„A nők gyűlölik a háborút, de szeretik a harcost”

Milyen hatása van annak, ha egy apa nincs jelen a gyereke életében?  

Kétféleképpen lehet apahiány egy családban, az egyik az, hogy az apa fizikailag nincs ott. Ez előfordulhat akár haláleset vagy a válás következtében. A másik, amikor az apa testileg jelen van, de lélekben nem, érzelmileg elérhetetlen. Mindkettő mély nyomot hagy a gyerekekben. A legtöbb férfi a legjobb szándékkal reggeltől estig dolgozik, és azt mondja, hogy mindezt értetek teszem, de később rájön, hogy amire igazán szükség lett volna, az az együtt töltött idő és a figyelem.  

Amikor kirepülnek a gyerekeik és alig ismerik őket, akkor döbbennek rá, hogy mi lett volna fontos. Sok helyen és sokféleképpen kellene helytállni, sajnos ennek általában a gyerekek lesznek az áldozatai, onnan lehet elvenni az időt, az energiát, a figyelmet.  

A folyamatos digitális készenlét is okozhat apahiányt.  

Philip Zimbardo Nincs kapcsolat című könyvében ír egy megdöbbentő statisztikáról, amely szerint egy átlagos amerikai apa 30 percet tölt hetente a gyerekével, míg ugyanez a gyerek 44 órát ül különböző képernyők előtt.  

Hát, akkor ki neveli ezt a gyereket? Ez szülőként a mi felelősségünk. 

Robert Bly írja a Vasjankó című művében, hogy amikor egy fiú apa nélkül nő fel, szégyenben nő fel, úgy érzi, vele van a baj, nem elég jó, és ez később önbizalomhiányhoz, szorongáshoz vezethet. A probléma a lányokat is érinti. A kislány női méltósága nagyrészt az édesapa szeretetéből árad, aki gyönyörködik benne, elismeri őt. Ez a méltóság az, amitől értékesnek érzi magát, ez óvja meg őt a kapcsolataiban. Több oka van tehát, hogy egyre kevésbé vannak jelen az apák a gyerekeik életében. De ahol a férfiak a helyükre állnak, ott a családok is helyreállnak. 

Mikor van a helyén a férfi?  

Ma a férfiaknak azért óriási kihívás megélni a saját férfiasságukat, mert a férfierények nagy része nem olyan, amit támogat a kultúránk, különösen a keresztény közeg. A gyülekezetekben alapvetően a női erények vannak előtérben, a befogadás, elfogadás, szeretet, átölelés. Ez mind jó, viszont háttérbe kerül az, hogy Krisztus vitézei, katonái vagyunk, kell az önfegyelem, a céltudatosság, a következetesség, az erő, a szükséges keménység.  

Nem akkor szeretem a gyereket, ha azt eszik, amit akar, és annyit lóg a telefonján, amennyit csak akar. Inkább valamilyen keménységgel kell fellépni, ami nem erőszakot jelent. A szeretetnek van egy kemény arca, ez is háttérbe szorul a mai kultúránkban. Erről szól, hogy „ne a sarkadra állj, hanem a helyedre”. Ez felelősséget, hűséget, szolgálatot jelent a családban, a közösségben, az emberi kapcsolatokban. Aki a helyén áll, az építi a többiek életét.  

A férfi érzelmi életét Izlandhoz hasonlítanám. Izland jéghideg, sarkvidéki, ahol hatalmas havazások és erős óceáni szélviharok vannak, még sincs olyan hideg, mert a mélyben a földalatti gejzírek forrók.  

A férfi lelke is valami ilyesmi. Lehet, hogy kopárnak tűnik, de ugyanannyi érzés van benne, csak teljesen másképp fejezi ki, mint egy nő. Jó lenne, ha férfiak és nők megértenék egymás érzelemvilágát. 

A nő egyébként vágyik a férfi erejére, de az erőszakra nem vágyik. Az erőszakos és bántó viselkedés a tehetetlenség és a gyengeség jele. A jó férfierő éltet, felemel és boldoggá teszi a nőt. Kiteljesíti a közösségét, neveli a gyermekét. A férfias erényeket az apák adják át a fiaiknak.   

Ha hiányzik az apa, más is be tudja tölteni ezt a szerepet? 

Abszolút nem csak az apa. Timóteus, aki Pál apostol legkedvesebb tanítványa és hűséges munkatársa volt, eredetileg anyai világban nőtt föl Lisztra városában az édesanyja és a nagymamája hitének a védőernyője alatt, az apjáról semmit sem tudunk. Neki az apja úgymond Pál apostol volt, a férfi, aki ránézett, hitt benne és azt mondta, gyere velem, beviszlek téged a nagy történetbe, és Timóteus ment. De maradhatott volna Lisztrában. A legtöbb férfi leéli az életét „Lisztrában” és ott elvan, mert főznek rá, mosnak rá, nem lép be az arénába. A nézőközönségben marad, és azokat kritizálja a kommentfalon, akik beléptek. Veszélyes belépni az arénába, mert ha belépsz, akkor harcolni fogsz, ha harcolsz, akkor győzhetsz is, de megsebesülhetsz, sőt meg is halhatsz. De ez a harcossá válás útja.  

Dávid, amikor kiállt Góliát ellen, ugyanígy lépett be az arénába, kockázatot vállalt, és mindenki azt mondta neki, hogy veszíteni fogsz. A modern férfi legtöbb szorongása abból fakad, hogy ezt a kockázatot nem vállalja, és ezért később üresnek érzi az életét, mert nem adta oda semmiért és senkiért. Márpedig az a belépőszint, amikor odaadtam az életemet valakiért, egy nálam magasabb rendű dologért, és kockázatot, fájdalmat vállaltam.  

Ahogy Jung mondta: ha a megfelelő időben nem vállaljuk a szükséges fájdalmakat, akkor később sokkal nagyobb és szükségtelen fájdalmakat kell majd elviselnünk.  

Ha az apa vagy egy apafigura nem adja át a tartást adó mintát, az áldást, akkor az életlánc megszakad. 

Mi az életlánc?  

Az emberiség történetében sok minden változik kulturálisan, akár a családi szerepekben, akár a munka területén, de van, ami mindig ugyanazt jelenti, ilyen az életlánc. Az ember nem tud boldog lenni úgy, ha csak a saját boldogulása a célja, gyűjthet akármennyi pénzt, lehet bármilyen sikeres, nem lesz boldog, mert valami hiányozni fog. Akkor tud kiteljesedni, amikor be tud kapcsolódni egy nála nagyobb történetbe, amiben betölti a saját hivatását. A történet nagyobb, mint ő, ez generációról generációra továbböröklődik a családban vagy a közösségben. 

A mai kultúra azt sugallja, hogy az életem egy mozi, elkezdődik, majd befejeződik, és az én felelősségem az, hogy ez a mozi milyen, jó vagy rossz, happy end lesz vagy tragikus befejezés. De ha nem egy mozifilm, hanem egy sorozat része, akkor tudom, honnan jöttem, hová tartok, és van egy transzcendens vonatkozása is, ami önmagában felszabadító. Ha egy 15 részes sorozat 9. részében minden összekuszálódik, akkor lehet, hogy a következő részben megérted, mi volt az értelme, és hogyan fordul jóra. Ha egy ember szülei munkanélküliek voltak, ő pedig már megbecsült üzemvezető lett egy gyárban, az ő gyerekei már eleve onnan indulnak. Ha így néznénk az életet, egy sokkal nagyobb panorámában, akkor könnyebb lenne elfogadni.  

Ahogy Mózes végigmegy a pusztai vándorláson, fellázadnak ellene, folyamatos életveszélyben van, és végül nem megy be Kánaán földjére. Mégsem szomorú, mert Józsué majd bemegy, folytatja a történetet. Nem mozit lát, hanem sorozatot, mint Pál apostol a börtönben. Azt mondja, csordultig vagyok örömmel, az evangélium nincs bilincsbe zárva, csak én.  

Ha így néznénk az életet és kapcsolódnánk a nagy történethez, akkor ez a sodrás kisöpörné a lelkünkből a sok depressziót, céltalanságot, vákuumot, frusztrációt, amit az okoz, hogy csak azt nézzük, én most boldog vagyok-e vagy sem. 

Placid atya a Gulágon azt mondta, hogy én voltam a Szovjetunió legboldogabb embere, mert tudtam, hogy azt tettem, amire elhívást kaptam, segítettem a fogolytársaimat, nem értem rá szenvedni. A keresztény embernek eleve óriási dolog, hogy behívták egy nagy történetbe.  

Ha egy fiú kapcsolódik az apja vagy a felmenői történetéhez, akkor identitást is kap, valahová tartozik, feladata van, és ezt az örökséget egyszer tovább kell adnia. Az apa hiányában azonban a fiú beavatás nélkül marad. 

Kép

Fotó: Mészáros Péter

Mit jelen a modern társadalomban a beavatás?  

Robert Bly azt mondja a Vasjankó című könyvében, hogy egy nő a megfelelő kromoszómák segítségével világra tud hozni egy fiút, de hogy a fiúból férfi legyen, neki újra meg kell születni a férfiak lelkéből. Ez az, ami fájdalmasan hiányzik a kultúránkból. Hosszú generációk óta öröklődik ez a hiány, a férfiak többsége nem is tud róla.  

A fiúból férfivá érés fontos része a beavatás, amikor az anyai világból kilépve a fiú belép a férfiak világába, akik befogadják őt. A természeti népeknél ez rítusokban jelenik meg, próbatételt kell teljesíteni. A zsidó hagyományban ez a Bár micvó, ami után a fiú a zsinagógai közösség teljes értékű tagja lesz, onnantól kezdve felelősséget visel önmagáért és a közösségért is. 

A beavatás mint ünnepélyes, szimbolikus, férfivá avatási aktus ma teljesen eltűnt. Az ünnep fontos, de nem az ünnep teszi férfivá a fiút, ahogy nem a diplomaosztótól lesz valaki orvos, zenész vagy tanár, hanem attól a hosszú és fáradságos úttól, ami azt megelőzte, az aktus csak ráteszi a pecsétet. 

A fiú a férfiközösségben elsajátítja azokat az ismereteket, tapasztalatokat, amik férfivá teszik, és jó esetben ezt követi egy beavatás.  

Régen, az ipari forradalom előtt a legtöbb fiú az apja mellett nőtt fel, látta, ahogy él, dolgozik, átadta a tapasztalatait, tanult tőle. Napjainkban, amikor az apa dolgozik, akkor nincs otthon. Az apa elismerése, támogatása, bizalma nagy hatással van a gyerekre, fontos, hogy elhangozzon: büszke vagyok rád! 

A beavatatlanság következménye, hogy sokan nem vállalnak felelősséget sem önmagukért, sem a családjukért, sem a közösségért, hiányzik belőlük az életet adó erő. Magam is átéltem ezt, arról nem tehet egy fiú, ha soha senki nem avatta be a férfilétezésbe, de arról már tehet férfiként, ha nem is érdeklődik iránta, ha nem vállalja a tudatos döntéseket. 

Mit tehet egy férfi, hogy beavatott legyen? 

A férfiakat arra bátorítom, hogy keressék egymás társaságát, vannak nagyon jó programok, ilyen például az XCC, ahol az ember szó szerint a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit jelent és mit nem férfinak lenni, ami meg tudja változtatni az életét. Az XCC egy három napos testi, lelki, szellemi kihívás a vadonban, egy jellemformáló kalandtúra. 

A férfiaknak szükségük van férfiközösségre, bajtársiasságra és arra, hogy kint legyenek a természetben, ne csak üljenek körben és beszélgessenek, hanem gyújtsanak tüzet, nézzék a csillagos eget, a férfilélek feléled, amikor valami emlékezteti arra, amire született. 

Évek óta dolgoztam egy programon, amit végül együtt valósítottunk meg a 4M Magyarország Alapítvány munkatársaival, ez a Falanx program. Ez egy 90 napos kihívás, amely beavatást kínál a férfiasság világába, a résztvevők megtapasztalják, mit jelent áldozatot vállalni, kitartani, elköteleződni, felelősséget vállalni magunkért és a szeretteinkért.  

Az XCC során a férfiak mennek fel a hegyekbe három napra, a Falanx során a „hegy jön le” a férfiak életébe, három hónapra.  

Mindenki benne marad a családjában, a munkahelyén, az életkörülményei között, de közben radikálisan megváltozik a mindennapok menete.  

Úgy van kitalálva, hogy egy 21. századi férfi képes legyen megcsinálni, noha sok áldozatot követel időben is, energiában is, különféle fizikai és lelki kihívások teljesítéséről szól. Kell hozzá elkötelezettség, kitartás, fájdalomtűrés, bátorság, ám mindezt gyakorolni lehet. 

Szükségük van arra, hogy a férfiak más férfiakkal megosszák a gondolataikat, sajnos sokan elfojtják a problémáikat, a krízisek idején nehezen kérnek segítséget. 

Miért nem kérnek segítséget, ha gondjuk van? 

Azért, mert általában a férfinak a verbalitás nem az erőssége, nem úgy fejezi ki magát a legkönnyebben. A nők sokkal ösztönösebben osztják meg a sebzettségüket, könnyebben szavakba öntik azt, ami fáj nekik. A statisztikák szerint a válások során a férfiak sokkal mélyebbre zuhannak a depresszióba, mint a nők, mert a nők fel tudják dolgozni, elmondják, elmesélik.  

Mivel a legtöbb férfi egyedül van, nincsenek bajtársai, azt hiszi, hogy a seb szégyen, és páncélos lovagnak mutatja magát, mintha sérthetetlen lenne. A harcos tudja, hogy a seb igazából dicsőség, sőt azt is tudja, hogy a nők is tisztelik a sebzett férfit, mert a férfit borító sebek arra emlékeztetik őt, hogy a férfi képes harcba bocsátkozni, kiállni az igazáért, a szeretteiért, ha kell, fájdalom árán is.  

A nők gyűlölik a háborút, de szeretik a harcost.  

A férfiközösségben tanuljuk meg azt is, hogy a seb nem szégyen. Az, hogy a házasságomban bajok vannak, hogy valami nem sikerült, kudarcot vallottam, az nem szégyen. Akkor derül ki, hogy a többi páncélos lovag is a sebeit rejtegeti. Felismeri, hogy más férfiaknak is hasonló gondjai vannak, rájön, hogy nincs egyedül, mindannyian sebeket hordunk.  

A nők hogyan segíthetik a fiúkat, férfiakat?  

Az édesanya nem tudja pótolni az édesapát, ahogy az édesapa sem tudja pótolni az édesanyát. Ettől függetlenül lehet segíteni a gyerekeket abban, hogy olyan közösségekbe kerüljenek, ahol a beavatás megtörténhet. Már kezdetben akár a zenei, akár a sporttanulás nagyon sokat segít ebben, ugyanis férfias értékeket tanít egy zenekarban vagy egy csapatban, egy tiszteletre és teljesítményre épülő rendszerben. 

A nők maguknak tesznek jót, ha a férjeiket olyan férfitársaságokba küldik, ahol harcosok vannak. Azon a hétvégén nem lesz otthon, de kit kapnak vissza? Abban is tudják segíteni őket, ha megadják nekik a tiszteletet. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben a férfinak van igaza, csak egyszerűen azt, hogy ő is számít, fontos a szava, nem lépem át, elkezdem őt családfőként kezelni. Semmivel nem tud nagyobb pusztítást okozni egy férfi lelkében egy nő, mint ha azt érezteti, hogy ő nem számít.