Rettenthetetlen hadvezérből békediplomata – Türr István életútja

Türr István 1825-ben látta meg a napvilágot egy feltehetően német eredetű vaskereskedő fiaként Baján. Eredeti neve Thier István volt, a Türr nevet csak később, katonaként kezdte használni. Szülővárosában kezdte iskoláit, de a tanulás nem nagyon érdekelte. Kiskamaszként inaskodással próbálkozott, volt lakatos-, molnár- és kőművestanonc, tizenhét évesen aztán katonának állt. Az akkor Pécsen állomásozó 52. császári gyalogezredben lett közlegény, néhány év elteltével azonban már a hadnagyi, tiszti rangig jutott, hadmérnöki, műszaki ismereteket szerzett. Alakulata 1846-tól a forrongó Itáliában, a még Habsburg uralom alatt álló Lombardiában állomásozott, ahol részese volt a Szárd-Piemontei Királyság elleni harcoknak és a lázongó lakosság elleni akcióknak. 1848 elején már nyílt háború folyt a Szárd királyság és a Birodalom között, amelyben az osztrák hadakat, így Türr alakulatát is a nagy hadvezér, Radetzky tábornagy irányította. Ám a közben kibontakozó magyar szabadságharc híre a lombardiai harctérre is eljutott, 1849 januárjában Türr hadnagy embereivel dezertált, átállt az olasz oldalra. Ott mindjárt századosi rangot kapott, magyar légió felállításával bízták meg. A Szárd-Piemontei Királyság csapatai azonban néhány hónap múlva súlyos vereséget szenvedtek Novaránál Radetzky hadaitól, a háború az olasz félre nézve megalázó békével zárult, Lombardia még egy évtizedre császári kézen maradt. Türrnek menekülnie kellett, Badenbe ment, ahol a forradalmi erők még harcban álltak, ott ezredesi ranggal fogadták. Ám a bádeni felkelés a porosz csapatok megjelenésével hamar elbukott, Türr Svájcba távozott, majd a következő három évben megfordult francia, angol földön és Piemontéban is, rendszeres kapcsolatban állt a magyar emigrációval.

Titokban visszatért Lombardiába, ahol részese volt a sikertelen 1853-as milánói felkelésnek, amelynek során elfogták, Tuniszba deportálták. 

Garibaldi generálisa 

Ám rövidesen kirobbant a krími háború az orosz és a török birodalom között. Az utóbbit Anglia, Franciaország és Piemonte komoly katonai erővel támogatta. Türr a helyszínre utazott. Először a török hadseregbe kívánt belépni, dezertőr és emigráns magyarokból légió szervezését fontolgatta, ám a 49-es magyar tiszti emigráció példája azt mutatta, hogy ennek előbb-utóbbi az iszlámra való áttérés lesz az ára, ezért főtisztként az angol expedíciós hadakhoz csatlakozott. Brit megbízottként 1855-ben az Al-Dunánál járt, ám osztrák fogságba esett.

Bécsbe vitték, ahol a hadbíróság halálra ítélte, de Viktória angol királynő közbenjárására végül szabadon engedték. Nyughatatlan természete azonnal tovább hajtotta, 1856-tól a Kaukázusban török oldalon harcolt a cári hadak ellen az úgynevezett cserkesz háborúban.

Egy ideig arról ábrándozott, Dél-Amerikába megy, az ottani függetlenségi mozgalmakat segíti, ám ez csak terv maradt. Visszatért Itáliába 1859-ben, a Francia Császárság és a Szárd Királyság által Ausztria ellen indított háború idején, ezredesi rangban ismét belépve a szárd hadseregbe. A háború a solferinói csatával végződött, és egy új önálló olasz királyságot körvonalazott. Később Türr az alpesi mellékhadszíntéren, Garibaldi hadtestében szolgált. Ám ekkor még Velence osztrák uralom alatt maradt, francia védnökséggel fennállt a pápai állam, féltékenyen őrizte függetlenségét a Nápoly-Szicíliai Királyság. Amikor a helyzettel elégedetlen Garibaldi önkéntes serege élén 1860-ban délre indult, Türr vele tartott vezérkari főnökeként. Ott volt a legendás ezer vörös inges önkéntes szicíliai, marsalai partra szállásakor, Palermo bevétele idején, meg is sebesült, tiszttársa, Tüköry Lajos őrnagy pedig elesett. Garibaldi tábornokká léptette elő. Részese volt a Messinai-szoroson való átkelést előkészítő milozzói ütközetnek, Nápoly bevételének, a déli királyság bukását hozó volturnói csatának. Garibaldi megbízta Nápoly katonai kormányzói feladatával. A következő évben, 1861-ben kikiáltották az olasz királyságot, Türrt pedig kinevezték I. Victor Emanuel király hadsegédének. Ebben a minőségében diplomáciai feladatokat teljesített. 1861-ben megnősült, 
Vyse-Bonaparte Adél, III. Napoleon francia császár unokahúga lett a felesége. Raul fiuk még apja előtt, 1906-ban távozott az élők sorából, lányuk Kornélia, ismert olasz író- és újságírónő lett. Türr az 1866-os porosz–osztrák háború idején még óvatosan támogatta Klapka György tervét magyar légió szervezéséről, a következő évben azonban üdvözölte a kiegyezést, az azt követő amnesztiával élve, magas olasz kitüntetésekkel dekorálva hazatért. 

Egy ókori álom beteljesítője 

Itthon korábbi Habsburg- és monarchia-ellenességét feladva a kormányzó Szabadelvű Párt színeiben részt vállalt a közéletben, üzleti vállalkozásokba fogott, Központi nevelési kör néven az oktatás célját szolgáló rövid életű egyesületet alapított. Építési és vízszabályozási vállalkozásokban vett részt, vízrendezési tervet készített. Cége vette át üzemeltetésre a Gerster Béla mérnök barátja által tervezett, a Dunát és a Tiszát a Dél-Alföldön összekötő Ferenc-csatornát.

Komoly vállalkozása volt Gerster társaságában a Panama-csatorna tervezésében való közreműködés, amelynek jegyében 1876-ban a fő tervező, Ferdinand de Lesseps és Gerster társaságában a csatorna nyomvonalát kijelölő expedícióban vett részt a Panama-földszorosban.

A műszaki tervező Gerster és az ő nevéhez fűződik a mérnöki remekműnek számító Korinthoszi-csatorna megépítése is. Türr és befektetői csoportja 1881-ben koncessziót szerzett a már ókorban megálmodott, Korinthoszi-földszorost átvágó vízi út megépítésére. A társaság 1888-ban becsődölt, ám sikerült állami támogatással és új befektetők bevonásával folytatni a munkát, így 1893-ban I. György görög király átadhatta a forgalomnak a több mint 6 kilométer hosszú, az Égei- és a Jón-tengert összekötő csatornát. 

A pacifista diplomata 

Türr a 70-es évek végétől rendszeresen megjelent a nemzetközi kapcsolatok területén is, mint a nemzetközi béke megteremtésének híve.

Bevallása szerint megcsömörlött a háborúktól, 1878-tól állandó résztvevője volt az Egyetemes Békekonferencia nevű, jeles közéleti személyiségek által életre hívott szervezetnek, az 1896-os budapesti konferencián ő elnökölt. Kiterjedt kapcsolatokat ápolt az olasz és a francia elittel, több alkalommal találkozott és tárgyalt II. Vilmos német császárral és Bismarck kancellárral.

Ő vezette be a távol-keleti japán terjeszkedésre utalva a sárga veszedelem fogalmat, amelyet a későbbi európai politikában gyakran használtak. Míg korábbi gazdasági, politikai témájú művei olasz és francia nyelven láttak napvilágot, 1903-ban kiadta Emlékeimből című önéletrajzi munkáját. Hagyatékában nagy mennyiségű kézirat, levél, dokumentum maradt fenn, amelyek ma az Országos Széchenyi Könyvtárban vannak. Élete utolsó másfél évtizedében többnyire Párizsban élt, 1908-ban Budapesten halt meg. Sírja a Kerepesi temetőben van, emlékét intézmény- és utcanevek, emléktáblák mellett nevében a bajai Duna-híd őrzi, Rómában ott áll mellszobra a Gianicolo-dombon, Garibaldi lovas szobra közelében, az olasz szabadság hőseinek szabadtéri pantheonjában. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>