„Az ember azóta hazudik, amióta a világra jött” – A deepfake jelenség csak a hazugság új formája
El tudják képzelni, hogy a telefonjukon, laptopjukon, tévéjük képernyőjén látott tartalmak egyikéről sem tudhatják, hogy amit ott olvasnak, látnak, hallanak, igaz-e vagy megtörtént-e valaha? Hogy nem lehetnek biztosak abban, hogy ember vagy mesterséges intelligencia készíti ezeket? Vagy esetleg már most is így vannak ezzel? A jelenségről dr. Aczél Petra kommunikációkutatóval beszélgettem, aki a pár hónappal ezelőtt megjelent Deepfake: a valótlan valóság című tanulmánykötet egyik szerkesztője és szerzője.
A Képmásban megjelenő sorozatodnak évek óta témája a mesterséges intelligencia és az álhír, ez a tizennégy különböző szerző tollából született kötet a két probléma összefonódásáról szól. Hogyan született meg ez a gyűjtemény, amelyet dr. Veszelszki Ágnes nyelvész-kommunikációkutatóval együtt szerkesztettetek?
Amikor a ChatGPT programot 2023 februárjában ingyenesen hozzáférhetővé tették, olyan hirtelen jött el a mesterséges intelligencia korszaka, mint ahogyan a háborúk kirobbantak, egyik napról a másikra. Előtte is sokan beszéltek a metaverzumról, de azt hittük, a robotizáció változtatja majd meg az életünket, azzal, hogy átveszi a fizikai munkát az embertől. A kötet tehát nyilván nem akkor készült el, amikor megjelent az említett hír, a téma lappangott. Másfél évvel korábban rendeztünk egy szakmai konferenciát, amely már megmutatta, nagy az érdeklődés a deepfake iránt, hiszen a mesterséges intelligencia naponta milliónyi üzenetet hoz létre, amelyekről nem tudjuk megmondani, valósak-e vagy sem.
Ez a kötet jól szemlélteti, hogy különböző tudományágak együttes, probléma alapú megközelítésével érdemes az új jelenségeket megközelíteni, ahogyan már az oktatásban is ideje volna túllépni a tantárgyi kereteken.
Sokféle módon igyekszik a kötet a jelenséget megközelíteni, például tizennégy más-más tényezőt hangsúlyozó meghatározással. A szerzők közül nem mindenki egyformán pesszimista vagy optimista.
A célunk egy olyan szakkönyv létrehozása volt, amelyben tudatosíthatjuk: mindez most nem mások, hanem mindannyiunk problémája, feladata.
Fontos volt, hogy magyarul is olvashassunk erről a témáról.
A könyv írásaiból többek között azt is megtudhatjuk, hogy miközben az agy olykor ösztönösen képes megkülönböztetni egy hamis képet a valóságostól, az emberi tudat olykor mégis felülírja az intuíciót, és egyfajta „kényelmes igazságra” törekszik azért, hogy a személy hatékonyan tudjon működni.
A hazugság nem újdonság, az ember azóta hazudik, amióta a világra jött, és egyébként nagyon sok más élőlény is hazudik. Ahhoz, hogy boldoguljunk a közösségben, kicsit szükségünk is van erre az eszközre, például az udvariasságnak bizonyos fajtáit is jótékony hazugságnak tekinthetjük.
A hazugságoknak nagyjából a felét igaznak gondoljuk, ezzel magunkat is megmentjük a napi drámai felismerésektől, például attól: „ez az ember mégsem szeret engem”.
A deepfake-ben az az új, hogy a hazugságainkba belép a programozó, aki ingyenes programokat gyárt ahhoz, hogy például egy pornótartalomba bemásoljam a volt szerelmem képét, akire haragszom, vagy a rivális politikus szájába adjam a saját kényszerképzeteimet, hogy ezzel lejárassam. Ráadásul a felhasználó vagy a programozó ezért a lehetőségért nem vonható felelősségre, és le sem leleplezhető.
És nem hihetjük, hogy mindez csak akkor fog érinteni minket, ha elég fontosak vagyunk a közéletben?
Nem. Sőt, a hétköznapi emberekkel kapcsolatos deepfake-et kevésbé ismerjük fel, mint a közéletieket. Gondolhatunk személyes bosszúra vagy egyszerűen csak egy diákcsínyre, amikor például a kiskamaszok hamis videót készítenek a tanárukról vagy az osztálytársukról. A deepfake a mesterséges intelligencia olyan felhasználása, amely a személy plágiumát eredményezi. Valakit a saját akarata nélkül, saját érdekem szerint jelenítek meg: beszéltetek és cselekedtetek. Vannak természetesen előzmények a szimulált valóságra: talán még emlékszünk néhányan az első hamis magyar dokumentumfilm-próbálkozásra, az Olajfalókra. Egy egész ország lázban égett, mert a műfaj szabályai szerint annyira hihető volt.
A deepfake-ben ugyanakkor az ember, a személyiség kihasználása válik hangsúlyossá. A könnyű elérhetőség teszi fontossá ezt a témát. Az ingyenes programok lehetővé teszik, hogy ne csak bizonyos emberek, bizonyos stúdiókban elérhető technikákkal tudjanak hamis tartalmakat előállítani, hanem akár unokázós vagy banki csalók is. De jószándékból is születhet olyan tartalom, amely később károssá válhat, hiszen lehetetlen meghatározni a jövőjét annak, ami az online térbe kerül.
Viszonylag kevés prófécia van a tanulmányokban. Mit gondolsz, ha a tartalomgyártó „szent amatőrök” ellenőrizhetetlen tartalmai árasztják el az online teret, nem fog újra felértékelődni a szakmák és a személyek hitelessége?
Azért sincs a kötetben jóslás, mert ahogy mondtam, azt sem tudtuk előre megmondani, hogy ez ilyen hirtelen, ennyire széles körben ilyen jelentős témává válik. Ez arra int minket, hogy óvatosan jósoljunk a folyamatainkról. Hogy felértékelődik-e a hitelesség? Nem kell, hogy felértékelődjön, hiszen ma is a hitelesség a legértékesebb.
A hitelesség nem csupán az észszerűséggel kapcsolatos, és nem pusztán információs alapon működik. Kell hozzá a teljes tapasztalás ereje, a valóságosság súlya.
Ahogy mondtad, valóban nem tanítunk tantárgyakon átívelő problémákat és képességeket, és évszázadok óta kiveszik az oktatásunkból az intuíciót. Szerintem a kultúránkból, a számunkra fontos interakciókból is nagyon hiányzik. A hitelességet pedig legtöbbször éppen az intuíciónkkal vesszük észre.
Viszont stoptáblaként van előttünk, hogy az intuícióra támaszkodva ne legyenek előítéleteink…
De az előítélet ugyanúgy megmarad a technológiában, csak valaki beleprogramozza az értékrendjét, az igazságait. Nagyon alábecsültük a puha képességeinket, kétdimenziósan racionálisként vagy emocionálisként magyarázzuk az embert. Pedig ott van mindegyikünkben a harmadik vetület: a morális-transzcendentális is. Az eszköz érzelmileg is tettetni tudja magát, a hang alapú mesterséges intelligencia kedvesen udvariasan beszélget veled magyarul. Akár azt is érezheted, hogy a barátod. Ma már tudjuk, hogy a hangasszisztensbe bele is lehet szeretni. Van már példa arra is, hogy valaki összeházasodott a hangasszisztensével. De bármennyire is emberarcú az MI, nincs istenképe. Hiányzik belőle valami emberi, ez a bizonyos harmadik dimenzió, ami mégis kell az egész világ megismeréséhez és megértéséhez.
Van benned szorongás a mesterséges intelligencia által alakított világtól?
Először volt bennem ellenállás, egyfajta távolságtartás, amely azt mondatta velem: ez csak szórakozásra való. Aztán megszületett a belátás, hogy ezzel foglalkoznom kell, hiszen a kommunikáció a szakterületem. De nem félek. Úgy gondolom, szabadon eldönthetem, mit kezdek ezzel a lehetőséggel. Látom, hogy óvatosság, gyanakvás azért van az emberekben a munkahelyeken. Leginkább attól tarthatunk, hogy mi magunk helyettesíthetők leszünk a mesterséges intelligenciával. A szülők többsége is aggódik a gyereke miatt, amikor az új technológiákat használja.
Tehát hibáztatjuk a technológiát, de élünk a lehetőségeivel, egyszersmind a rabságában. És vannak a technológiának jó oldalai, így az MI-nek is például az oktatásban, amikor megelevenedik a történelem, vagy egy kémiai kísérlet szimulálásakor.
Mennyire vagyunk védtelenek?
Társadalmi szinten megvan a lehetősége annak, hogy a deepfake-tartalmakkal eluralkodhasson egy elnyomó ideológia, hiszen ebbe megéri belefektetni a pénzt. Ma az államok sokat költenek arra, hogy a háborúkat hogyan tudják a mesterséges intelligenciával befolyásolni. Szerintem a védtelenség akkor alakul ki, amikor nem kérdezel, nem keresel, nem beszélgetsz, nem változtatsz. Nem kell egy nyolc hónapos gyereknek egy-két-három órát töltenie naponta a képernyő előtt, sok szülőnek tényleg sikerült távol tartania az óvodás kisgyermekét ettől. Beszélgetni kell arról, hogy a legújabb médiumok mint közvetítő közegek hogyan befolyásolhatnak, be kell látnunk a saját függőségeinket is.
És érdemes kérdeznünk, például a kamasz gyerekünktől, hogy ismer-e ingyenes mesterségesintelligencia-programot, és ha igen, akkor miért használja. Ha nem gondoljuk magunkat mindentudónak, hanem a gyerekünktől is kérünk tanácsot, kölcsönösen tanulhatunk. Megkérdezhetjük tőle: „Te, ez a szöveg vagy kép, amit összeraktál, izgalmas, vicces, de gondolkoztál azon, vajon a tiéd-e, vagy az algoritmusé, netán a cégé, aki leprogramoztatta?” A válaszai közelebb vihetnek minket ahhoz, hogy tudatosítsuk benne és magunkban, mit is tehet velünk, általunk a technológia.
A morális, etikai megfontolásoknak és a jogi szabályozásnak milyen pontokon kellene szabályoznia, akadályoznia a deepfake keletkezését?
Ennek egyidejű folyamatnak kell lennie. Az állam nem teheti meg, hogy nem szabályozza, egyébként Európa próbálja is, gondoljunk csak az adatvédelem fontos szabályaira.
A jogszabály adhat irányítást, de nekünk kell megmenteni magunkat.
Dönthetek, hogy azzal szórakoztatom magam, hogy színésznők arcaival pornót nézegetek-e. Ha igen, nem védenek meg senkit a jogszabályok. Amit az MI elkövet, azt én követem el, vagy egy másik ember. Erről beszélni kell, de nem állandóan a fenyegetettség érzésével, hanem a változtatás vagy a jobbítás igényével. Persze, a technológia időt spórol nekünk, azért, hogy egyúttal el is vegye. Mindenesetre nem hozhatja el a világ végét nélkülünk. Rajtunk múlik tehát, mit engedünk neki.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Farsangi jelmez vs. mesterséges intelligencia a képzelet és alkotás vadnyugatán
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
