„Ahogy belépsz, megáll az idő, és visszarepülsz a gyerekkorodba” – A szabadkai Selfieteria: játszótér felnőtteknek

Nekem a fényképezés óriási szerelem. Különösen az a formája, amikor látszólag én állítom be az embereket, de valójában inkább segítek nekik fotózás közben kibontakozni és megmutatni azt a szépséget, ami bennük van. Mindig tudtam, hogy fényképezéssel akarok foglalkozni. Egy csöppnyi faluból, Majdányról származom, Szerbia, Magyarország és Románia hármas határának a csücskéből. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. 

Kemény volt a gyerekkorom, 12 évesen már kenyérkeresőként napszámba jártam, úgy dolgoztam, mint a felnőttek. 

A tanév idején félnapokat, a nyári szünetben egész napos munkákat vállaltam, így persze nem nagyon tanultam, de munka közben sokat álmodoztam. Nem változtatnék semmin, ha visszamehetnék az időben, ugyanezt a családot választanám. Mind a hatan sok mindenhez értünk. Ez látszik a vállalkozásomon, a Selfieterián is, mert ott minden falat, szobát mi alakítottunk ki: az egyik öcsém falat vágott, a másik glettelt, mi meszeltünk, mi fóliáztunk.

A szükség megtanítja az embereket arra, hogy mindent megcsináljanak maguknak. Ezt nehezen érti meg az, aki megszokta, hogy mindent készen kap…

Én abban a szellemben nevelkedtem, hogy mindenki a saját maga sorsa kovácsa, ez munkálkodott bennem akkor is, amikor felköltöztem Szabadkára. Mindig több munkahelyem volt, egy fix, ahol bejelentve teljes munkaidőben dolgoztam, és mellette két-három hely, ahova bedolgoztam. Vasaltam például egy dekoratőrnek, és előfordult, hogy egy hétvégén tizenegy lagzi helyszínét dekoráltuk. Konyhán is dolgoztam kisegítőként, szóval tényleg minden lehetőséget megragadtam, hogy meg tudjam venni az első profi fényképezőgépemet. A dekoratőr ismerősöm az első fotóim alapján látta a fantáziát bennem, és hívott, hogy a vasalás mellett vállaljam a kreatív fotózást is, ami azt jelentette, hogy amikor földíszítettek egy termet, akkor én reklámfotókat készítettem a helyszíneken. Sok helyre hívtak mint fényképészt, így lassan sikerült megvenni azt a gépet, ami a nagy szerelmem, amivel a mai napig dolgozom. 

Ahogy hallgatom a történetedet, olyan, mint egy népmese: elindul a szegény családból a legnagyobb lány szerencsét próbálni, és sok megpróbáltatás után siker koronázza a kitartását. 

A megpróbáltatások valóban formáltak, mert a munkahelyemen egy szerencsétlen emelés során eltört egy csont a negyedik és ötödik csigolyám közt. Ez tavaly márciusban történt, és felgyorsította azt, hogy én fotózással akarok foglalkozni. De nem nyitottam egy újabb stúdiót, mert már annyi van Szabadkán, én pedig ennél kreatívabbnak és játékosabbnak érzem magam.
Beszélgettünk a párommal a teraszon, és véletlenül elhangzott a szájából az a szó, hogy szelfimúzeum. Soha nem találkoztam még ezzel szóval, és rögtön kigyulladt a villanykörte a fejem fölött, hogy én ezt akarom. 

Egy pillanat alatt tele lettem ötletekkel, egymásra néztünk, és ő is látta, hogy Úristen, hát ez az! 

Megnéztem az interneten, hogy létezik egy ilyen Szerbiában, és működnek hasonlók külföldön is. Tudtam, hogy én azokhoz képest családiasabb, barátibb hangulatút szeretnék, ami többi érzelmet ad. Kialakítottam egy kávézót, hogy le lehessen ülni, meginni egy limonádét, egy kávét vagy forró csokit, ahol át lehet nézni a szelfiket, esetleg vissza lehet menni, ha valamin változtatni szeretne. Mindegyik szoba más, mindegyik boksznak van egy témája, és vannak szezonális témák, például karácsony, húsvét. 

Még nincs másfél éves a vállalkozás, de van olyan szoba, amelyre már a negyedik „ruhát” öltöttem rá. Viszont vannak olyan szobák is, amiken nem szeretnék változtatni, mert annyira kedveltek: ilyen az „aranyszoba”, a „börtön” és a western szoba. Új dolog nálunk a dobozban fotózás, ami nagyon érdekes, egyedi.

Olyan, mintha polcok közötti külön kis világokban fényképezkednénk.

Igen, és soha nincs koncepció a fejemben, hogy az egyes családoknak milyenek legyenek a képei, dobozai, hanem akkor jönnek az ötletek, amikor meglátom őket. Ezek nem előre beállított képek, mert akkor alakítjuk ki, amikor ők itt vannak, ezért is minimum egyórás egy ilyen fotózás.

A Selfieteria újdonsága a dobozban fotózás – Fotó forrása: Bálint Ildikó

A Selfie Múzeummal díszletet adsz az embereknek, hogy magukat olyan világba képzelhessék, ami az álmuk?

A Selfieteria játszótér felnőtteknek. Ahogy belépsz, megáll az idő, és visszarepülsz a gyerekkorodba. Olyan szinten el tudják engedni magukat a vendégek, annyira kilépnek a napi gondokból, a mókuskerékből, és olyan gyorsan elröpül az a másfél-két óra, hogy hihetetlen. A doboznak meg különösen nagy varázsereje van, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket. Azokat, akik már így is nagyon közel állnak, és azokat is, akik kevésbé, mert ott azért össze kell kicsit bújni. 

Megteremtődik az a közelség, ami annyira hiányzik a mai világból. 

Ezt látni a családokon, mert meg lehet nézni az arcukat, hogy milyen volt, amikor beléptek, és milyen, amikor távoznak. Egy anyuka írt nemrég, hogy köszöni szépen, újra nőnek érezte magát, újra ragyogónak és csodásnak… Ez nekem mindent megér!

Irigylem a vendégeidet! De vajon mindenki el tud lazulni ahhoz, hogy oldott, vidám, őszinte képek készüljenek? Mi történik, ha valaki feszeng?

A minap volt a Selfie Múzeumban egy társaság, születésnapot ünnepeltek. Láttam, hogy feszültek, és van néhány módszerem, hogy ebből kibillentsem őket. Pár „klasszikus” csoportkép után javasoltam nekik, hogy ettől most térjünk el. Háromig számolok, és háromra mindenki velem együtt üvölt, ahogy a torkán kifér. Először csak néztek rám, nem értették. Számoltam háromig, és megtörtént az első üvöltés, miközben én fényképeztem őket. Egy fiatalember megjegyezte, hogy „de az üvöltés nem fog látszani a képen”. Én mondtam neki, majd megmutatom utána, hogy bizony hallatszik! És valóban „hallatszik”, mert hatalmas energia és fölszabadulás van azon a képen. Onnantól aztán megindult a móka, a nevetés.

Kép

Az Aranyszoba – Fotó forrása: Bálint Ildikó

Jó lélekfigyelő vagy?

Igen, elég, ahogy egy pár egymásra néz, ami nem minden alkalommal pozitív, olyankor mindenképpen akarok tenni valamit azért, hogy érezzék, miért is vannak együtt, miért vannak itt. Jönnek munkahelyi csoportok céges csapatépítésekre, ahol lehet látni a kollégákon, hogy kik azok, akik jobban összehúznak. Vagy például osztályfőnökök hozzák az osztályaikat, és annyira ki lehet szúrni a négy-öt fős összetartó társaságokat! Nekem ebben nagy tapasztalatom van, mert gyerekkoromban az ilyen kirekesztő mentalitásnak az áldozata voltam. Sokan voltunk testvérek, levetett ruhákban jártam, és amíg az osztálytársaim tanultak vagy kikapcsolódtak, én hagymát vagy kukoricát szedtem és közben álmodoztam… Nem szégyelltem, de emiatt sokat voltam magányos a társaságban. Ezt felismerem az osztályokban, és igyekszem egy társasággá kovácsolni őket, összeválogatok olyan személyeket, akik nem egy csoportba tartoznak. 

Aztán olyan jó látni, hogy egy osztály lép ki azon az ajtón, nem pedig csoportok, ahogy bejöttek.

 Kik segítenek az álmaid megvalósulásában?

A párom maximálisan támogat, sokszor itthon van a gyerekkel is, mert van egy hároméves kisfiunk. Neki köszönhetem, hogy felhívta a figyelmemet a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Prosperitati Alapítvány által indított mentorprogramra, amit kimondottan a határon túli magyar vállalkozók támogatására hoztak létre. A párom már az első évadban ott volt, az ő ajánlására én a mentorprogram harmadik évadában vettem részt. Ezért nagyon hálás vagyok, mert például megtanultam felismerni, hogy mi az igazán fontos, és hogyan érdemes a kudarcot kezelni. Példaértékű, amikor kiáll egy nagy vállalkozó, akinek több száz alkalmazottja van, és elmondja, hogy hányszor esett el, és hányszor kelt föl. Oké – gondoltam –, akkor lehet, hogy nem csinálom rosszul, ez igenis mind kell ahhoz, hogy öt év múlva esetleg én is ott tudjak állni, hogy igen, megcsináltam. Hálás vagyok a mentoromnak is, a mai napig kapcsolatban vagyunk, nem múlik el úgy hét, hogy ne küldene valami motivációs üzenetet, hogy ne kérdezné meg, hol tartok, mit csinálok, hogy ne adna valami feladatot...

Miközben itt beszélgetünk, arra jöttem rá, hogy az anyaországi magyarok a Külhoni Mentorprogrammal összehoztak minket, Szerbiában élő magyarokat. Azóta jobban figyelemmel követjük egymást, és ahol lehet, együtt is működünk. Fontos, hogy a helyi magyar vállalkozók ismerjék egymást.