek rá, rendszeresen látni akarom, kíváncsi vagyok rá. Amikor a kezelés során elkezdünk együtt dolgozni, sokat beszélek az adott szó szentségéről. »Megígérted, kezet fogtunk, sohasem hazudunk egymásnak.« És igazat mondanak nekem, ez pedig nagyon nagy ajándék. Azt látom, hogy a szigorúság megtérül. Néha csak beszélgetünk, és ők megajándékoznak a bizalmukkal, ami csodálatos. A kézfogást említettem. Ha valaki megtanulja gyerekként, hogy a kézfogás mindennél többet jelent, akkor felnőttként tudni fogja, hogy az kötelez. Remélem, ezeket az értékeket is magukkal viszik tőlem.” 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Feri nagy szenvedéllyel beszél, s az ember megérzi az erőt, amellyel a gyerekeket is megnyeri magának. Mégis kikerülhetetlen a kérdés, hogy meg lehet-e unni ezt a munkát ennyi idő alatt, hiszen mégiscsak egyformák az eszközök, a kezelés ugyanaz, és a probléma is, amellyel felkeresik. Nem fenyegeti-e a kiégés, kérdezek rá. „Sokat kell imádkozni – feleli. – Imádkozni értük az alázatért, a jó döntésért. Hogy tudjak aznap jól dönteni úgy, ahogy a gyerek érdeke megkívánja. 

Ez csak a Jóisten segítségével megy, különben hihetetlenül bele lehet fáradni. Mindig az adott napért imádkozom, a nap végén pedig azt mondhatom, hogy törekedtem. 

Sokszor utólag jövök rá, hol kellett volna két mondattal többet és hol kettővel kevesebbet mondani, de mindig próbálni kell. Néha sikerül.” 

A hosszú kezelés alatt – firtatom tovább – mi ad visszajelzést, miből látszik, hogy sikerült-e megérinteni a gyereket? Azt válaszolja, sokszor évek kellenek, hogy az elbúcsúzásnál kiderüljön, rettentő fontos volt a gyerek számára, hogy rendszeresen találkozniuk kellett, hogy itt biztatást kapott. Egyikük így fogalmazott: „Biztos pont voltál.” 

Mivel az imát említette, a hitről kezdünk beszélgetni. „Hívő családban nőttem fel, gyerekként ministráltunk, és bár az akkori rendszer nem nézte jó szemmel ezeket a dolgokat, a mi családunk minden vasárnap ott volt a templomban. Tizenegynéhány éve világi lelkipásztori kisegítő vagyok, ami azt jelenti, hogy mi végezhetjük a szentmiséken az áldoztatást, igeliturgiákat tarthatunk, ha nincs épp az atya, temethetünk, házszentelést végezhetünk.” 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Az ember azt gondolná, a szenvedéllyel végzett munka és az egyházban vállalt feladatok mellé az életébe alig fér más, de Ferinek a családja – férjként, apaként betöltött szerepe – a legfontosabb. „Hegynek és pipacsnak kell lenni. 

A hegy a biztonság, a pipacsnak pedig egy napja van, ma kell a legszebbnek, a legjobbnak lennie. Ezt a kettősséget szeretném összehozni, hogy tudjak a legodaadóbb, legszerethetőbb lenni, de a biztonságot jelentő is. 

A legfontosabb feladatom az, hogy át tudjam adni a saját gyerekeimnek azt a személyes hitet, amely nemcsak a templomba járást jelenti, vagy azt, hogy bedobtam-e a perselybe a pénzt. Mindig azért imádkoztam, hogy legyen személyes, biztonságot adó, hegyeket mozgató hitük. Bízom abban, hogy ez sikerült, nagyon büszke vagyok rájuk. Alázatért is imádkozom, s a feleségemért, aki csodálatos asszony, amiért elvisel engem.” 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Feri – bármiről mesél is – határozott, magabiztos, de a nehézségekről is őszintén beszél „A szerelemben, a munkában, a hitben is sok a vergődés. Fiatalként azt hiszi az ember, hogy erős és mindent megold. Amikor viszont megkapjuk a terheket, akkor előfordul, hogy pótcselekvéssel kell oldani a feszültséget, ennek egyik módja az ital. Erősnek kell lenned ahhoz, hogy észre tudd venni, ez nagyon nem jó irány, és tudd azt mondani, én ezt holnaptól nem teszem. A cigit is így tettem le, amikor leszereltem, azt mondtam, holnaptól nem, soha többet. A pohárra is azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább, mivel volt idő, amikor mindennap ittam. Megéreztem, hogy erre rámehet a családom, rámegyek én, nincs értelme. Ha te szikla és pipacs akarsz lenni, nem fér bele az alkohol, mert akkor nem vagy önmagad ura. A munkában, ami egyre komolyabb és szigorúbb lett, nem fért bele, hogy akár egy nap is lazább legyen. A »szamártestvért«, a testedet uralni kell tudni ehhez. Lassan harminc éve egyetlen korty alkoholt sem ittam.” 

Amikor azt válaszolom, hogy a munkája is komoly szenvedélynek tűnik, mosolyogva feleli: „Ilyen vagyok, a véremben van, amit az édesapámtól is tanultam: elöl kell menni a munkában. 

Nem a »Fogjátok meg, és vigyétek!«, hanem a »Megfogom, és vigyük!« elv szerint működöm. 

Bármi volt is a munka – állattenyésztés, erdészet, posta –, mindig megpróbáltam a nehezét vinni. De az, hogy én bárki lehettem, az édesanyám, az édesapám és a feleségem értem mondott imáinak köszönhető, nem az én érdemem.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.