Afrikai lány, aki Szegeden ötösre teszi le a vizsgáit – „Olvastam az önéletrajzában, hogy mennyit nélkülözött, és elsírtam magam”

Trinity, több mint egy évvel ezelőtt jöttél Magyarországra, ez a második tanéved a Szegedi Tudományegyetemen. Hozzászoktál már az itteni élethez?

Trinity: Múlt szeptemberben, az Eucharisztikus Kongresszus idején érkeztem. Nehéz volt hozzászokni például az itteni időjáráshoz, az elején nagyon fáztam. De a legnagyobb nehézség egyértelműen a magyar nyelv volt. Most már azért ki tudom fejezni magam, heti kétszer van nyelvórám. A napjaim nagy részét a tanulás tölti ki, emellett részmunkaidőben dolgozom is. Ha van szabadidőm, sportolok: pingpongozom, röplabdázom, focizom.

Réka: Igen, az elején majd megfagyott, a magyar konyhától rosszul volt, visszasírta a hazait. Amit meg én nem bírok megenni. Nem szeret dicsekedni, de a múlt félévben 19 tantárgyából 15 ötös lett, a többit is négyessel zárta. Elképesztően sokat tanul.

Van kedvenc magyar szavad, mondatod?

Trinity: Persze. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön… (nevet, és sorolja magyarul a napokat. Majd újra angolra váltunk.– a szerk) Be tudok mutatkozni magyarul. Sok szót ismerek, amikor magyarul beszélek, általában megértenek, de nyelvtanilag biztosan nem helyes, amit mondok.

Egy éve élsz itt, ez idő alatt milyennek ismerted meg a magyar embereket?

Trinity: Kedvesek, befogadók, segítőkészek, és adakoznak. Nem rossz emberek.

Viszont észrevettem, hogy nem szeretnek külföldiekkel beszélni, még akkor sem, ha jól tudnak angolul, zavarba jönnek, és félnek, hogy hibáznak.

Itt Szegeden van egy nemzetközi diákcsoportunk, sokan panaszkodnak erre.

Forgassuk vissza az időt egészen a gyermekkorodig. Elmesélnéd, hol nőttél fel? Hogy telt a gyermekkorod?

Trinity: Nigériában, Onitshában születtem 1995-ben. Négyen vagyunk testvérek: két lány, két fiú, én vagyok a második gyerek a családban. Anyukám civil servantként (kormányzati alkalmazott – a szerk.) dolgozott, most már nyugdíjas, apukám üzletember, de ebből nem volt bevétele, ezért a családunk csak az édesanyám jövedelmére tudott támaszkodni. Tehát nem voltak túl rózsásak a családi körülményeink. A szüleim most Onitshától nem messze, Ogidiben élnek.

Onitshában van egész Nyugat-Afrika legnagyobb piaca, körülbelül akkora, mint egész Szeged. Zajos város, ott nem látsz öltönyös, nyakkendős irodai dolgozókat, hanem papucsos, rövidnadrágos embereket. Nigéria dél-keleti részén a lakosság legnagyobb része katolikus keresztény, ahogy én is. Az északi részen viszont a muszlim vallásúak vannak többségben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka: Afrika legnagyobb drámája, hogy nincs ingyen oktatás és egészségügy. Trinity szülei mind a négy gyereküket ki tudták taníttatni legalább az általános iskoláig, ami nagy dolog. Emberek millióinak nincs pénze tandíjra. Nigériában nagyon sokan nem tudnak tanulni, mert vagy eszel, vagy tanulsz, ezért generációkra nyomorban maradnak. Hivatalosan 200 millióan lakják az országot, de lehet, hogy sokkal többen, mert akik nem iskolázottak, azokat nem is anyakönyvezik. A lakosság 60 százaléka a WHO szerinti létminimum alatt él, ami napi egy dollárt jelent.

Ha egy szegény ember gyermeke elkapja a maláriát, bár könnyen gyógyítható lenne, pénz híján belehal.

Úgy képzeld el, mint Móra Ferenc Kincskereső Kisködmönjében, ahol Hugihoz akkor hívták az orvost, amikor a papot kellett volna. Az átlagember számára a kórház elérhetetlen.

Hogyan kell elképzelni a nigériai egészségügyet, hogy néz ki egy kórház?

Trinity: Azt nem mondanám, hogy az egész rendszer rossz. Többféle fenntartású kórház van. Ha a nagyvárosokba mész, ott nagy magánkórházak vannak, ahol jó ellátást kapsz, de nagyon drágán. Az emberek azért nem jutnak hozzá az egészségügyi ellátáshoz, mert nincs pénzük. Ezért is döntöttem úgy, hogy ápoló leszek, hogy segítsek a magam módján. Egy utazásom során tanúja voltam egy szörnyű közlekedési balesetnek, igazából ez játszott főszerepet a döntésemben. Ott például nincs mentőszolgálat...

Réka: Trinity most már látja a különbségeket egy európai kórházhoz képest. Ami ott van, az minden, csak nem kórház. Például egy sebészet van, és mindenki ott fekszik, akit meg kell műteni: 10, 20, 30 ember egy kórteremben. Generátor fejleszti az áramot, különben még hűteni sem tudják az inzulinokat. Ha nincs áram, nincs CT sem. A nemzeti energiaszolgáltató napi egy-két órára elegendő áramot ad. Amikor legelőször be akartam rakni a maradék ebédemet a hűtőbe, akkor rám szólt a kórházigazgató, Izunna atya hogy ne rakd be, mert nincs benne áram.

Van, hogy a kórteremben kapirgál egy tyúk, vagy egy kecske legel a kórház udvarán.

Nem olyan, mint egy magyar kórház, de ettől még működik.

Hol máshol, mint egy kórházban találkoztatok először.

Trinity: A nővérképzőbe jártam, és gyakorlaton voltam Onitshában a Borromeo kórházban. Volt egy dialízises beteg, az ő ágyánál beszéltünk először. Réka azt hitte, végzett nővér vagyok, nem tanuló. Így kezdődött a közös történetünk.

Réka: Mi a legszegényebb betegekhez megyünk, akik nagyrészt analfabéták. Az angol a hivatalos nyelv, de ők csak a törzsi, igbo nyelvet beszélik. Évekig Trinity volt a tolmácsom.

Egy végstádiumú vesebeteg, négygyermekes férfi, Tobias ágyánál találkoztunk 2018-ban. A dialízis-kezelése 100 dollárba került hetente, ez körülbelül annyi, mint egy havi átlagkereset Nigériában, tehát reménytelen volt a helyzete. A kezelését a misszióra kivitt pénzből kezdtük el. Vérnyomáscsökkentőre is szükség volt, hogy ne kapjon agyvérzést, ez napi egy dollárba került, de a családjának erre sem telt. Nem akartam, hogy meghaljon, ezért kampányt indítottam, és a magyarok összeadták a pénzt. Megvettem a vérnyomáscsökkentőket, és Trinityre bíztam, hogy adja be őket. Nem tudtam, hogy ő diák.

A művesekezelések nem szoktak azzal végződni, hogy spontán meggyógyul a beteg; meghal, vagy örökre művesére szorul. Én hazajöttem, és amikor később misszióstársam, dr. Csókay András professzor kiment, küldtem vele 800 dollárt, hogy megint legyen pénz Tobias művesekezelése. Aztán egy nap hív András, hogy „te, Réka, azt mondják, a beteg meggyógyult, és hazament”.

Én ezt nem hittem el, csak akkor, amikor a következő missziómkor elzarándokolt a kórházba, és megköszönte, hogy meggyógyult. Ha nincs Trinity és a Jóisten, lehet, hogy tényleg meghal.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Mindig fogadott lányodként beszélsz róla. Hogyan alakult ki ez a szoros kötődés köztetek?

Réka: 2018-ban döntöttük el Csókay professzorral, hogy a legtehetségesebb tanulókat ösztöndíjjal fogjuk támogatni. Trinity évekig azért dolgozott nagyon kevés pénzért, hogy továbbtanulhasson, így bejutott a nővérképzőbe. Ez a pénz csak az első évére volt elég, ezért pályázott az ösztöndíjunkra. Amikor az ottani atyák szóltak nekem, hogy őt választották ki, akkor ismertem meg az élettörténetét, olvastam az önéletrajzában, hogy mennyit nélkülözött, és elsírtam magam. Ezt nem tudtam róla, mert az igbók nem panaszkodnak. Amikor megkapta az ösztöndíjat, felsikoltottam, hogy a Jóisten választotta őt.

Az évek alatt jó barátságba kerültünk, aztán 2020-ban volt az áttörés, amikor kimentem két hétre, és a lezárások miatt fél évig nem tudtam hazajönni. Március helyett szeptemberben tértem haza. Ez idő alatt együtt laktam Trinityvel. Abban az évben én fizettem ki a családjának a lakbérét. Amikor kitört a koronavírus-járvány, bezárták az iskolákat egy olyan országban, ahol a legtöbb lakásban nincs áram, pláne internet, sőt lehet, hogy ágy sem.

Ott nincs olyan, hogy online oktatás. A járvány miatt milliók örökre búcsút mondtak az iskolának.

Trinity: Amikor befejeztem a nővérképzőt, diplomát kaptam, de ez nem ugyanaz, mint Magyarországon az egyetemi alapképzés. Dolgoztam a kórházban, és Réka megkérdezte, akarok-e Magyarországra jönni, mert lenne lehetőségem itt továbbtanulni. Segített jelentkezni a Hungary Helps ösztöndíjra, intézte a vízumomat.

Réka: Amikor másfél éve kiderült, hogy felveszik Szegedre, az édesanyja, aki kétoldali térdízületkopásban szenved, és nem tud lábra állni, személyesen eljött hozzám. Egy kekében (háromkerekű kis kocsi) ült, borzasztó nagy fájdalmak között kiszállt, és beszélgettünk. Köszönetet mondott, és átadta őt nekem. Trinitynek fontosak a gyökerei, soha nem fogja megtagadni a családját. Egyik öccse most egyetemista, befizették a tandíjat, de kint hét hónapja tanársztrájk van.

Trinity, te hogyan szólítod Rékát?

Trinity: Anya. Így hívom, magyarul. Vezető- és anyaszerepet is betölt az életemben. Mi egy család vagyunk.

Azt nagyon nem szereti, ha a doktort a neve elé teszem.

Réka: A két lányom testvérként tekint Trinityre. Együtt járnak bulizni. Amikor itt ül velünk egy asztalnál, ahogy végzünk az evéssel, megy, rohan, és mosogat. Én meg rosszul érzem magam, mert a lányaim nem szoktak ilyet csinálni. (nevet)
Házias, kitakarít, figyeli, tud-e bármit viszonozni nekünk. De ő otthon is ezt csinálta, van mit tanulnunk tőle. Most, a négynapos hosszúhétvége alatt eljött hozzánk, de ha csak kétnapos hétvége van, akkor tanul. Az ünnepeket általában együtt töltjük.

Trinity: Amikor együtt vagyunk, eszünk, filmezünk, kártyázunk, sokat nevetünk. Tervezünk egy körutazást az egyetemi társaimmal a közeljövőben, ha ez nem karácsonykor lesz, akkor, ahogy tavaly, úgy idén is együtt tudunk ünnepelni.

Mik a terveid az egyetem után? Szeretnél majd hazatérni Nigériába?

Trinity: 2024-ben végzek Szegeden. Utána mesterképzésre szeretnék menni, mellette pedig kórházban is dolgoznék. Majd pedig a doktorit is szeretném megszerezni, akár itt Magyarországon, ha kapok ösztöndíjat. De Európa más országaiba vagy Amerikába is továbbmennék. 

Most nyáron otthon voltam, így jövőre nem, majd csak két év múlva megyek újra. De tartom a kapcsolatot a családommal, a fő célom, hogy egyszer hazatérjek, és visszaadhassak valamit a közösségnek. De innen is segítem őket.

Nigériában az emberek éheznek, alultápláltak, és ezért lesznek betegek. Ezért is vállaltam munkát az egyetem mellett, hogy a családomnak segítsek, pénzt tudjak nekik küldeni.

Réka: Trinity nem egy átlagos képességű lány, sem mentálisan, sem érettségben. Jó vezető lenne, vagy akár professzor a nővérképzőben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka, hamarosan újabb misszióra indulsz. Eközben a hírekből egyre többet hallani arról, hogy Nigériában óriási árvíz pusztít.

Réka: Hatalmas humanitárius katasztrófa van. Több mint kétmillió embert kellett kitelepíteni, miután kiáradt a Niger folyó. Majdnem minden évben van árvíz, mivel nekik nem volt Széchenyi Istvánjuk, és nincs adórendszerük. A sok eső, ami márciustól szeptemberig lehull, felduzzasztja a talajvizet, egy idő után mindent eláraszt. Az árvíz miatt jelen pillanatban maximum hajóval tudnánk kimenni missziós munkát végezni. Két-három hét múlva viszont lemegy az árhullám, és akkor tudunk segíteni. Ilyenkor a sok szúnyog miatt mindig tífusz- és maláriajárvány van. A misszióm kezdeti célja pont ez volt, hogy gyógyítsam a maláriás, tífuszos betegeket.

Pár héten belül indulok, és három hétig tervezek maradni. Nem egyszerű megoldani, mert főállásban itthon a Semmelweis Egyetemen tanítok, és van egy háziorvosi praxisom. Nagy kihívás helyettes háziorvost találni ma Magyarországon.

Az orosz-ukrán háború óta kint több mint 300 százalékkal megnőttek az árak. A kórházban dízel működteti az aggregátort, így van áram. Tavaly 140 forintnak megfelelő összeg volt literje, ma meg már 890 forint. Ezt a betegek nem bírják kifizetni. Nincsen társadalombiztosítás, a gyerekek és a betegek a legnagyobb vesztesek. Ahhoz képest, amit 10–20 éve tapasztaltunk, most kataklizma van.