Bauer Barbara: „Egyfolytában utazom a könyveimen keresztül”

Amikor beszélgetni kezdünk, azonnal pontosít saját magával kapcsolatban, önmagát nem írónak, hanem szerzőnek tekinti. „Ez nem szerénység. Hiszen látom én is a sikereimet: huszadik alkalommal bízik bennem egy kiadó, huszadik alkalommal remélik az olvasók, hogy ha megveszik a könyvemet, nem fognak csalódni. Ez már felvértezhetne arra, hogy használjam azt a szót: író. De számomra nimbusza van ennek a szónak. Amikor a tükörbe nézek, nem azt érzem, mint amikor Szabó Magdára vagy Dan Brownra gondolok. Nem szeretném magamat ilyen magasságokba emelni, az tévút lenne. Azzal együtt, hogy vallom, élj úgy, ahogyan gondolkodsz magadról. 

„Én alávetem magam az íróságnak. Máshogy nézem a világot, amióta írok, máshogy figyelem az embereket, máshogy csapok le gondolatokra. Az egész életem erről szól.”

Pályája indulásához hozzátartozik, hogy bár az írás már egészen korán jelen volt az életében, de huszonévesen – egy hirdetés hatására – először mégis stewardess lett. Első könyve is erről a világról szól. „Imádtam – mondja széles mosollyal –, és ha most újra kezdeném, ugyanígy csinálnám. Falusi lány vagyok, Etyekről jöttem, és világlátott valaki lettem néhány év alatt. Amikor aztán kismamaként otthon voltam, nem tudtam elszakadni: állandóan az eget kémleltem, és mindenre ráfújtam a keményítőt, amelyet azelőtt az egyenruhához használtam. Becsuktam a szemem, és éreztem a TU–154-es nagyon jellegzetes szagát. Ezek hiányoztak, és a Légikisasszonyok megírásával jó volt újra ebben a miliőben lubickolni. Már rég nem repülök, de egyfolytában utazom a könyveimen keresztül.”
A Légikisasszonyok lektűr volt, nem is akart más vagy több lenni, hiszen a témához nagyon illett ez a műfaj, de az ezután készülő könyvek már komolyabb hangvéte­lűek. Bauer Barbara azt meséli, mindig egy kérdés, probléma kezdi el izgatni, valamire választ szeretne kapni, és ebből születik aztán egy történet. A leggazdagabb árva című regény Wenckheim Krisztináról szól: „Ő a tíz legmódosabb arisztokrata család egyikéből származik, születésekor elveszítette az édesanyját, és háromévesen az édesapját (Wenckheim József Antalt, akiről egyébként Jókai az Egy magyar nábob címszereplőjét mintázta). Esetében egyszerűen érdekelt, mi kell ahhoz, hogy ne elkényeztetett fruskává váljon valaki, hanem olyan példaértékű, nagylelkű, nagyszívű valakivé, mint ő. Az árvák megmentőjeként tartják számon, és nagy tisztelettel adóznak neki a mai napig Békés megyében, főleg Kígyóson.” 

A messziről jött fiú című könyvről csak most, a megjelenés után egy évvel lett publikus, hogy igaz történet alapján készült. 

A történet ugyanis – anélkül, hogy ez akár a regényben, akár a fülszövegben megjelenne – egy közismert személyről, az üzletember Demján Sándorról szól. 

Bár kelthetett volna szenzációt ezzel, Bauer Barbara részéről mégis tudatos döntés volt, hogy a valódi név nélkül publikálja a könyvet. „Ennek egy oka volt. Elsősorban azt az értékrendet szerettem volna megmutatni, amit Demján Sándor képviselt. Hogy honnan jött, és milyen ember maradt. Százkilencvenkét család érkezett Székelyföldről Etyekre és környékére – a lakosságcsere keretében – a második világháború után, és a szekerek egyikén ült egy kisfiú. Egy fiú, aki hitt magában, rengeteget olvasott, és amikor sikeres üzletember lett, akkor sem felejtette el, hogy mélyszegénységből indult. Nem véletlen az a vödrös kisfiú a borítón. Többször elmesélte ezt a jelenetet: vizet hordott lelencgyerekként, és amikor elesett, egy – szintén nehéz sorsú – cigányember odament, felsegítette, és újramerítette a vödrét. Akkor megjegyezte, hogy bárkitől kaphat az ember segítséget. Demján Sándor személyisége egyébként egy kicsit Wenckheim József Antal alakjára emlékeztet engem, akinek a fiókjában mindig volt aprópénz, hogy ha valaki bemegy hozzá lopni, legyen mit. Hiszen nyilván azért lop, mert szüksége van rá – volt olyan rabló, akinek később munkát is adott. Demján Sándor is sok mindenkinek segített ugyanígy, az igazságtalanságot pedig nem tűrte. Számos jótékony cselekedetéről tudunk, de igazából a töredékét sem fedte fel ezeknek, sokszor segített névtelenül. Ilyenkor visszaadott valamit abból, amit ő kapott az élete során.”

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Bauer Barbara édesanyja szülésznő, nagymamája bába volt, és ez a motívum, mellé pedig még egy családi legenda is bekerült az egyik regényébe. „Dédnagymamám elbeszéléséből és más forrásból is az derült ki, hogy valamikor Erdélyben a családunk egy tagját, aki talán javasasszony volt vagy bába, elégették boszorkányként máglyán. A Kétszáz éves szerelem erre a történetre épül. De egy másik könyvemben a szülésznőt szintén a nagymamámról mintáztam, hiszen ő volt a titkos keresztanya Etyeken. Abban az időben segédkezett szüléseknél, amikor nem lehetett keresztelni. A nagymamák kérésére az éj leple alatt, a hátsó kertben lopta be az újszülötteket a paphoz. Több száz gyerek keresztanyja volt a nagymamám, és az ő leszármazottaik ma is ott élnek a faluban.”

Az eddig említett könyvek sorából is már kirajzolódik, hogy Bauer Barbara regényei térben-időben nagyon nagy utat járnak be. Az emberben óhatatlanul felötlik, milyen nagy munka lehet feltérképezni a több száz évvel ezelőtti eseményeket, minden részletében hűen felidézni egy korszakot vagy történelmi jelenetet. Az írónő így vall erről: „Mindig nagyon elmerülök a részletekben: utánanézek, hogyan készül a vízjel, az egyik regényemhez pedig a tűzzománc készítését tanulmányoztam. Az Elsuttogom százszor című könyv miatt egy hadisír feltárásáról is nagyon sokat tudok. A Porlik, mint a szikla megírásához kitanultam a pék mesterséget. Az aranyműves fia a Szent Koronáról szól, ehhez csak le kellett ültetnem az étkezőasztalhoz a férjemet, Valastyán Pált, ő ugyanis a Szent Korona kutatója. Az új könyvem, a Gutenbergről szóló Bíborbetűk megírása előtt elmentem egy könyvkötő tanfolyamra, hogy bebújhassak egy kicsit a »könyv gerince mögé«. A könyvkötő mester arra kért, csukjam be a szemem, és ahogy a korabeli eszközök között kézen fogva vezetett, időnként kért, hogy valamit szagoljak meg, érintsek meg, vagy hallgassam a festék hangját. Végsimítottam a bőrt, tapintottam az ólombetűket. Amikor felkészülök egy regényre – ami nagyjából egy, másfél évet jelent –, akkor ennyire megfigyelő vagyok. Emellett rengeteg beszélgetésből, interjúból, levéltári munkából, olvasásból vagy akár filmnézésből áll az anyaggyűjtés. Amikor úgy érzem, elegendő anyagom van, azt megtanulom, mintha egy vizsgára készülnék, azért, hogy az utolsó fázisban, a tényleges írás során – ami egy nagyon koncentrált időszak – már ne kelljen lapozgatnom az anyagok között. Az írás hat-nyolc hétig tart, olyankor minden egyebet félreteszek.”

A drámai események – holokauszt, Trianon, Don-kanyar – mögött a regényekben mindig van egy romantikus szál. 

„A szerelmi szál olyan a történetekben, mint a pulóverekben a norvég minta. Szépen vissza tudnám fejteni, ki tudnám venni a történetből, és akkor is kerek lenne. Mindig két történetet írok, egy szerelmeset és egy történelmit, és azt összefonom. A férfi olvasóim szerintem átsiklanak a romantikus részek felett, de az ellenkezőjével is találkoztam már. Nekem a romantikus rész mindig egy kicsit feloldozás a történelem súlyával szemben.”

A fekete rózsa Bauer Barbara szülőfalujáról, Etyekről szól, és emiatt nagyon személyes lett már az anyag­gyűjtés is. Ráadásul a regény nehéz témát feszeget: azt az időszakot, amikor a svábokat kitelepítették Etyekről, és erdélyieket hoztak a faluba. „A magyar történelemben nagyon sok olyan momentum van, amit nem beszéltünk ki. Pedig a szembenézés fontos a továbblépéshez. Amikor jött a gondolat, hogy össze kéne szedni, amit az öregek még tudnak a faluban, az akkori polgármester segítségével összeült az első helytörténeti fórum. Jöttek az idősek, meséltek, adták egymásnak a szót. Az elbeszélésekből az 1800-as évek végéig vissza lehetett menni. Ezen a fórumon került szóba, mit érezhetett az, akinek a fél családját erőszakkal elvitték, és a helyükre beköltöztettek valaki mást. Nagyon nehezen bevallható érzelmek ezek. Az ember nehezen mondja ki, hogy gyűlöltelek, és közben pedig ott van a tudat­alattijában, hogy ha én gyűlölöm, akkor az én családtagomat is gyűlölhetik az új helyén. Ha én szeretek és adok, és azt mondom, sorsközösség – »amit te idáig Székelyföldről megéltél, azt az én hozzátartozóm Etyektől Németországig élte meg« –, akkor reménykedhetek, hogy ott is valaki így gondolkozik. Ezt józanul végig lehet gondolni, de azért nagyon nehéz valós érzésként elfogadni. Etyeken is vannak székelyek, svábok, cigányok, tótok, ­zsidók, ősmagyarok, és ez így van jól. Magyarországon minden település a Kárpát-medence képét tükrözi. Megéljük az együttélést, de a saját identitást is.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>