Neked elmesélem – Néha úgy lennék pillangó!

Néha úgy lennék pillangó! Csak gondolnék egyet, kinyitnám a szárnyaimat, és elrepülnék. Bárhova, fel a magasba, széllel szemben vagy épp a széllel kegyesen, hagynám, hadd repítsen. Biztosan sokan vannak úgy, mint én: néha egy másik életről fantáziálok, néha máshol másvalaki lennék. Nem azért, mert nem szeretem az életem, hanem csak azért, mert egyszerre vagyok vad és szelíd, egyszerre él bennem a kalandornő és a gondoskodó anya.

A pillangók egy olyan élethelyzetben hoztak nekem megváltást, amikor már lassan fél éve nem volt egy nyugodt éjszakám, amikor úgy megbántottak igazságtalanul szakmailag, hogy majd belehaltam. A munkám volt a mindenem. Most is az, de gyerekek nélkül nem létezett számomra más. Üvegműves vagyok, és igen, azonosulok a munkámmal. Ha bárki azt mondja, ez hiba, igazat adok neki, de akkor sem tagadom, mert annyi örömet, önfeledtséget és szeretetet kapok és adok általa, amit úgy megszoktam, mint a levegőt: nélkülözhetetlen az életemhez.

A pillangó ógörögül pszükhé, ami azt jelenti: lélek.

Számomra a természet legelbűvölőbb átalakulása, ahogyan egy csúszó-mászó, szőrös, csúf kis hernyó pillangóvá változik. Ebben az egész élet benne van: a megfoghatatlanság, a remegő libbenés, a lélek fejlődése és újraéledése. Az állandó változás.

Az első pillangómat a Balaton partján álmodtam meg, és a gyerekeimnek készítettem. Apró volt, masszív, színpompás szárnyakkal. Azóta is határok nélkül, mint ahogyan a víz csobban, úgy játszom rajtuk a színekkel. A világ összes színét szeretem és megfestem az üvegeimen. Bátran kísérletezem, mert a színek meglepő harmóniát alkotnak az üvegen. Merészen keverem rajtuk az óaranyat tűzpirossal, smaragdzölddel, sápadt kékkel, ibolyalilával. Általuk, velük repülök én is.

Mindez 1990-ben kezdődött, amikor Sopron kertvárosában és a nagymamámnál Pusztacsaládon, vagy idősebb ismerősöknél régi házak padlására kapaszkodtam fel, porban mászva, elszántan, őrült kíváncsiságtól hajtva. Emlékszem a várakozással teli izgalomra, ahogyan az utolsó lépcsőfokról elém tárul a padlás titokzatos, szűk tere, ahogyan vadul, mégis félve értem hozzá a rég elfeledett ládákhoz. Izgatott, hogy vajon mit rejtenek az ósdi, poros dobozok. Vonzottak a régi tárgyak. Legtöbbször megsárgult fényképeket, régi használati tárgyakat találtam, amelyeket szépen letisztogattam, megszabadítottam az évek során rájuk rakódott portól, piszoktól.

Azt gondoltam, a régészeknek is ez a feladata: söprögetik, tisztogatják a tárgyakat, így elhatároztam, régész leszek.

Később, középiskolásként, üvegszakos koromban is rendszeres látogatója voltam a padlásoknak, nem szégyelltem bekéredzkedni régi, idegen parasztházakhoz sem, hogy szétnézhessek, de akkor már tudatosan a régi üvegek után kutattam. Volt a gyűjteményemben kiürült parfümösüvegtől kezdve a borosüvegen át a színes szódásüvegig minden.

Már óvodáskoromban kiderült, hogy a rajzolás érdekel igazán. A pedagógiai kar óvodájában egyszer kiválasztottak egy oktatóvideóhoz, amely az óvónők számára készült. Királynőruhába öltöztettek, és egy hercegnőt kellett lerajzolnom. Elég abszurd volt, de a mai napig emlékszem rá, hogy mennyire sírtam, mert a videóban látszik, hogy a hercegnőm orra elfolyik, ahogyan vízfestékkel kiszínezem. Az alkotást már akkor is vérkomolyan vettem. A kézügyességemet édesanyámtól örököltem, aki varrónő volt. Gyakran üldögéltünk az ölében, felváltva a húgommal, amíg ő varrt, így közelről láttuk, hogyan kerülnek ki a szebbnél szebb ruhák a kezei közül.

Kép

Képek: Balogh Eszter

Tízéves koromig mondhatni problémamentes, nyitott, érdeklődő kislány voltam – majd megváltozott minden. Megrendült a világom. Ugyanis több osztálytársam, köztük a barátnőim is nyolcosztályos gimnáziumba mentek, én pedig nem tartottam velük. A megszokott osztályközösségünk szétesett, új tanárnőt is kaptunk, és én nem találtam a helyem az új közegben. A jegyeim rohamosan romlottak.

Az egyetlen kapaszkodómat a rajzolás jelentette. Próbáltam kiutat találni a szorongásból: kitaláltam, hogy ha törik, ha szakad, én művészeti iskolába fogok járni Győrbe. Képekben láttam magam körül a világot, és mindent megörökítettem, ami csak megfogott.

Többen is le akartak beszélni arról, hogy ezt az utat válasszam, a szüleim sem rajongtak az ötletért, mondván, „Eszter el fog kallódni, ha művésznek áll.” A győri felvételire vezető vonatút alatt a szüleim szerintem magukban végig azon rimánkodtak, hogy valami csoda folytán gondoljam meg magam. De hiába, már a felvételi első fordulója után értesítették őket, hogy bekerülök, mert olyan kimagasló eredményt értem el.

Anyukámék féltettek, de hajthatatlan voltam. Mindig voltak „alkujaim”: édesapám szigorúan és következetesen nevelt, de hagyott alternatívát. Azt mondta: „Kiskomám, rendben, elmehetsz művészeti iskolába, de mellette kitanulsz egy másik szakmát is.” Így hát virágkötőnek tanultam, majd az érettségi után megcsináltam egy boltvezetői továbbképzést, ami később kellett a vállalkozásomhoz is. Amikor felvettek az iskolába, még nem is üveges, hanem fazekas, esetleg tűzzománcos szerettem volna lenni. De ’94-ben indult egy kísérleti osztály, ami addig csak az Iparművészeti Egyetemen létezett: az üvegszak. Beleszerettem ebbe a végtelen lehetőségű, sejtelmes, szívós, pazar anyagba, abba, ahogyan a színes üvegen megtörik és átsejlik a fény, miközben beragyogja a tereket.

Megtört az „átok”. Végre ki mertem lépni a saját kis védelmi burkomból, ismét kerestem a kapcsolódási lehetőségeket, nem éreztem magam furcsának, oda nem illőnek, és itt végre kíváncsiak voltak rám.

Hihetetlenül motiválóan hatott rám, hogy hasonló érdeklődésű gyerekek között lehettem.

Tizennégy évesen már kötelező volt művésztelepre járnunk. A szülői értekezleten elmondták a szülőknek, hogy ne ijedjenek meg, ha a gyerekeken nagy változásokat fognak tapasztalni annak hatására, hogy hirtelen bekerülnek a művészvilágba, egy addig teljesen ismeretlen közegbe. Az iskolából rögtön vittek minket kiállításokra, Bécsbe, Budapestre, Bárdudvarnokra, ahol rengeteg különböző üvegtárgyat láttunk. Kinyílt előttem a világ, kiderült, hogy mennyi mindent el lehet készíteni üvegből.

Arra még kamaszlányként is igyekeztem figyelni, hogy a szüleim lássák, nem szálltam el, nem kerültem rossz társaságba. Élt bennem a bizonyítási kényszer, hogy megmutassam: jó vagyok abban, amit csinálok, szeretni fogom a választott utamat, megállom majd a helyemet. Tizennégy évesen készítettem el életem első üvegtárgyát édesapámnak karácsonyra, egy Tiffany lámpát az éjjeliszekrényére. Meglepő és szinte félelmetes, micsoda sorsszerű jelek vannak az életutunkon, amiknek akkor nem tulajdonítunk jelentőséget, de már akkor, tizennégy évesen egyetlen motívumot festettem a lámpára: pillangót. Tizenhat éves koromra már voltak felkéréseim, megrendeléseim. Apuék büszkék voltak rám, még ha ezt nem is fejezték ki szavakkal.

Az elég beszédes volt számomra, amikor apu az érettségim után átadott egy kulcsot, amely a családi házunk kertjében létrehozott műhelyt nyitotta. Itt indíthattam el a vállalkozásomat.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Női művészként féltem, hogy döntenem kell majd: alkotás vagy anyaság. Emiatt toltam és toltam magam előtt az időt. Ez volt életem legnagyobb dilemmája. Féltem dönteni. Féltem attól, hogy aki ennyire szereti, amit csinál, nem lesz elég odaadó és türelmes a gyermekeihez, vagy fordítva, ha feloldódom az anyaságban, a szenvedélyemnek fordítok hátat. Nem tudtam elképzelni az életem anélkül, hogy kifejezném magam az üvegtárgyaimon keresztül. Ehhez a hivatáshoz fegyelem kell, nyugodtság és türelem, nem lehet siettetni, nem lehet az anyagnak parancsolni. Mintha két fal nyomna össze, úgy fojtogatott a kérdés: vajon lenne elég időm a gyerekek mellett az alkotásra is? Irigyeltem a férfiakat, hogy nekik nem kell választaniuk a két út között.

A húgomnak az én őrlődéseim közepette született egy édes, szép kisfia, aki úgy nézett rám, hogy elolvadtam. Azonnal szót értettem vele. Rájöttem, hogy valójában soha nem volt a közelemben kisgyerek, nem tudok róluk semmit, és talán ez a sötétben tapogatódzás rémít úgy meg. Végül az élet kényszerített gyors döntésre. A férjemmel már hét éve voltunk házasok, harminckét éves voltam, amikor kiderült, hogy van a méhemben egy mióma. Felmerült, hogy el kell távolítani miatta a méhemet.

Amikor ezt meghallottam, az első gondolatom az volt, hogy „Azt nem lehet! Nekem még nincs gyerekem!”

Úgy feküdtem fel másnap a műtőasztalra, hogy 50 százalék az esélyem arra, hogy mire felébredek, az égiek már döntöttek helyettem. Amikor magamhoz tértem az altatásból, pánikszerűen kérdeztem: „Megvan még a méhem?”. A válasz igen volt, úgyhogy a rehabilitáció után egyből belecsaptunk a közepébe, és kilenc hónappal később meg is született a kislányunk. És lám-lám, két héttel az után, hogy kiderült, gyermeket várok, aláírtam a szerződést életem első és legnagyobb restaurátori munkájára. A megbízás öt évig tartott, közben a második gyermekünk, a kisfiunk is megszületett. Mindkét terhességem alatt végig dolgoztam, tizennégy üvegablakot kellett restaurálnom. Persze nagy pocakkal már nem másztam fel az állványokra, emiatt meg is kaptam néhányszor a kőfaragó mesterektől – akik a nagy kabátom miatt nem látták a terhességemet –, hogy „na, ez a hisztis kislány megint nem jön fel az állványra, csak lentről dirigál”.

A játszótéren ritkán lehetett velünk találkozni, az én gyerekeim a templom csendjében aludtak vagy játszottak. Volt, hogy különböző gótikus betűk után nyomoztam a síremlékeken, akkor a temetőben sétáltam velük. És szép lassan megkönnyebbültem. Az én személyiségemhez ez passzolt. Nem tudtam, és szerintem nem is kell lemondani arról, ami örömet okoz. Ők érzik, ha én jól vagyok, és ez visszahat rájuk. Egyedül a kislányom születése után kértem fél évet, hogy hadd maradhassak otthon vele, mert akkor még minden új volt számomra az anyaságban, össze kellett szoknunk, kialakítani egy jól működő napirendet. Mindezt persze a családom nélkül nem tehettem volna meg.

A restaurátori munka mellett ékszereket is készítettem. Zsonglőrködtem az idővel, igyekeztem minden percet jól használni. Ha volt egy kis időm, amíg a gyerekek aludtak, akkor elmostam pár üveggyöngyöt, amíg játszottak, megkevertem a rántást, vagy megragasztottam néhány ékszert. Azt sem szeretném elfedni, hogy az előbb említett megkönnyebbülés nem egyik napról a másikra ért utol. Komoly lelkiismeret-furdalás előzte meg. Képes voltam napokig aggodalmaskodni azon, hogy a gyerekeim azt látják otthon, hogy én folyton dolgozom.

Aztán egyszer a kisfiamat megkérdezték az óvodában, hogy mivel foglalkoznak a szülei, ő pedig azt válaszolta, hogy „apukám a vonatokat vezeti, anyukám pedig nem dolgozik. Ő mindig otthon van velünk.”

Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről, hogy akkor minden rendben van, ha a gyerekem így éli meg, hogy én sosem dolgozom. (nevet) De azért én tudtam, hogy nem ismerek megálljt. Azzal, hogy a műhelyem az otthonunk mellett van, nagyon nehéz megállnom, hogy ne ügyködjek folyton valamin, így tudatosan kerestem a helyet, ahol elszakadhatok a munkától, ahol csak a gyerekeké lehetek. Így találtam rá egy bájos kis balatoni házra. Ha ide eljövünk, itt minden más. Itt lelassulok. A kislányom többször eljött már velem festőkurzusra, ő is csinálja velem, érdekli ez a világ. Látom magunkban a hasonlóságot: ahogyan én figyeltem egykor édesanyámat, amikor varrt, most az én lányom lesi el az én mozdulataimat az üvegfestésről.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Életem legboldogabb évei voltak, amikor megszülettek a gyerekeim és restauráltam, mert úgy éreztem ott a kongó csendben, a templom üvegablakain dolgozva, mintha az örökkévalóságnak alkotnék. De az örömbe keserűség vegyült. Voltak, akik erőteljes kritikát fogalmaztak meg a munkámmal szemben, megkérdőjelezték a szakmai hozzáértésemet.

Ekkor merült fel bennem először és egyelőre utoljára a „hogyan tovább?” kérdése. És ebben a beszűkült tudatállapotban, önsajnálatba feledkezve, elkezdtem az elmúlás és a feltámadás jelképét forgatni a kezeim között.

A szimbólumot, amely a sírokon a lélek halhatatlanságát és újjászületését jelképezi: a pillangót. Az én pillangóm ezer színben tündököl, óriási, fényűző szárnyai pedig hullámzanak, ahogyan repül. Fürdenek a szabadságban.

Amikor feltöltöttem a közösségi oldalamra az elkészült lepkéket, rögtön hatalmas sikernek örvendtek. Sopronfalvi Ildikó fotóinak köszönhetően – amelyek témája a mesevilág volt – egy amerikai magazin címlapjára is felkerültek, majd egy francia divatfotózáson is „szerepeltek” a pillangóim. Egyre több emberhez „szálltak” el. A veronai buszbaleset áldozatainak a szüleinél is jártam terápiás foglalkozáson, ahol pillangókat festhettek. De többször előfordul az is, hogy gyereksírokra kérnek tőlem pillangót. Ilyenkor azt érzem, hogy valahogyan egész máshogy kell hozzájuk nyúlnom, még az üveget is másként vágom, hiszen a legszebbnek kell lenniük. Megérint a fájdalom, a veszteség, az együttérzés.

Ismerem az üveget. Tudom, mit enged és mit nem, hogy hol vannak a határai. Tizennégy éves korom óta a „társam”, sosem hagyott magamra, ám ma is képes meglepni. Rendkívüli anyag, amelyet hidegen és melegen is meg lehet munkálni. A folyamat közben az asztalra van fektetve az üveg, ahol még nem látszik tisztán, hogy milyen lesz a végeredmény. Amikor már össze van forrasztva, és az ember felemeli, akkor mutatkozik meg a tárgy igazi szépségében. Mint sok más is az életben, ha túllátunk a felszínen.

A történetet Kosztin Emese írta Balogh Eszter üvegműves emlékei alapján.