Ennio Morricone, akinek ihletett filmzenéit egy világ dúdolja

A múlt század '50-es, '60-as, de még a '70-es éveiben is az olasz filmművészet abszolút a világ élvonalába tartozott olyan rendezőkkel, mint De Sica, Fellini, Antonioni, Pasolini, Bertolucci, Zefirelli, hogy csak a legnagyobbak közül említsünk néhányat. Aztán a '80-as években jobbára már csak Bud Spencer és Terence Hill alkotásainak örülhettünk, majd jöttek a '90-es évek tévésorozatai, hogy mára alig maradjon valami az olasz filmművészetből a magyar képernyőkön. Akinek azonban hírneve és a népszerűsége semmit sem kopott meg az elmúlt évtizedekben, az Ennio Morricone zeneszerző.

Éjszaka és nappal

Morricone szeret dolgozni és tud is. Édesanyja, Libera eredetileg szövőnő volt, aki aztán önállósodott, és egy kis saját varrodát hozott létre. Édesapja, Mario pedig Róma-szerte elismert trombitás volt, számos szalon- és jazz-zenekarban játszott. Ő ismertette meg a hangszert a kis Ennióval, aki hatévesen komponálta élete első zenedarabját, és tízévesen már kiváló trombitásnak számított.

Az öt Morricone gyerek közül ő volt a legtehetségesebb, szorgalomból pedig nem volt hiány, ebben a rendkívül erkölcsös és öntudatos munkáscsaládban a munkának mindig volt becsülete.

A szülők már tízéves korától a legjobb mesterekhez küldték gyakorlatra. Aztán felvették a római Santa Cecilia Konzervatóriumba, ahol trombitaművészetet tanult, illetve egyik tanára biztatására zeneszerzést is. időközben, 14 évesen, nagy fordulat állt be Morricone életében: édesapja megbetegedett, és neki kellett beugrani helyette trombitálni az éjszakai bárok zenekarjaiban. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek zenélt, később az amerikaiaknak. A kisfiú remekül helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó, nappal pedig mint konzervatorista. Ez a kettősség szinte az egész életét végigkísérte, mégsem okozott benne sosem tudathasadásos állapotot, leginkább az újságírók értetlenkedtek, amikor interjút készítettek vele.

Másba egyébként nem is nagyon lehet belekötni Morriconéval kapcsolatban. Egyszerűen nincsenek botrányai: 1956-ban, 28 éves korában megnősült, felesége Maria Travia, akit mind a mai napig a rajongásig tisztel és szeret, minden fellépésére és szereplésére magával viszi. Nem mellesleg Maria a munkából is kiveszi a részét, számos Morricone-szerzeményhez például ő írta a dalszöveget, így A missziónak a latin szövegei is az ő tudását dicsérik. 1957 és 1966 között négy gyerekük született, a harmadik, Andrea (amely olaszul férfinév) maga is zenész és filmzeneszerző lett, amit édesapja eleinte nagyon ellenzett, mert attól félt, hogy nehéz lesz kibújnia híres felmenője árnyékából. (Félelmei megalapozottnak bizonyultak.)

Röviden összefoglalva: Morricone erkölcsileg makulátlan életet él, a feleségét sosem csalta meg (egyetlen ilyen hírt sem tud felmutatni a pletykaéhes sajtó), nem kápráztatta el se siker, se pénz, se csillogás. Egy nagy amerikai stúdió meghívta, hogy költözzön Amerikába, be is rendeztek neki egy nagy házat minden luxussal, Morricone azonban visszautasította az ajánlatot, és inkább Olaszországban maradt.

Volt egyszer egy iskola Rómában, ahová Morricone és Leone egyszerre járt

Morricone a hitével nem kérkedik, de nem is rejti véka alá, hogy katolikus. „Mindig is meghitt viszonyban voltam Istennel. Néhány éve azonban még többet foglalkozom a lelki életemmel. Nem tudom az okát, egyszerűen így esik jól. Sokat imádkozom és mindennap szentáldozáshoz járulok. Reggel hétkor megyek szentmisére, de gyónni nem járok olyan sűrűn, mert általában nem követek el túl sok bűnös dolgot. Azért megyek a templomba, mert úgy érzem, hogy teljes odaadással tartozom az Isteni Jelenlétnek, aki különösen erősen van jelen azon a helyen.”

Morricone 1980-ban jelentette be először, hogy nem ír több filmzenét, hanem teljesen a zenekari művek komponálásának szenteli magát. „Ezt az ígéretemet, amit tízévente rendre megismétlek, még mindig nem tartottam be, mert a mozi továbbra is sok öröm forrása a számomra. De a '80-as évektől kezdve egyre kevesebb filmzenét komponálok, és újra elkezdtem koncertdarabokat írni.” A konzervatórium elvégzése után ugyanis klasszikus zeneszerzőként lépett ki a nagyvilágba, ám rövid idő alatt rájött, hogy ebből nem tud megélni, és a családját sem tudja eltartani. Ekkor, mintegy mellékesen kezdett el hangszerelést vállalni, illetve átiratok készítését különböző rádiós, televíziós és színházi produkciókhoz, mígnem 1961-ben Luciano Salce rendező felkérte, hogy írjon zenét készülő Il Federale című filmjéhez. Ez volt hát az első, amit azóta több mint 500 olyan mozi követett, amelyhez Morricone szerezte a zenét. Elképesztő szám.

„Nem okozott mindegyik munkám ugyanakkora örömet, de a filmes világban nem mindig válogathatja meg az ember, hogy mit szeretne csinálni. Ugyanakkor az emberi kapcsolatok számomra nagyon fontosak. Ha például felhív egy rendező, aki a barátom, a kötelességemnek érzem, hogy a tudásom legjavával szolgáljam őt.”

Tipikus példája az imént mondottaknak az, ahogyan híres együttműködése Sergio Leonéval elkezdődött. Morricone igazi világhírnevet az olyan westernfilmekhez írt zenékkel szerzett, mint az Egy maréknyi dollárért, a Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf, a Volt egyszer egy vadnyugat vagy az Egy marék dinamit. Ezek miatt a filmek miatt Morriconét mint westernfilm-zeneszerzőt tartják számon, pedig ez a műfaj teljes életművének mindössze 8%-át teszi ki. „Mindenki arra kér, hogy westerneket csináljak, több száz ilyen ajánlatot utasítottam már vissza, mert jobban élvezem a változatosságot.”

A fent említett híres westernfilmek mindegyikének Leone volt a rendezője, aki legelőször, ismeretlenül, az Egy maréknyi dollárért zenéjével kereste fel Morriconét. „Az első találkozásunkra nálam került sor, és ahogy beszélgettünk, Sergio csinált egy különös szájmozdulatot, amitől azonnal beugrott, hogy ez a srác iskolatársam volt az általánosban. Azt követően hajnalig szinte csak a régi római iskolás élményeinkről beszélgettünk.”

„A filmet szolgálom”

Többször is föltették Morriconénak azt a kérdést, hogy egy mélyen hívő katolikus, aki „meghitt viszonyban van Istennel”, hogyan vállalhat el erőszakos filmeket. „Engem azért hívnak, hogy a filmet szolgáljam. Ha az egy erőszakos film, akkor egy erőszakos filmhez szerzek zenét. Ha a film a szeretetről szól, akkor egy szeretetről szóló filmhez szerzek zenét. Elképzelhető az is, hogy egy filmben az erőszakos jeleneteknek szakrális jelentése van. De inkább nem keresem az ilyen filmeket.(…) Egyébként pedig a zeneszerző csak a nyers változatot kapja meg, a vágatlan jeleneteket, ahhoz kell neki a zenét megírnia. A kész alkotás neki is meglepetés.” (Morricone a felkérés ellenére nem szerzett zenét Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjéhez, azt viszont megengedte, hogy korábbi kompozícióiból használjanak fel részleteket.) Nem egyformán elégedett mindegyik művével, előfordult, hogy valódi ihlet nélkül, a professzionalizmusát és a tapasztalatait segítségül hívva oldott meg egy feladatot.

Mesterségbeli tudás és ihletettség azonban bizonyos filmzenéiben egymásra találtak, amelyek közül az egyik csúcsot A misszió című filmhez írt zene jelenti „technikai és lelki értelemben is.” Morriconénak itt három nagyon eltérő zenei stílust – a reneszánsz zenét, a Trentói Zsinat megreformált egyházzenéjét, valamint az őslakos indiánok zenéjét – sikerült olyan harmóniává alakítania, ami igazi technikai bravúr.

A gregorián zene dicsérete

Morricone az egyház mai állapotával egy szempontból viszont rendkívül elégedetlen. Azt mondja, hogy az egyház mai gyakorlata 500 évvel forgatja vissza az idő kerekét – mégpedig a gitáros misékkel. „Nagy hibát követ el ezzel az egyház, ami nekem egyáltalán nem tetszik. A gregorián zene abszolút alapvető és lényeges eleme a katolikus egyháznak, és hogy ma engedik, hogy ez népszerű nyugati dalocskákkal és profán szövegekkel keveredjen, az egy rendkívül súlyos hiba, rendkívül súlyos.” „A II. Vatikáni Zsinat vette ki a liturgiából a gregorián énekeket, ami pedig zenei értelemben hihetetlen történelmi értéket képviselt. Én nem értem, hogy miért, és ez rendkívüli módon felzaklat és bosszant engem. Azt megértem, hogy a szentmisét miért mondjuk különböző nyelveken, de a latin nyelvű himnuszok és a gregorián zene eltörlését sosem fogom megérteni.” Ezokból is rendkívül nagyra tartja Morricone az előző pápát, XVI. Benedeket, aki belefogott a liturgia megreformálásába, és igyekezett a gregorián zenét visszahelyezni eredeti jogaiba, amivel maradéktalanul kivívta a zeneszerző elismerését.

A gregorián zene megmentésén kívül Morriconének nem sok vágya maradt. Azt mondja, annyi sok öröm érte a családi élete és a munkája során, hogy igazából már nem feszíti őt semmi. Illetve egy dolog mégis. „Nagyon szeretek sakkozni. Állandóan az új és jobb stratégiákon dolgozom, és akár hiszik, akár nem, a korom ellenére az az ambícióm, hogy egyszer majd sakkvilágbajnok legyek.”