„Nem bánnám, ha én is besokallhatnék anyámtól” – Nagy János Afronautának a magára utaltság adott erőt

Hogyan közelítesz azokhoz a fogalmakhoz, hogy édesapa és édesanya? Kibékültél velük?

Sokszor töprengek rajta, valóban olyan közel áll-e hozzám ez a két meghatározás. Társadalmilag ezek a fogalmak az elfogadottak, használom őket, komolyabb jelentés nélkül. Nemrégiben láttam egy filmet, amelyben a főszereplő elveszíti az édesanyját, és tőlem távolinak, idegennek éreztem a történetet. Idegen tőlem, hogy nincsenek szüleim, azonosulástudat nélkül veszem tudomásul. Néha elképzelem, milyen lenne, ha volna családom, édesanyám, akihez hazamegyek, nehéz helyzetben fordulhatok, aki megsimogat, érdeklődik a hogylétem felől, lelki támogatást nyújt. Jó ezekről ábrándoznom. A barátaim gyakran panaszkodnak amiatt, hogy az édesanyjuk folyamatosan nyaggatja őket, mindenbe beleszól, mindenről kérdez, besokallnak tőle, nem bánnám, ha én is besokallhatnék anyámtól.

Tragikus körülmények között veszítetted el az édesanyádat, alkoholproblémákkal küzdő édesapád megölte őt. Ezek után az apai nagymamád nevelt, az ő halála után állami gondozásba kerültél. Hogy látod, ezek a stációk kellettek a megerősödésedhez, az önmagadra találáshoz, a feltámadásodhoz?

A napokban hallottam egy mondatot, amely engem nagyon megfogott: „Aki nem tiszteli a múltját, annak nincs jövője.” Hálás vagyok a traumáimnak, általuk alakult a személyiségem olyanná, amely előrevisz. Nem a legkönnyebb történet az enyém, sok megküzdéssel jár a feldolgozása. 

Szerintem én édesanyám halála nélkül halott lennék. Apám borzasztóan brutálisan bánt a családjával, nem kímélt bennünket. Édesanyám szó szerint az életét adta értem.

Életed nehéz pillanataiban a magaddal cipelt történetek nem húztak le egy olyan állapotba, amelyben azt érezted, hogy az egésszel torkig vagy?

Az alakult ki az életemben, hogy mindent magamnak kell csinálnom, másokra nem számíthatok, és ez sokszor nyomasztó. A tudat, hogy nincs hova hazamennem. Nekem kell megszerveznem, alakítanom, formálnom az életemet. Mondják, hogy ne agyaljak annyit, ilyenkor megkérdezem: „Miért ne? Ha én nem oldom meg, akkor ki fogja?” Irigylem az engem körülvevő embereket, amiért minden az ölükbe hullott. Például nekem nincsenek normális hangszereim, nehezített pályán mozgok. Igaz, a magamra utaltság egyben erő.

Négyéves voltál, amikor az édesanyád meghalt. Mennyire emlékszel rá?

Emlékszem, hogy hozzák haza a Pannóniát, egy oldalkocsis veterán motort, és én futok eléjük az utca végére. Képek ugranak be róla, a szétvert, sebhelyes, véraláfutásos arcáról. Ezek nagyon fájdalmas emlékek. Emlékszem, hogy hív magához a kisszobába, ahova bezárta az apám, és én nem merek bemenni, egyrészt, mert az apám megtiltotta, másrészt, mert rettenetesen félek.

Volt boldog pillanata a gyerekkorodnak?

Amikor anyukám és apám ment a piacra, én gilisztát tettem a kapukilincsre, és azzal fenyegettem őket, hogy addig nem veszem le, amíg meg nem ígérik, hogy hoznak kindertojást. Gyerekként szupermenként tekintettem magamra, külső szemmel néztem a világot, hogy feldolgozzam a hátrányaimat, például a cigányságommal járó másságomat.

Nem jó megkülönböztetettnek lenni?

Látom ebben a jót, de néha azért sok.

Sok mindent túléltél. Van benned küldetéstudat? 

Abszolút! Szívügyem a nehéz sorsú emberek támogatása, kiemelése, önmagam példaként felmutatása. 

Szeretném, ha a történetem erőt adna nekik. Hiszen, ha nekem sikerült kiemelkednem, a nehéz helyzetből felállnom, nekik is sikerülhet. 

Egyszerre átok és áldás a múltam, az életem.

A traumatizált emberek könnyen sodródnak bele az áldozatszerepbe. Te áldozatként gondolsz magadra?

Előfordul, hogy felveszem ezt a szerepet, pontosan azért, hogy semmiben se hasonlítsak az apámra. Egy-egy vitában hagyom magam, tűrök, aztán átbillenek anyám szerepébe. Ezeket a generációs átkokat utálom ebben a történetben, a kérdést, hogy tulajdonképpen ki vagyok én a traumáim nélkül. Minden, amit csinálok: a zene, a függőségeim, bármilyen művészi kifejezésem mind az apám és az anyám lenyomata. De ezek nélkül ki vagyok én?

Azt mondtad, hogy kellettek ezek a történetek, hogy az legyél, aki most vagy.

Igen, de mi van, ha ez nincs? Folyamatosan foglalkoztat. Például alvási paralízisben szenvedek. Fekszel este az ágyadban, és arra eszmélsz, hogy mindjárt lebénulsz, többé nem kelsz fel. Ilyenkor arra próbálsz figyelni, hogy kontrolláld magad, hogy ez a képzet ne uralkodjon el rajtad. Rettenetes. Bármit csinálok, mindig ráhúzzák a gyerekkoromat, hogy minden abból származik. Sokan azt hiszik, hogy bántalmazó vagy bántalmazott vagyok, köztes állapot nincs. Zavaró, hogy ezekbe a keretekbe, sémákba száműznek, és elfelejtik, a traumáim kifejezésén kívül is vagyok valaki.

Egy nagyon különleges hangszeren játszol. Hogyan találtál rá?

Alapvetően az intézetben jött az életembe a zenélés. Volt egy dobos, metálos szobatársam. Szereztünk egy dobverőt, és amin csak tudtunk, doboltunk. Fantasztikus élmény volt! Kerestem a zenei stílusomat, az utamat. Egy időben kongáztam, mindenféle afrikai dolog érdekelt, tradicionális afrikai zenéket játszottam. Egy ismerősöm mutatta meg nekem a handpant. Nagyon felcsigázott, videókon tanulmányoztam megszállottan. 

Később egy kölcsönzött hangszeren gyakorolgattam otthon, majd utcazenéltem, mígnem Olaszországból rendeltem egy prototípust. 

Idővel csináltam egy improvizatív zenekart, gerillakoncerteket tartottunk, például a Filozófusok kertjében léptünk fel, nagyon jó volt. Folyamatosan kapunk bemutatkozási lehetőséget a fesztiválokon. A Művészetek völgyében, Ozorán, jógabulikon, kisebb-nagyobb magánrendezvényeken léptem fel, filmes munkákban vettem részt, hála Istennek nincs okom panaszra, van munka.

Aki nem ismerné, hogyan írnád le neki a zenédet?

Amire nem húzható rá egy műfaji megjelölés, arra rávágják, hogy világzene. Én úgy fogalmaznék, hogy biodiszkót, pszichedelikus transzzenét játszunk, amolyan hibrid zenét. Jöjjön el mindenki valamelyik koncertünkre, és megtudja, pontosan mi ez. (nevet)
    
A cigányságnak – amennyiben általánosíthatunk – milyen pozitívumát emelnéd ki? 

Törekszem arra, hogy ne azonosítsanak a cigányokra ráhúzott negatív sztereotípiákkal. Stílusban, öltözködésben, viselkedésben kerülöm mindazt, amit a többségi társadalom a cigányok jellemzőinek tart. Pozitív példaként a cigányok kiváló üzleti érzékét, a zene, a mozgáskultúra, általában a művészet területén elért eredményeiket hoznám fel. Az volna a legjobb, ha a cigányságról alkotott képet ezek, és nem a negatív példák határoznák meg. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>