Keresztraktár – Történet egy bibliai ige alapján

A raktárunkban nagyjából változatlan a keresztek száma, annyit visznek el, amennyit behoznak. Általában fiatalok hozzák és öregek viszik. Persze vannak kivételek. A múltkor például megjelent itt egy tízéves srác, és mondta az iktatási számot. Ingattam is a fejem, hogy már ennyi idősen, de én nem tehetek semmit, ha valaki kéri, ki kell adnom. Aztán láttam a raktárban a rávésett árva szót, és megértettem. Az övét már nem cipelik a szülei. Valahogy elbírta, de elég mély árkot húzott maga mögött a földön. 

Akkor sem mondhatok semmit, amikor hozzák. Elég nagyot szól az, amikor ledobják a raklapra. Van, aki bűntudatosan magyarázkodik, hogy így meg úgy, az élete, és ő nem bírja tovább, nem tehet mást. Erre csak annyit szoktam mondani, hogy én nem ítélkezem. Lerakja, eltesszük, mehet Isten hírével. Bármikor érte jöhet, ha akar. 

Na persze, mondta erre az egyik ötvenes ősz férfi, inkább égessék el, ne is lássam. Elővettem a kedvéért az öngyújtót, látja, mondtam, nem gyullad meg, ez nem tűzifa. Még arrébb rakni sem tudom, mert nem az enyém. 

A kereszthez ugyanis csak ketten nyúlhatnak: a tulajdonosa és a főnököm. 

Más meg sem tudja mozdítani. Olyan mindenki a keresztjével, mint az a szuperhős, Thor. Rángathatják a kalapácsát, de mindhiába. Az az ő személyes fegyvere. 

Ezért is lepődtem meg, amikor mondta a főnököm, hogy a 4016-os iktatószámút ki kéne vinni egy kórházba. Mondtam neki, hogy tudtommal kiszállítást nem vállalunk, és egyébként sem tudom mozdítani. Erre szó nélkül odalépett a kereszthez, felemelte és elindult vele. Nagyot néztem, mert elég vézna alak amúgy, ekkora fadarabot vinni, mint egy gerenda… Meg is sajnáltam kicsit. Mentem utána, megemeltem a végét, hátha úgy gyorsabban haladunk. 

Már nem tudtam érte menni, motyogta alig hallhatóan a néni, akinek vittük. Madárteste eltűnt a kórházi takaró alatt, csak a kopasz ráncos feje jelezte, hogy ott van. 

Bocsássatok meg, lehelte halkan, amíg mehettem volna, túl büszke voltam, most meg, hogy mennék, már nem tudok. 

Nem is érdemlem meg. Magára hagytam. A gyermekemet – mondta. 

Szólni akartam a főnökömnek, hogy indulhatnánk akkor visszafelé, biztos már nagy a sor. Erre látom, hogy mászik fel a néni keresztjére. Hanyatt feküdt rajta, az arca ráncos lett, és neki is kihullott a haja. Az öregasszony ezt látva halványan elmosolyodott. Aztán úgy maradt az arca. Na, gondoltam, ennek is annyi. A kereszt is eltűnt, a főnökkel együtt.  

Visszasiettem dolgozni, de egész nap ez a jelenet járt a fejemben. Aztán végre rávettem magam. Elővettem a cetlit. A 4015-ös darab. Hátra mentem érte a raktárba, és a vállamra vettem. Kicsit nehezebb volt, mint amikor leraktam, de fényesebb is. Azóta is nyomja a vállam, de már nem zavar. Idővel úgyis lesz ott egy jó kis bőrkeményedés.  

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetők itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2023. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>