„Fontos, hogy az igazságmag, amit átadok, örök érvényű legyen” – Interjú Schmöltz Margit történelmiregény-íróval

Amikor az iskolapadban lapozgattam a történelemkönyvet, amely főleg a háborúkat és az emberiséget sújtó katasztrófákat sorakoztatta fel időrendben, mindig azt gondoltam, hogy bár a jelenkornak is megvan a maga baja, mégis, sosem volt ennyi szabadság, élelmiszer, textiltermék vagy akár lehetőség az önmegvalósításra, mint napjainkban. A kinyílt ajtón azonban a jó dolgokkal együtt sok új keletű probléma, kihívás is beáramlott az életterünkbe.

A szabadság gyakorlatilag a legkívánatosabb „erény” a világ legtöbb országában. Legyen szó családalapításról, párkapcsolatról vagy az egyén kiteljesedéséről munkahelyi és társadalmi szinten, ez az ideál. Hogy volt ez a reneszánszban, Botticelli idejében? Vajon ma elbírjuk a ránk szakadt lehetőségek súlyát, tudunk élni a szabadságunkkal? 

A szabadság ma nagyon kardinális kérdés lett, a középkorban ez senkiben sem vetődött fel. Az egyén, mint önmagában értelmezhető létező, nem számított, főleg a nőre igaz ez. A nőket mindig a férjük, a családjuk összefüggésében látták. A társadalom, a kor által meghatározott életpálya állt mindegyikük előtt. Akkoriban nem kellett azon gondolkodni, hogy a parasztlány vagy parasztfiú mit tanuljon, hogy karriert tudjon csinálni az udvarban, mert erre elméleti szinten sem volt lehetősége. Az életnek megvolt az a kiszámíthatósága, hogy aki cselédnek született, az cselédként is halt meg, aki pedig földbirtokosnak, ha rosszul csinálta a dolgait, akkor anyagilag lecsúszhatott, de felfelé nagyon kevés vagy egyetlenegy út sem vezetett. A lányoknak egyértelmű volt, hogy vezetik a háztartást, férjhez mennek, és gyermekeket szülnek. Ha ezt nem tudták teljesíteni, az kudarc volt nemcsak nekik, a családjuknak is. 

Annyi szabadságuk lehetett, ha kicsit jobb módban éltek, hogy ellesték a birtok irányításának csínját-bínját az uruktól, és kiadták a cselédeknek a házimunkát. A férjük halála után pedig tudták rendezni a pénzügyeket. A munka szempontjából is behatárolt volt a helyzet: a kovács fia is kovács lett, szinte mindenki a családi hivatást vitte tovább. Ma már annyira belebonyolódtunk a szabadságunk kínálta lehetőségek labirintusába, hogy komoly fejtörést okoz nemcsak a fiataloknak, de az idősebb korosztálynak is, hogy kiélje a vágyait. Ezzel együtt jár az egyéni boldogság kérdése is, ami a reneszánszban szintén nem volt szempont. 

A lényeg az volt, hogy a közösség működőképes legyen, hogy a tagjai örömüket lelik-e a mindennapokban, teljesen mellékes volt. Ma már úgy érzem, az is komoly nyomást helyez az emberekre, hogy „boldognak kell lenni”.

De miből áll ez a jelenlegi megítélés szerint? Legyél szabad a párkapcsolatodban, szabadabb, mint ha egyedül lennél. Legyen énidőd, tehessél meg bármit és birtokolj bármit, ami jár neked – és ugye jár minden, mert akkor leszel elégedett. A jó munkahely, ahol ki tudsz teljesedni, a sok pénz, hogy bármit megvehess, a boldog család, a kiegyensúlyozott házasság és a sok szabadidő, hogy hódolhass a hobbidnak. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezek nem jó dolgok, ám ha elvárássá módosulnak, könnyen csapdában érezheti magát az, akinek konfliktusa van egy vagy több életterületen. Amellett, hogy a „találd meg magad!” felszólítással élünk a fiatalok felé, jó lenne, ha arra is kaphatnának útmutatást, merre kellene kezdeniük önmaguk keresését. Vannak, akik tudnak élni ezekkel a szabadságjogokkal, de én azt látom, hogy nagyon sokan akadnak olyanok is, akik ezt komoly kihívásnak élik meg. Ők pironkodva mondják tizennyolc évesen, hogy még nem is tudják, mivel szeretnének foglalkozni, mert annyi lehetőségük van, hogy nem tudnak választani.

Te szoktál együtt dolgozni középiskolásokkal, és a könyveid szereplői is gyakran a húszas éveikben járó nők. Mit gondolsz, „hová jutott a világ, hogy ilyenek a mai fiatalok”?

Úgy gondolom, bármilyenek is a mai fiatalok – bár tudom, hogy nincs velük nagy baj, mert tapasztalom –, azért mi vagyunk a felelősek. Ki hozta létre és ki töltötte meg tartalommal azt a digitális világot, amelyért őket hibáztatjuk, ha megtanulnak eligazodni benne? Sokszor bennünket is magával ránt a digitalizáció, nemhogy őket, akiknek valójában csak a kezében van az eszköz, de nem mutattuk meg nekik, hogyan használják, mert gyakran mi magunk sem tudjuk. Semmivel sem rosszabbak ők, mint mi voltunk. Ugyanolyan „ide nekem az oroszlánt is!” hozzáállással érkeznek a világra, aztán majd szépen lassan megtapasztalják, hogyan is működnek a dolgok az okostelefonon túl. Más kihívásokkal kell szembenézniük, mint nekünk kellett az ő korukban, de én nagyon hiszek bennük és a saját felelősségünkben. Ha a szárnyaink alá vesszük őket, és ítélkezés helyett segítünk nekik, akkor ők is máshogy fognak viszonyulni hozzánk és a munkához, a mindennapokhoz.
 
Apropó, fiatalok! Ma elvárás egy állásinterjún, hogy „el tudd adni magad”; előnyben részesítik a fiatalabb, magabiztosabb munkaerőt az idősebb, tapasztaltabb, visszafogottabb emberrel szemben, aki megfontoltan beszél magáról. Ezzel a negyvenes-ötvenes korosztályból sokan komoly bajba kerülnek, mert az önmenedzselésért – ami ma nagy erény – régen megfeddték a gyermekeket. 

Minden társadalomban tetten érhető az értékrelativizáció, amelytől mi sem vagyunk függetlenek. A regényemben felbukkanó erények is mást jelentenek ma, mint a középkorban. Egy erős nő másképp fest ma, máshogy beszél, a tettei is mások. De úgy gondolom, a most felnövekvő generációt mi neveltük fel, így mi is felelősek vagyunk a gondolkodásukért. 

Jó, ha az ember tudatában van a képességeinek, de sokszor az önmenedzsment nagy része csak elméletben létezik. 

Amikor a gyakorlat talaján kell megmutatkozni, elszállhat az önbizalom, és akkor jönnek az idősebb, tapasztaltabb kollégák, akik nem tudják eladni magukat, de higgadtan, profin, nagyobb munkabírással dolgoznak, mint a fiatalabbak. Itt is a mi feladatunk, hogy megmutassuk azt a szakmai alázatot, amellyel ők is eljuthatnak majd arra a szintre, hogy tudják, az állásinterjún elhangzott dolgok mögött tartalomnak kell lennie. 

Kép

Fotó forrása: Schmöltz Margit közösségi oldala

A Botticelli szerelmei című könyved négy erény köré szerveződik, amelyekről jó, ha ma is elgondolkodunk: az igazságosság, a mértékletesség, az erő és a bölcsesség. Miért ezeket választottad, és milyen elv mentén építetted köréjük a történetet?

Amikor kitaláltam, hogy Botticelli magyarországi tartózkodásáról fogok írni, adta magát, hogy a Studiolo freskójáról szóljon a történet, amely 90 százalékos bizonyossággal az ő munkája. Felmerült bennem az is, hogy a főpap vajon miért ezeket az erényeket választotta a dolgozószobája falára. Mindent elolvastam, ami csak fellelhető volt a témában, és felkutattam a mélyebb kultúrtörténeti gyökereket is. Nagyon szerettem volna olyan történetet adni az olvasók kezébe, amely nem didaktikus mese, hanem komolyan elgondolkodtat, és megtalálhatjuk saját magunkat is a szereplőkben. Ezért először magamba néztem: vajon az én életemben hogyan nyilvánulnak meg ezek az erények, mit jelentenek számomra? Az általam vélt legfontosabbat hagytam a végére. Az első az igazságosság, mert úgy gondoltam, ez már egy kicsi gyerekben is benne van, ha elveszik a lapátját a homokozóban.  

De nem akartam direkt ábrázolást, például, hogy egy bíró története képviselje az igazságosságot, inkább finoman belecsomagoltam egy konyhalány meséjébe, hogy mindenki ki tudja bontani belőle a saját igazságát. 

És ezt tettem a többi erénnyel is. A mértékletesség már ezután jön: mert hiába tudom, hogy igazam van, ha erővel akarom lenyomni a másik torkán, valószínűleg nem lesz szép eredménye. Tudatos türelem kell hozzá, hogy meglássam, mindenkinek megvan a maga igazsága. Az erő pedig nagyon sokféle lehet, de a kérdés, hogy a regényben ábrázolt erőt vajon kívánná-e magának vagy a lányának bármelyik nő. Mert nemcsak a testi erő létezik: lehet valaki erős mentálisan, szellemileg, vagy lehet nagyon kitartó egy hátrányos helyzetben. Mindennek a végére jön a bölcsesség, mert úgy gondolom, ez az az erény, amelyhez a legtöbb élettapasztalat és jó belátás kell. Úgy érzem, ez a legvégső állomás, mert ha az előző hármat kihámozzuk magunkból, akkor jutunk el a bölcsesség felé vezető útra.

Bennem olvasás közben megjelent az együttérzés. Az a tapasztalatom, hogy ez csak akkor jelenik meg, ha az íróban megvan a hajlandóság, hogy megmutassa a szereplői hátterét, a motivációk, a cselekedeteik mozgatórugóit. Hogy miért is olyanok ők, amilyenek. Ma ez kiemelt társadalmi szerepe lehet az irodalomnak, mert a véleménynyilvánítás idején kevéssé vesszük a fáradságot, hogy mögé nézzünk az emberek álarcainak. Ítélkezünk, mert lehet, és még jobb, ha arc nélkül alkotunk éles véleményt, mert jogunk van hozzá. Sokszor bele sem gondolunk, mit teszünk ezzel. 

Ha olvasás közben mi is megszenvedjük, átéljük a történetet, gondolkodunk róla, akkor tudunk hitelesek lenni az életben is – ez az írásra is igaz. Léteznek párhuzamos nézőpontok, és figyelembe kell vennünk, ha együtt törekszünk is a jóra, nem biztos, hogy nem kerülünk szembe egymással. Ez bármilyen korban és körülmények között megtörténhet. Előfordulhat, hogy ugyanazok a nők, akik egymást ellenségnek vélik, valójában egymás legnagyobb szövetségesei, csak idő kell hozzá, hogy ezt ők is és mi is észrevegyük. Egy helyzetnek annyiféle olvasata létezik! Fontos számomra, hogy az igazságmag, amit átadok, örök érvényű legyen, amit én már megszenvedtem, nem a saját igazságom. Az erényeket pedig sosem a másik emberben kell keresnem, hanem saját magamban, mert elsősorban ez ügyben tudok tenni.