„A konyhaasztalnál lélekben 104-en ülünk” – Árva gyerekek karácsonyát teszi szebbé Gui Angéla

Sportolás és önkéntesség közben rengeteg kihívással találkozhatsz. Anyaként milyen próbatételekkel kellett szembenézned?

Két saját nagylányom van, akik 18, illetve 20 évesek. Végiggondolva, ahogy sok más anyatársam, én is végigmentem mindenen. Alig három éve költöztem át Erdélyből, és épp kezdtem gyökeret ereszteni Magyarországon, amikor augusztus végén született az első lányunk, férjemet pedig szeptemberi kezdéssel Londonba nevezték ki diplomatának. Három hónappal később úgy mentem utána, hogy nem tudtam angolul, nem ismertem senkit, és ott volt a karomon egy pici baba.

Az eleje nagyon nehéz volt: évekig kimerült voltam, hiszen nem aludta át az éjszakákat a nagylányom. Valljuk be, az anyaság fárasztó – de valami mindig új erőt ad, például a gyermeked mosolya. Nem csinálnék semmit másként, hiszen anyává válni a legcsodálatosabb dolog, ami velem történhetett. A nehézségekkel együtt lett kerek az anya–lánya kapcsolatunk.

A nagyobbik lányom Hollandiában egyetemista, ezzel beteljesült az álma, de szülőként küzdelmes az elengedés. A kisebbik lányom végzős, ő rendszeresen jár velem még mindig a gyermekotthonokba, futásokra. Két éve anyai szigorral kellett leállítanom, hogy még korai az ilyen hosszú futás.

A távolság ellenére hogyan sikerül minőségi kapcsolatot tartani a nagyobbik lányoddal?

Kisgyermekkorukból maradt ránk az a hagyományunk, hogy minden este lefekvés előtt átbeszéltük, átbeszéljük, ki miért hálás, vagy milyen nehézsége volt aznap. Ezek a beszélgetések a mai napig összehoznak minket, akár a távol lévő lányommal is. Mindennap tudjuk, mi van vele, hogy van, merre jár. Ha a szándék megvan, hogy tudjunk a másikról, akkor nem szakadunk el, bárhol éljünk is a nagyvilágban.

Szerinted mi a legfontosabb, amit egy édesanya adhat a gyermekei számára?

A példamutatás, ahogy élünk. Gyűjthetünk bármennyi vagyont számukra, nem ebben van a maradandó érték. Ezekben nem hiszek. Annál fontosabb az, hogy mit teszünk a lelki tarisznyájukba. Nekem nincs saját autóm, nem hordok ékszereket, pedig megtehetném. De nem ezek a fontos dolgok, hanem hogy vegyük észre, mások is élnek a világon, és ha megtehetjük, segítsünk rajtuk.

Nemrég még egy szívkórházban dolgoztam (Országos Kardiológiai Intézet – a szerk.) és ott egy, a nagylányommal egyidős lányt ismertem meg, aki a második szívtranszplantációjára várt. Egy évet töltött bent a kórházban, nagyon a szívemhez nőtt. Amikor tehettem, bementem hozzá, és segítettem neki, amit épp kellett. Mindenki kérdezte, miért csinálom. Arra gondoltam, a világ úgy működik, hogy lehet, egyszer az én lányom kerül szorult helyzetbe, és egy idegen segít rajta. Hiszem, hogy visszakapjuk a jót, amit másokkal teszünk.

A szeretet nem elfogy, ha adod, hanem megsokszorozódik.

Számos fogadott gyermek lelki édesanyja is vagy. Hogyan találtál rá erre a hivatásra, hogy felkarold az árvákat?

Az eleje nem volt egyszerű folyamat. 39 éves voltam, amikor elkezdtem futni, és sokan őrültnek tartottak. Az első jótékonysági vállalásomkor a Bátor Táborosoknak gyűjtöttem, aztán a semmiből felkerestem Böjte Csabát, majd nemsoká maratont futottunk Déváról Budapestre. Mára már mozgalommá nőtte ki magát a jótékonysági futás, és teljesen megváltoztatta az életemet. Ugyanakkor számos más jóakaratú ember életét is, mert aki másokért fut és gyűjt, az egy olyan önismereti úton indul el, amely a célba érkezéskor nem valaminek a vége, hanem igazából a kezdete.

Emlékszem, hogy szülővárosomban, Nagykárolyban még 19 éves koromban, amikor újságíróként dolgoztam, gyakran jártam egy gyermekotthonban. Aztán vasárnaponként hazahívtam magunkhoz egy árva kislányt. Már akkor figyelmeztettek, hogy óriási felelősség kizárólag egy árvával kötődést kialakítani. Akkor nem nagyon értettem, miért ártanék azzal, ha valakinek szebbé teszem a napját, aztán húsz évvel később értettem meg, hogy egy árva gyermeket szeretni, hozzá kapcsolódni tényleg hatalmas felelősség: te visszamész a saját világodba, ő meg ott marad.

Kép

Fotó: Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

A családod miként támogat a jótékonysági munkákban? Gyermekeid segítenek egy-egy akcióban?

Egy kemény és éveken át tartó, hullámvölgyekkel telített folyamat van mögöttem. Az elején akaratlanul is a saját gyerekeimet kezdtem el „büntetni” azért, mert nekik két cipőjük is volt, és még kértek, míg sok kortársuknak egy se jutott. Meg kellett érnem rá, hogy ne rajtuk „kérjem számon”, hogy ők elmehetnek sütizni, miközben mások nem. Meg kellett találnom az egyensúlyt, hogy úgy vonjam be a gyermekeimet az önkénteskedésbe, hogy közben ne érezzék azt: elvesztették az anyukájukat.  A mai napig dolgozom azon, hogy ne csak a testem, hanem a lelkem is hazaérjen egy-egy út után – ez a legnehezebb. Szupervízió nélkül nem tudnám letenni azt a sok terhet, amit látok és cipelek.

Mára természetessé vált, hogy a konyhaasztalnál nemcsak négyen ülünk, hanem 104-en – lélekben.

Természetes, hogy ha keresnek, én válaszolok. A lányaimmal kapcsolatban fontos számomra, hogy érezzék: ők is részesei lesznek egy olyan segítő folyamatnak, amelyben lelkileg mindenki gazdagodik. Örömmel tölt el, hogy ők is egyre több barátra lelnek.

Rengeteget adsz, és másokat is erre biztatsz. Hogyan tudod a saját szeretettankodat feltölteni?

Azzal tudom, ha adhatok – hiszen az élet visszhang, és amit küldesz, visszatér, amit adsz, az a tiéd. A szeretettankom nem akkor ürül ki, ha adok belőle, hanem akkor töltődik igazán. Másrészt a futás sokat segít, meditáció számomra, közben nagyon mélyen megélhetem a teremtett voltom lényegét. Az ég és a föld között a fizikai testem érintkezik a földdel, ugyanakkor lelki úton kapcsolódik Istenhez. A sallang nélküli, őszinte és igaz baráti beszélgetések is erőt adnak.

Kép

Fotó: ​Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

Milyennek képzeljük el a nevelőotthonban a karácsonyt? És ti a szűk családoddal hogyan ünnepeltek?

Egy gyermekotthonban a karácsony időszaka nagyon nehéz. Sok gyermek csak azt szeretné, hogy „élje túl, legyen vége a december 24–25-nek”, hiszen ekkor tud a leginkább fájni, hogy elhagytak, lemondtak rólad. Ilyenkor senki sem kopog be az otthonok ajtaján, mert minden önkéntes segítő is a saját családjával ünnepel. Szívszorító ez az időszak.

Itthon szenteste hagyomány, hogy kisétálunk a Bazilikához, az ország karácsonyfájához, valahol megnézünk egy betlehemest. Karácsony másnapján pedig a családi korcsolyázás hoz össze minket.

A karácsony varázslatos időszak. Ossz meg, kérlek, egy élményt, amelyet a lelki gyermekeiddel kapcsolatban tapasztaltál, és mélyen a szívedbe égett!

Rengeteg van, karácsonyhoz kötődően egy mégis kiemelkedik. Pár éve mindkét lányom velem tartott Nagydobronyba, hogy elvigyük az adományokat karácsonyra. Az út előtt az ottani lányok mind érdeklődtek, hogy ők mit adhatnának nekem. Megható volt a kérésük, válaszként pedig azt kértem, beszéljék meg a Jóistennel: legyen hó, amikor jövök hozzájuk. Persze biztosra vettem, hogy ez nem sikerül, hiszen hogyan lenne ez lehetséges? Amikor odaértünk, sehol semmi hó, feketeség mindenütt. Az intézményi szabályok miatt este nyolc után nem mehetnek ki a lányok, de van egy engedmény: ha ott vagyok, velem bármit lehet. Aznap vacsora után elkezdtük az aulában díszíteni a fenyőt, és azt vettük észre, hogy a kinti sötétben hirtelen ömleni kezdett nagy pelyhekben a hó.

Mintha a Jóisten kirázta volna egy nagy párnából a gyönyörű, fehér havat csak azért, mert a gyermekek kérték tőle, hogy adni tudjanak valamit. Ez számomra egy csoda volt. Hol van ettől az én hitem…

Máig a szemeim előtt vannak az arcok: a vidám hógolyózás, az a hangulat örökre belém vésődött, ahogy a saját gyermekeim a lelki gyermekeimmel együtt önfeledten játszanak.