Aneszteziológus a basszusgitárnál – A Dr.Rock zenekar története

A Dr.Rock története akkor kezdődött, amikor Kolyvek Pisti a Baleseti Intézetben kezdett dolgozni. A kórház egy jubileumi ünnepséget szervezett, és kitalálták, hogy legyen egy zenei műsor is. Ekkor kezdték el összeszedni azokat az orvosokat, akik tudtak játszani valamilyen hangszeren. Az első „koncert” után folytatásra biztatták őket. „Stílusváltoztatást javasoltam, és aztán szerettem volna saját dalokat is írni. A banda egy része lemorzsolódott, mert nem mindenkinek az idejébe fért bele, hogy ennyit foglalkozzon a zenével” – meséli az aneszteziológus, aki az indulásától jelen van a zenekarban. Kezdetben magyar feldolgozásokat játszottak, minden szombaton a kórház tornatermében zenéltek. Később klubokat szerveztek, ahova először csak a kórházi dolgozók jártak, aztán azok ismerősei, végül az ismerősök ismerősei, míg lassan kinőtték a tornatermet is. A próbák és a koncertek rendszeressé váltak.

„Ha az ember valamit nagyon akar, akkor azt megcsinálja. Nehéz volt, hiszen mind az öten orvosok voltunk, más ügyeleti beosztással, közben mindenki szeretett volna a családjával is időt tölteni.

Az orvos­szakma önmagában is sokszor kiszámíthatatlan, ahogy a zenészélet is” – mondja Pisti. 
’99-ben az akkori dobos, Ember Tibor kilépett a zenekarból. Ekkor jött „Ciki”, aki a mai napig meghatározó tagja a zenekarnak. „Ugyanabban az évben, amikor az Omega a Népstadionban játszott, Cikinek lesérült a térde, és behozták hozzánk, mi operáltuk. A műtét után összeismerkedtünk, sokat beszélgettünk, és levittük egy próbára, látta, hogy mennyire felszabadultan és örömmel zenélünk, hogy semmi kötelezettségünk sincs. Ez megtetszett neki. Csak viccből mondtam, hogy »gyere, dobolj velünk!«, de neki az volt a válasza, hogy miért ne” – emlékszik vissza az aneszteziológus. „Minden szempontból meghatározó volt, amikor Ciki elkezdett velünk játszani, hiszen így kapcsolatba kerültünk az Omegával. 
„Ha valaki azt mondja nekem gimnazista koromba, amikor otthon a tükör előtt álltam tollasütővel a kezemben, és gitározást imitáltam, hogy majd az Omega tagjait a barátaimnak mondhatom, és velük zenélhetek, biztos kiröhögtem volna” – nevet Pisti. „Amikor visszanézem a felvételeket, akkor jövök rá, hogy ez mit jelentett. Amikor az ember benne van és csinálja, zenél, dalokat ír, akkor abban a pillanatban van. Sok mindent csak most dolgozok fel, most látom, hogy ők mekkora emberek voltak.” 

Kép

Kép: Jónás Jácint

Pisti nem akart orvos lenni. A szülei pedagógusok, így az volt a példa előtte, a Testnevelési Főiskolára akart jelentkezni, de egy baleset keresztülhúzta a számítását. Végül beadta az orvosira a jelentkezését, de nem vették fel. Fél évig gipszelőként dolgozott, de mellette folyamatosan járt le próbálni Borsodivánkára egy zenekarral

„Mivel sokat zenéltem és keveset tanultam, másodjára sem vettek fel az orvosira. A szüleim persze ekkor már mondták, hogy kell valami komolyabb, ugyanakkor mindig támogattak, és én is éreztem, hogy csak azért is megcsinálom.” 

Harmadik alkalommal az egyetemi jelentkezése előtt felköltözött Budapestre. Kivett egy albérletet, majd elkezdett dolgozni az Anatómiai Intézetben mint segédboncmester, hogy kipróbálja magát. Tudni akarta, hogy ha tényleg belevág, fogja-e bírni egyáltalán. „Először nagyon tartottam tőle, és aztán pont annyira megtetszett ez az egész. Nem lehet elmondani, mi is pontosan, az egésznek a misztikuma, az emberi test szépsége. Akkor döntöttem el igazán, hogy ezt szeretném csinálni, és akkor, harmadjára fel is vettek az egyetemre. A zenélés folyamatosan megmaradt egyetem alatt is. De nem ez lett a fő hivatásom” – meséli. 
A zene kikapcsolódást, feltöltődést, inspirációt jelent számára. A mindennapi megnyugvást.

„Ha munka után hazamegyek, nem fáradság, hogy egy fél órát játszom és gyakorlok, ez benne van a napi rutinomban. Nem bántam meg semmit, mert szeretem ezt csinálni. Amikor kamaszként felmentem a színpadra, jött az adrenalinlöket – ugyanezt érzem most is.

Nem tudom, mi lett volna, ha profi zenész leszek, lehet, hogy bizonytalanabb lenne az életem, mert itthon nagyon jónak kell lenned ahhoz, hogy elismert zenészként tudd biztosítani a megélhetésedet, ezt csak a legnagyobbak tudják. Nyilván akkor nem voltam ennyire előrelátó, de most már úgy gondolom, hogy jól döntöttem.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>