Helikopterszülők és mamahotelek – Elég vagyok? Vagy túl sok?

Túlzott gondoskodás 

Szeretnénk mindent megadni a gyermekeinknek, hogy boldog, egészséges, kiegyensúlyozott és végső soron érett felnőttekké váljanak. De vajon miben fogható meg ez az érettség? Hogyan válik valaki független, önálló emberré, aki ugyanakkor képes arra, hogy másokhoz kapcsolódjon, felelősséget vállaljon, gondoskodjon és gondoskodást elfogadjon? A nevelés folyamatos egyensúlyozást kíván, hogy megtaláljuk a gyermek érettségéhez és az igényeihez szükséges féltés és törődés mértékét, miközben biztosítjuk számára a fejlődéshez szükséges önállóságot is. A legtöbb szülőben ez számtalan kérdést vet fel. „Elég jó szülő vagyok?” „Túl sok vagy éppenséggel túl kevés, amit adok?” „Hogyan tudok megfelelő feltételekről gondoskodni a gyermek növekedéséhez?” 

Kezdetekben az anya és a baba szinte teljesen egybeolvadnak, az anyák általában ösztönösen érzik, hogy a babájuknak mire van szüksége. Mindketten egyfajta függőségi állapotban vannak, és nagyon érzékenyen reagálnak egymásra. Később azonban a gyermek igényeihez és képességeihez mérten egyre kevésbé van szükség erre az egybeolvadásra. 

A gyermek elkezdi felfedezi és működtetni a saját képességeit, és rendkívül élvezi, hogy mennyi dologra képes önállóan, egyedül. Nem igényli, hogy helyette végezzenek el dolgokat, inkább azt szeretné, hogy ha valami nem sikerül, akkor legyen, aki megvigasztalja, bátorítja, biztatja. 

Ezáltal újra feltankol erőből és bátorságból, hogy az esetleges kudarc ellenére is nekifusson a következő próbálkozásnak. Szép lassan megtanulja, hogy a hibázás is a tanulás része. A fejlődéshez valójában nem túlzott óvásra és tapadós gondoskodásra van szüksége, hanem aktív és támogató törődésre, amely során kibontakoztathatja a saját képességeit és erőforrásait. Amikor a szülő nem adja meg ezt a teret a gyermeknek, hanem kérdés és a visszautasítás lehetősége nélkül mindent megold helyette, azzal a fejlődési lehetőségeit nyirbálja meg. 

A gyermeknek nincs módja kipróbálni, tesztelni és fejleszteni a saját képességeit, hiszen mindig van valaki, aki aggódik érte, közbeavatkozik, és megmenti őt. Ezzel azonban a szülő függő helyzetben is tartja a gyermeket, és azt tanítja neki, hogy ne gondolkodjon önállóan, ne vállaljon felelősséget saját döntéseiért és viselkedéséért. Bár ez a túlzó gondoskodás kezdetekben nagyon vonzónak tűnhet, de idővel a gyermekben kialakul egyfajta belső bizonytalanság, és azt érzi, ő nem elég ügyes vagy okos ahhoz, hogy egyedül megoldja a helyzeteket. 

A világ veszélyes, ő pedig egyedül tehetetlen, hogy ezzel megbirkózzon. 

Előfordulhat, hogy a szülő szorongása és aggodalma nem a szavaiban, hanem a féltő, óvó és a veszélyeket szüntelenül pásztázó tekintetében érhető tetten. Az aggódó szülő szüntelenül figyelheti a gyermek lelkiállapotait is, igyekszik olvasni a gondolataiban és érzéseiben, hogy még időben meg tudja menteni a nehézségektől. Mivel ez a törődés nem a gyermek igényeire van szabva, akadályát képezi annak, hogy megtanulja, mi az elegendő a számára, és hol húzódnak a saját és mások határai. Így a későbbiekben nehezen is tartja tiszteletben azokat. 

Bár a gyermek gyakran terhesnek érzi a mindent átható gondoskodást, nehéz ezzel harcba szállnia, hiszen úgy tűnhet számára, hogy a szembeszegüléssel a szülei szeretetét söpri le magáról. E vágya miatt gyakran szégyellheti magát, és azt érezheti, hogy ő nem elég jó. Bár a felszínen az ő szükségleteiről gondoskodnak, valójában el kell rejtenie a valódi érzéseit, hogy ne okozzon gondot és aggodalmat a szüleinek. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Szülők, akik túlságosan óvnak 

A túlzott gondoskodás tehát nem a gyermek igényeire van szabva, és károkat okoz neki. De akkor miért nevel így a szülő? Szülőként mi is számtalan fájdalmas terhet cipelünk, amelyek gyakran tudattalanul, de hatással vannak a gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunkra. 

A túlzó szülői gondoskodás, engedékenység és féltés mögött gyakran a kompenzálás igénye húzódik. 

Van, amikor az egyik szülő a saját hibázásait, esetleg a másik szigorát vagy hiányát szeretné ellensúlyozni, máskor a saját nehéz gyermekkorát kívánja kiegyenlíteni gyermeke életében. 

Vannak szülők, akik annyira félnek attól, hogy nem elég jó szülők, hogy mindenre kiterjedő törődéssel igyekeznek enyhíteni a bűntudatukat. Ez megadja a kontroll illúzióját is, amely által csökkenthető a gyermeknevelés során megélt szorongás és bizonytalanság érzése. Elfordulhat, hogy a szülő számára annyira fontos a gyermekkel való intimitás és közelség megélése, és annyira tart attól, hogy elveszíti a gyermeke szeretetét, hogy nem mer neki nemet mondani, így mindenben kiszolgálja. 

Ilyenkor gyakran tapasztaljuk azt is, hogy a felnőtt fél a gyermeke haragjától, illetve attól, hogy konfliktusba bonyolódjon vele, ezért mindent ráhagy, nem hoz szabályokat, és nem húzza meg a határokat sem. Vannak, akiket a saját szorongásuk akadályoz meg abban, hogy támogassák a gyermekük autonómiáját, hiszen ők maguk is meg vannak győződve arról, hogy a világ veszélyes.

A fentieken kívül még számtalan oka lehet a túlzó, nem a gyermek igényeire szabott gondoskodásnak. 

Mindegyikben közös, hogy a szülő olyan szükségletei húzódnak meg mögötte, amelyeket a gyermeke iránt mutatott törődésben akar, tud kielégetni. 

Ezért a kifelé vezető út is ebben az irányban keresendő. 

A szülőnek érdemes feltennie a kérdést: „Kiről és miről szól a viselkedésem?” „Mire lenne szükségem ahhoz, hogy biztonságban érezzem magamat, a gyermekemet és a kapcsolatunkat?” „Mire lenne valójában szüksége a gyermekemnek?” „Hogyan tudom segíteni az életkorának megfelelő fejlődési feladatokban?” „Hogyan tudnám támogatni az autonómiáját?” „Hogyan üzenhetem számára azt, hogy értékes, és hiszek a képességeiben?” 

Leválás a szülőkről 

A serdülőkor beköszöntével a tizenéves számára még fontosabbá válik az autonómia és az önállóság megélése. A szülőkről való leválás általában a gyermek és a környezete között éveken át zajló folyamat, amelyet hullámhegyek és -völgyek, nyugodt és vitákkal terhelt, reményteli és kétségekkel teli időszakok változása kísér. Bár a környezet hamarabb felfigyel a serdülő túlzott eltávolodására vagy szokatlanul dühös küzdelmére, de ugyanúgy jelzésértékű lehet a konfliktusok elmaradása is.

Jóllehet sok szülőt még mindig elégedettséggel tölt el, ha arról számolhat be (jellemzően többes szám első személyben), hogy „mi megúsztuk a kamaszkort”, azonban nehezen képzelhető el egy hegység kiemelkedése anélkül, hogy az változást idézne elő a környező tájban. Márpedig a szülőkről való leválás és a személyiség évek alatt történő, fokozatos kialakulása a család érzelmi tájképében felér egy hegység megjelenésével. 

A leválás nemcsak a növekvő gyermeken múlik, hiszen az ő személyisége, szükségletei mellett az is kérdés, milyen érzelmi és szülői háttér előtt zajlik ez a fontos folyamat. 

Ha a szülő tartósan túlgondoskodik vagy túlfélt, leértékeli a gyermeke képességeit, nem bízik benne, túlellenőriz, akkor annak eredményeként megszülethet a gyermekben a tudattalan döntés, hogy nem érdemes felelősséget vállalnia és felnőtté válnia, illetve, hogy ő erre nem képes. Elgondolkodtató ebből a szempontból rátekinteni az okostelefonnal és nyomkövető alkalmazásokkal felügyelt, állandó szülői beavatkozásokat mozgósító, önálló közlekedést nélkülöző és mindenhova autóval szállított, amúgy négy fal között és gumiborítású, biztonságos játszótereken zajló, csupa tudatos fejlesztésből és képzésből álló gyerek- és kamaszkorra. 

Ily módon a tizenéves a félelmek és a kedvezmények alapján fogadja el az életkorilag már indokolatlan függését. Divatos ma panaszkodni a mamahotelekbe visszahúzódó, kapunyitási pánikban szenvedő fiatalokra, de ne felejtsük el, hogy azokat a hoteleket valaki megépítette és kitartóan üzemelteti. 

Felnőttkorban 

Később, felnőttként a gyermekkorban ragadt személyek életvitele halványan a gyerekekére emlékeztet. A családterápiás folyamatban arról számolnak be, hogy úgy látják magukat, mint akik többnyire „elvannak a saját kis világukban”, ritkán bukkannak fel a felnőttek színterein, és ott is többnyire a hátsó sorokban foglalnak helyet. A kapcsolataikat szegényesnek, az önállóságukat korlátozottnak, a reakcióikat merevnek látják. 

Elmondják, hogy a sors által felkínált lehetőségekkel nemigen élnek, hiszen inkább veszélyként azonosítják azokat. Rettegnek a kudarctól, ezért gyakran bele sem kezdenek a dolgokba. 

Időnként egy-egy magányosan űzött hobbi jelzi csak, hogy szeretnék másnak látni magukat, mint a szüleik. Beszámolnak arról, hogy az életüket egyfajta egykedvűség, tétovázás, sokszor sodródás jellemzi. Előfordul, hogy idős szüleikkel vagy azok közelében élnek. Nem, vagy nehezen alakítanak ki párkapcsolatot, s ha mégis, esetenként néhány év elteltével nem szeretnének szintet lépni, vagy pedig erőteljesebb személyiségű társuk mellett egyfajta gyerekszerepre rendezkednek be. Döntéseikben a párjukra hagyatkoznak, alávetik magukat a másiknak. 

A társuktól sokszor hallható a sóhajtásokkal kísért, de néha mégis büszkén megformált mondat: „Nekem igazából három gyerekem van: a két gyerek és a férjem.” Ilyenkor meglehet, hogy a belső felnövekedésben késlekedő személy a szülői házból rögtön egy túlgondoskodó párkapcsolat nyugodt öblébe evezett. Nem könnyű párkapcsolat az ilyen, mert a látszólagos összhang és nyugalom ellenére hiányzik a mély kapcsolódás és az egymásra hangoltság, ami válsághelyzetekben eltávolodáshoz vezethet. A kapcsolatot próbára teheti az is, amikor a túlalkalmazkodó fél úgy érzi, megoldhatatlan feladat számára az, hogy összhangba hozza a viselkedését a szülei és a társa elvárásaival. Emiatt gyakran bűntudat gyötri, mert nem tudja, kihez legyen lojális. 

Időnként ezen a ponton indul el a család- vagy párterápiás folyamat, amely eredményezheti a párkapcsolati változás mellett az egyén fejlődését, és akár a teljes család működésének változását. 

Ezzel a céllal a folyamat többek között áttekinti a jelen meghatározó kapcsolatait, és megvizsgálja, milyen előzmények és családi örökségek ismerhetők fel a múltban. 

A megélésekben tükröződő érzelmek azonosítása segítséget nyújt abban, hogy sikerüljön változást elérni a felelősséget vállaló, valódi felnőtt működés kialakításával, amely kihat minden egyes kapcsolatra. Ezen a hosszú és fárasztó úton erőforrást és támaszt jelent a kapcsolatokban meglévő szeretet, elfogadás és türelem, amely minden ember belső növekedésének alapja. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>.