A karácsony, amely megfagyott az időben, és mindig ugyanúgy telik

Talán mindez az angyalok miatt van, akik már jó ideje elkerülik az otthonunkat. Nem surrannak be észrevétlenül az ablakunkon, és nem lepnek meg bennünket ajándékokkal. Igaz, mi sem írunk nekik levelet, és nemcsak azért, mert elfelejtettük a címüket, és a légipostában sem bízunk már annyira, mint húsz éve, hanem mert megharagudtunk rájuk.

Mióta tudjuk, hogy nemcsak adni, de elvenni is tudnak, nem kérünk tőlük semmit.

A korábbi felhőtlen viszonyunk teljesen megromlott, helyreállítására pedig nem sok esélyt látunk.

Három aprócska szánkócska. Ez volt az angyalok legutolsó és egyben legigazibb ajándéka számunkra. A gyönyörű, simára csiszolt faülések és az égszínkékre festett fémvázak csak arra vártak, hogy belegázoljunk velük a frissen lehullott hóba, és annak rendje és módja szerint bejárassuk őket. A szánkó elejére madzagot kötöttünk, azzal húztuk fel a járműveket a ház melletti kis emelkedőre, amikor pedig lefele suhantunk, szorosan abba kapaszkodtunk. Hárman együtt meghódítottuk az utcát, a telet, a világot, s fittyet hánytunk mindenre, legfőképp a hidegre. Büszkén, vigyorgó és kipirosodott arccal mentünk vissza az otthonunkba, amely akkor még kellemes melegséget árasztott.

Az angyalok a hibásak azért, amiért a három szánkó közül csak kettő lett jól kihasználva. A harmadikat csak az évek koptatták, és a mozdulatlanság rozsdái ették. Legszívesebben bepereltük volna ezért az angyalokat, de ezt nem tehettük. És mivel nem tehettük, elhatároztuk, hogy nem beszélünk velük többet, ahogy az egyedül szomorkodó szánkóról sem ejtünk több szót. Hallgatunk, és magunkba roskadunk. Valahol az időben megfagyunk, emiatt pedig nyáron is fázunk. Karácsonykor viszont különösen didergünk.

Nincs az a kötött pulóver és vastag zokni, ami felmelegíthetne bennünket.

Szótlanul vonulunk az utcán, tekintetünket a fagyott földre szegezzük. Nagy ritkán felnézünk, és lopott pillantást vetünk a többi házra. De ahogy meglátunk valakit az udvaron, egyből elfordítjuk a fejünket. Szégyenkezünk, amiért máshova mertünk nézni, mint a girbegurba földútra. Hosszú és monoton séta ez, de inkább sajgó menetelés. Egyikünk kezében a díszes fenyőfaág, rajta a csillogó csomagolású szaloncukrokkal. Tudjuk, nincs sok értelme kivinnünk, hiszen a madarak hamar rátalálnak, és pár nap alatt kieszik belőle az édességet, de azért mi kitesszük a megszokott helyre. Úgy, ahogy minden évben szoktuk.

Lassú, elmélkedős léptekkel kaptatunk fel a faluvégi dombra. Meredek az út, kétszer is meg kell állnunk pihenni. Az is lehet, hogy nem lenne rá szükség, csak a megszokás miatt torpanunk meg, és nézünk végig a tepelülésen, kémleljük a messzeséget. Ahogy sűrűsödnek a fák, úgy tűnnek elő a szomorú hantok és sírkövek is. Itt már felemeljük a fejünket, nézelődünk jobbra-balra, a természet neszeit figyeljük. A nagy szilvafánál balra kanyarodunk, újabb emelkedőn megyünk fel, de a közepén meg is állunk. Megérkeztünk ahhoz, akit az angyalok fájdalmasan korán elvettek tőlünk.

A temetőben teljes a létszám, együtt vagyunk, kezdődhet a karácsonyi rituálé.

Felhelyezzük a sírkőre az ünnepi fenyőágat, elrendezzük a virágokat, kitépjük a földből a nem kívánt gyomokat, elrendezzük a sírhelyet, és levisszük a szemetet. Ha mindennel végeztünk, megállunk egy hosszú pillanatra. Nézzük a feliratot, a két dátumot meg a gyermekfotót. Akad olyan köztünk, aki az ovális formájú képet megsimogatja, van, amelyikünk csak áll, szótlanul és mozdulatlanul. Ha lehet, nem nézünk egymásra, mert szíven szúr a másik arcára kiülő néma fájdalom. Akkor, abban a pillanatban nem haragszunk az angyalokra. Tudjuk, hogy fontos dolguk van. Álmot őriznek. Összeszorult torokkal és gyomorral búcsúzunk ismét.

A hazafelé vezető út valamivel könnyebb. Nemcsak azért, mert a dombon lefele gyorsabban haladunk, hanem mert a semmihez sem hasonlítható teher megszűnt, a mardosó hiány pedig pótolva lett. Egy időre.

Karácsony csak egy van. Legalábbis egyszer egy évben. De nálunk tényleg csak egy van, és ugyanaz ismétlődik minden télen.