„Volt, akinek a boldogság színe a fekete volt” – Interjú Kiss Bea zenepedagógussal

– Amikor először találkoztunk, éppen tizenkettő voltam, és abba akartam hagyni a fuvolázást. Aztán a te inspirációdra zenész lettem. Amikor a most megjelent mesekottád, a Hangok mindenhol laknak a kezembe került, rögtön azt éreztem, hogy ez a kiadvány tökéletesen mutatja meg azt a varázslatos világot, ahova a gyerekek imádnak veled betérni. Szerinted mi a titka a pedagógiádnak? 
– Talán az lehet, hogy hagyom, hogy a gyerekek a művészettel elemi, gyermeki megközelítéssel találkozzanak. A kreativitás sémákba rendezése helyett a gyermeki lélek szabadságára helyezem a hangsúlyt. Meghagyom az önmagáért való örömöt, a felfedezés örömét, és nem akarom rögtön valaminek a szolgálatába állítani a kreativitásukat. A mai iskolarendszer nagyon kemény belső kontroll kialakítását követeli meg, és nem nagyon kíváncsi a gyerek saját hangjára. Amikor tanítok, gyakran merítek a saját gyerekkorom élményeiből, nagyon szerettem például mindenben megtalálni a zenét – a falevelek susogásában, az esőcseppek kopogásában.

Számomra természetes volt a hangszerrel az állandó bíbelődés: festményalbumokat lapozgatva zenét költöttem a képekhez, vagy épp az összes névhez, amit a naptárban találtam.

Ezekkel az élményekkel olvad össze az a hatalmas inspiráció, amit a gyerekektől kapok. Átélés és átérzés nélkül nincsen zene. Ebben a mesekottában is azt feszegetem, hogy hogyan lehet a gyerekeknél elérni a bevonódottság állapotát. 

– Mi indított el a fuvolázás, a fuvolatanítás felé? 
– Érdekes, amit kérdezel, mert ez is egy zenés mesekönyvhöz kapcsolódik. Kislány koromban apukámtól megkaptam a H. Lányi Piroska Szól a fuvola című művét. Ebben a gyönyörű történetben a norvég faluba érkezik egy zenész, akit a főszereplő kisfiú titkos vonzódással követ mindenhová, hogy hallgathassa játékát. A falusi táncmulatság után meglesi őt a tengeri csónakon is, ahogy magában muzsikál. A fuvolista pártfogásába veszi a kisfiút, és a természet játékosságát megfigyelve és utánozva tanítja meg játszani a hangszeren, és arra, hogy a lelkéből szóljon a muzsika. 
A Hangok mindenhol laknak a szó szoros értelmében nem nevezhető mesének. Tankönyvet vagy kottagyűjteményt pedig semmiképpen nem szerettem volna írni. Nem is tudtam pontosan meghatározni, milyen műfaji keretek közé helyezzem el ezt a könyvet, végül a mesekotta megnevezés mellett döntöttünk. Vannak kis manók, akik összegyűjtik a természet hangjait, hogy kottává varázsolják műhelyükben. Az egyikük pedig hozza a violinkulcsát, amivel a gyerekek előtt kinyitja egy titkos világ ajtaját. Innentől ezek a manók vezetik az olvasót, de olvasás helyett inkább egy beszélgetésbe, közös játékba viszik magukkal a résztvevőket. 

– Amikor a kicsi gyerekeimmel együtt felkerekedünk, és alapvetően a megérkezés célja lebeg a szemem előtt, az rettentően hosszú tud lenni, hiszen ők minden csigánál, bogyónál, falevélnél megtorpannak. Azonban amint részt veszek a vizsgálódásukban, perspektívát váltok, hirtelen varázslatos utunk lesz. A kötetben az egyik uralkodó alapelv a gyerekszem érvényesülése. Számos feladatot ők találtak ki. Az együtt csináláson, az eszmecserén van a hangsúly. Hogyan képzeljük el ezt az összmunkát? 
– Számomra mindig megújító találkozni azzal a szabadsággal, ahogy a gyermek szemléli a világot. Hihetetlenül élvezem, ahogy a fantáziájukat és a világot összekapcsolják, nagyon szeretem ezt az öt-nyolc éves kort. Az egyik kedvenc idézetem Kokas Klárától származik: „Felfedező lettem gyerekországban.” Amikor a tapasztalásunkat, akár a csigavizsgálást, nem teljesen hétköznapinak tartjuk, hanem beleszövődik valamiféle költészet, az katartikus tud lenni. 

– Gyakran találkozunk a gyakorlatban azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek kreatív megnyilvánulásait egyformára nyessük. A magyar intézményrendszer különösen erőteljesen uniformizál. Ha valaki eltér a szokott sémáktól, az gyakran megrovásban részesül. Például ha a gyerekek kutyát rajzolnak, legyen kutya alakja, és színezzék barnára vagy feketére. De miért is ne rajzolhatna valaki amorf, piros kutyát? 
– Magyarországon most jelennek meg a Silent ­bookok: olyan könyvek, amelyek nem tartalmaznak szöveget, a gyerek fantáziájára van bízva a történet. Maros Krisztina Milyen színű a boldogság? című könyve például azért is nagyon szerethető, mert kategorikus megnevezések, didaktikus rámutatások helyett az egyéni benyomások felé tereli az olvasót.

Volt, akinek a boldogság színe a fekete volt. Ez felnőtt szemmel akár ijesztő is lehet, pedig csak arról van szó, hogy ennek a gyereknek nem a társadalmi konvenciók jutottak először eszébe, hanem egy fekete cica, aki a titokzatos éjszakában kalandozni indul. 

Nekem is volt tanítványom, akivel egy gyönyörű lassú tételről beszélgettünk, kíváncsi voltam, hogy mi jut róla eszébe, és ő a sötétséget emelte ki. Ez elsőre szintén meglepő volt, de aztán kiderült, hogy nála a sötéthez a bizalom kapcsolódott, hiszen nem látunk jól, és mégis biztonság ölel minket körbe. Örülnünk kellene, ha észrevesszük a fantáziának a sémáktól elrugaszkodó gyönyörű megnyilvánulásait. Miért kellene folyton a hétköznapi sémák felé indulnunk? Szóval nagy becsben kell tartani az amorf, piros kutyákat.

Kép

Kép: Kardos Zsuzsa

– Ez a kiadvány tulajdonképpen hangszeres előkészítő furulyára, fifére és fuvolára, ugyanakkor azt érzem, hogy bátran használhatják mások is. 
– Igen, daloskönyvként ugyanúgy megállja a helyét. Én hiszek abban, hogy nemcsak a zenéről szól ez a kis könyv, hanem egy látásmódról és arról, hogy hogyan csodálkozzunk rá a világra és az összefüggéseire. Bevezető a zene világába. 

– Nagy hangsúly van a szövegeken is. 
– Amikor óvodásokkal kezdtem el foglalkozni, akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos a szöveg.

Volt egy alkalom, hogy elénekeltük közösen a Bújj, bújj zöld ág kezdetű dalt. Már rég teljesen máshol tartottunk, amikor az egyik kislány egyszer csak felkiáltott: „De mi lett a cicával?”

Azóta tudom, hogy nem lehet csak úgy benne hagyni a gyerekeket a szövegvilágban, hiszen érzelmileg teljesen beleélik magukat. Végülis tényleg azt énekeltük, hogy leszakadt a pajta, benn maradt a macska. A gyerekeknek a zene mellett ez hús-vér valóság, csupa metafora, fogalom, dráma, az adott szituációban megélt valóság. 
A mesekotta épít egy alapvető gyermekdal-, népi mondóka- és dalrepertoárra, és emellett rengeteg vers is szerepel benne, elsősorban Weöres Sándortól és Lackfi Jánostól. A költészet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet, a kötetben zenei jelenségként szerepel. Weöres Sándor szavaival élve a költészet „minden porcikája élményszármazék”. Ez az élmény pedig nagyban hozzájárul a kívánt komplexitás kifejezéséhez. 

– Az érzékelés, észlelés szintén fontos szerephez jut. A szinesztézia az egyik kulcsszó, amit a könyvvel kapcsolatban kiemelnék. 
– Szávai Géza nyelvészprofesszor fogalmazta meg számomra a legtalálóbban Lánc, lánc, Eszterlánc című művében saját kislányával, Eszterrel kapcsolatban azt a világleképezést, amit a gyermekünk születése után átélünk, azt, ahogy közösen újraalkotjuk a nyelvet, átéljük az őstörténetet. Ahogyan itt is. Ebben a kötetben a hangoknak színe van és illata, mindent látunk, hallunk, tapintunk, és az egész világ zene, a zene egész világ. Mindent mindennel össze lehet kapcsolni, és ez a teljesség nagyon termékennyé tesz. 

– Gyönyörűek Molnár Jacqueline illusztrációi. 
– Jacqueline-nal ez a közös munka egy csodálatos egymásra találás volt. Fontosnak éreztem, hogy maga az illusztráció is nyitogató legyen, az ő képei pedig egyenesen magukba szippantanak. Új műfajokat is alkottunk, például vannak képes kották, ezek a képek valódi zenei információkat tartalmaznak, amiknek a segítségével például egy vadnyugati világot teremtünk meg a hangszeren a gyerekekkel. Jacqueline nagyon zeneien fest. Olyan rejtett dolgok vannak a képeiben, hogy még most is találok meglepetést, ha lapozgatom, pedig egy évig formálódott, alakult a kötet a kezünk alatt. Vannak oldalak, amelyek egy-egy nagyobb fogalom köré épülnek, mint például a páros-páratlan átvitt értelemben és zenei értelemben használt fogalma, a váltakozás ritmusa – mint az évszakok és például a csend. Amikor Jacqueline megfestette, egyébként gyönyörűen a csend-oldalt, úgy éreztem, hogy az valahogy mégsem az én csendem. Nekem szívügyem volt, hogy egy kottáskönyvben legyen szó a csendről. Jacqueline azt kérte, írjam körül, akár asszociációkkal, milyen az én csendem, és végül meglepett egy olyan rajzzal, ami teljesen magával ragadott: éjszaka van, egy öreg fa előtt róka figyel, és közben halak úsznak át a sötétben, egybeolvad az éjszaka és a tengermély csendje. 

– Amikor egy intézményben dolgoztunk, rettentően izgalmas volt bekopogni és benyitni a termedbe. Sose tudtam, mi fogad: sötétség, vagy földön fekve fuvolázás, nagyon széles pedagógiai eszköztárral dolgozol. 
– Mindenki születetten képes átérezni a zenét. Mindenkinek kapcsolódnak zenei jelenségekhez asszociációi. Egy hangulat, egy karakter, egy mintázat, amely képekhez, mozgáshoz kapcsolódik. De akár egész történetek is megelevenedhetnek előttünk zenét hallva vagy játszva. Átérzés és átélés nélkül csak technikai elemek gyakorlása van, zenei tartalom, katarzis nélkül. Minden gyereknél más az út, másképp történnek a dolgok, emiatt a spontaneitás és a rugalmas figyelem nagyon fontos a tanár részéről. A drámapedagógia eszközeihez mindig visszanyúlok. A képzeletvilágunk és megélt élményeink tárháza mindig gazdag táptalajként szolgálnak zenei mondanivalónk kifejezésekor. Az improvizáció különösen fontos. A karakterek megformálása és az ösztönösség vegyülése hihetetlen élményt nyújt.

Egészen elképesztő, hogy már igen csekély hangszeres tudás birtokában is szinte jazzelnek, amikor például az esőt, az elefántot vagy éppen a bálnát próbálják a fuvola eszköztárával megjeleníteni. 

– Sokszor azt sem tudtuk, hogy mire megy ki a játék, csak élveztük, hogy játék van. Én egy didaktikus rendszerből léptem ki, amikor hozzád kezdtem járni, és eleinte alig akartam elhinni, hogy a tehénbőgés utánzása is részét képezheti a fuvolaórának. Aztán észrevettük, hogy elkezdett működni valami, ami addig problémát okozott. 
– Igen, a játék, a meglepő dolgok és a humor átsegítenek a bennünk lévő gátakon, legyenek azok technikaiak vagy elméleti jellegűek. Persze az egész alapvető bizalomra épül tanár és gyerek között. Az a játékos nyelv, amit a gyermek a sajátjának érez, az az én nyelvem is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>