Neked elmesélem – Az örömöt egyetlen dolog okozta: az, hogy élünk
Nyolcvannégy éves, és csupa mosoly. Apró szemei tiszták, mint az erdőmenti patak vize. Kedvessége nem e világi, elvarázsol. Olyan, mintha már mindent tudna az életről, amiről olyan egyszerűséggel mesél, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mindazon fájdalmak után, amiken átment, mégis hisz, szeret, remél és boldogan él. Söveg Károlyné, Panni néni mesél.
Egy olyan világba születtem, ahol háború dúlt, ahol az első hangok amiket kislányként megismertem, a félelem hangjai voltak. Az oktalan és érthetetlen félelemé. Mert miért kell egy hatéves kislánynak bujkálnia, menekülnie, csendben maradnia? Nem értettem, mit vétettem. Nem tudtam, mi szakad meg épp, a szívem, az égbolt vagy a ház omlik be felettünk, összezúzva bárkit, akit éppen talál. Hatéves voltam, amikor 25 kilométerre tőlünk Győrt bombázták. Mi egy kis faluban, Kajáron éltünk (ma Kajárpéc), ahol szintén dübörgött a föld, reszketett, mint én anyám karjai között. Aki félelemben nő fel, nemcsak megtanul együtt élni a félelemmel, hanem olyan természetes részévé is válik ez a készenléti állapot, mint a levegővétel.
Megtanulod, hogy semmid sincs magadon és a mai napon kívül.
Vagy még ez a nap sem a tiéd, csak a pillanat, a pillanat, amikor két testvéreddel együtt ösztönszerűen futsz a magas lábú sparhelt alá, összekuporodsz és imádkozol: ments meg Urunk minket!
Édesanyám harminckét éves volt, amikor apámat elvitték Németországba katonának. Egyedül maradt velünk, a három gyerekkel. Nem tudom, mit érezhetett, hogy mennyire félhetett – sosem panaszkodott nekünk. Nem láttam őt összeomlani, se pihenni. Amikor mi keltünk, ő már javában kint volt a kertben, vagy apu cipészműhelyében. Szigorú, határozott, két lábbal a földön járó nő volt, aki, ha kellett, képes volt olyan erővel harcolni és menni előre, ami előtt bármelyik férfi kalapot emelt volna. Az ő példáján keresztül tanultam meg: ha nincs választásod, fogadd el a sorsodat, de keresd a rést, ahol beszűrődik a fény. Nem voltak és nem is lehettek nagy vágyaink. Ettük, ami a kertben megtermett. Százszor újraolvastuk ugyanazt a néhány könyvet amink volt. És az örömet egyetlen dolog okozta: az, hogy élünk. Megtanultuk megbecsülni az életet, a reggeleket, a napokat, akkoris ha az egy egészen egyszerű dolgos hétfő volt.
Élt a közvetlen szomszédunkban egy egyedülálló nő, Lidi néni, aki rövid csigás hajába mindig kendőt kötött, és dolgos kezének vonalaiban ott volt a föld nyoma. Ő volt mindannyiunk édesanyja – a háborús időket nem vészeltük volna át nélküle. Apám kérte meg, hogy amíg távol van, jöjjön át és vigyázzon ránk, térjen be hozzánk. Nem kellett kétszer mondani.
Vannak azok a típusú emberek, akik, ha egyszer átjönnek hozzánk, olyan, mintha örökre nálunk ragadnának – lehet, hogy nálunk is ez történt Lidi nénivel, azzal a különbséggel, hogy mi nem is akartuk, hogy elmenjen.
Ahogy telt az idő, már nemcsak órákra jött át hozzánk, hanem nálunk is aludt, mosott, főzött, takarított, ha anyu épp későn tért haza a cipészműhelyből vagy a földekről. Nagymamánk helyett nagymamánk volt. Emlékszem, először akkor éreztem a nyugalom édes ízét, amikor köré gyűltünk, és ő mesélni kezdett erdei pillangókról, bajba jutott őzekről. Neki nem születhetett gyermeke, de úgy szeretett minket, mintha a sajátjai volnánk. Ő nevelt minket a munka szeretetére. Megértette velünk, hogy munka nélkül semmi nincs. Nincs föld illatú piros paradicsom a kertből, nincs kenyér a péktől, és nincs tető a fejünk felett. 60 éves elmúlt már, de remegő kézzel is kiment a kertbe ásni, ültetni, majd odaállított minket maga mellé a tűzhelyhez, és megmutatta, hogy mi készül abból a valamiből, amit tavaly tavasszal ültetett el.
Bennem ez a kép ma is él: minden fáradságos munkának megvan a maga gyümölcse.
1946-ban épp a nagytemplom előtt játszottam az utcán a szomszéd gyerekekkel, amikor észrevettük, hogy egy ismeretlen férfi közeledik felénk csapzott, őszülő szakállal, porosan, megviselten. Megbökött a barátnőm: „Nézd Panni, ott jön apukád!”. De én csak lemondóan legyintettem. Miközben ugráltuk át az árkokat, azt játszva, hogy ki kapja el a másikat, az idegen férfi egyre közelebb ért hozzánk. A szívem hevesen vert, és torokszorító könnyek gyűltek a szemembe. A hosszúra nőtt szakáll alatt, a csontra és bőrre fogyott, kiálló állkapocs mögött felismertem édesapám vonásait. Úgy szaladtam felé, mint aki az életéért fut, szinte nekicsapódtam. Ő felkapott, megpörgetett, a lábaim a levegőben szálltak, én pedig egyszerre sírtam és nevettem.
Olyan volt hozzábújni, mintha Isten tenyerébe hajthatnám az arcomat.
Apám hazatérése napján Lidi néni annyit mondott: „Jámbor úr, vigyáztam rájuk, ahogy kérte, most már nyugodtan hazamehetek.” Erre apám megfogta Lidi néni karját: „Lidi néni, szeret itt?”. „Jámbor úr, én? Ezekkel a gyerekekkel, és ezzel az áldott jó asszonnyal? Hát, hogyne szeretnék!” Mire apám: „Akkor maradjon itt velünk. Ön már családtag, itt a helye köztünk!”
Már hatéves koromban tudtam: tanítónő leszek – és ezt olyan bizonyossággal jelentettem be otthon, mintha nem is létezne más opció az egész világon. Az én szememben nem is létezett.
Akkoriban a felnőttek nem voltak tanultak, az is ritka volt, ha valaki írni-olvasni tudott, legalábbis a mi társadalmi rétegünkben. Így mivel én már tizenhárom évesen gyöngybetűkkel írtam, apám elvitt a gazdaságba írnoknak, ahol minden nap végén én jegyeztem le a gabonaleltárt. A háború miatt – mint sokan mások – én sem járhattam iskolába, így magántanító tanított, akinek élre vasalt, törtfehér blúza, elegáns, intelligens megjelenése tekintélyt parancsolt, és egy egészen más jövőképet tárt elém. Tiszteltem és felnéztem rá. Úgy éreztem ő már birtokában van valami olyasminek, amit soha többé nem vehetnek el tőle.
A tudás biztonság. Mert bármi történjék is körülötted, ha újra az életedre törnek, ha kisemmiznek, akkor is van valamid, ami a tiéd, ami benned van.
Egy ókori görög filozófus mondta: „Minden értékedet önmagadban hordjad.” Én ebben hiszek. A férjem, Kari, aki földműves volt, gyakran mondogatta is, mintha bocsánatot kérne: „De hát, én csak egy traktoros vagyok, te pedig tanítasz...” Erre mindig odakucorodtam mellé: „Kari, nem ott kezdődik az ember, hogy kinek mi a foglalkozása, hanem itt” – és a szívére hajtottam a fejemet.
A tanítóképző után négy évvel férjhez mentem. Én, a kedves, csendes, mindenkiről mindig jót feltételező lány, akiben olyan mély együttérzés élt, hogy amikor az óvodában valamelyik gyerek csínyt követett el, és büntetésből egy krétával rajzolt körbe állították, én vele együtt sírtam, és odaálltam mellé „letölteni” a büntetését. Egy olyan házasság áldozata lettem, ahol még félrenéznem sem volt szabad, ahol megismertem a féltékenység agresszív börtönét, ahol újra féltem, mint akkor régen, amikor nem tudhattuk, mikor robban mellettünk a bomba.
Nyolcvanöt éves vagyok, de most sem tudok, és nem is akarok felidézni magamban ebből az életszakaszból emlékeket. Vesszen el az idő homályában.
„Szabadulásom” után elhatároztam, soha többé nem megyek férjhez, de volt valami, amiről nem tudtam lemondani, amire nem találtam a megoldást: ha nem házasodok meg újra, akkor hogyan leszek édesanya? Akkoriban nem volt elfogadott egyedül gyermeket vállalni. Elfogadott… enyhe kifejezés. Amikor anyukámnak mondtam, hogy én bizony többé férjhez nem megyek, gyereket viszont nagyon is szeretnék, hirtelen reakcióként úgy pofon vágott, hogy majdnem a fal adta a másikat. Akkor már huszonhat éves voltam. Kárörvendő és sajnálkozó tekintetek vettek körül, hogy na, Panninak nem sikerült. Szinte lemondtak rólam. Mert ugye mit ér egy nő férfi nélkül? – ez annak a korszaknak akár a címe is lehetne.
Perzselő augusztus végi nap volt, amikor a mezőn kukoricát kapálva apró vízcseppenként gördült le a hátamon az izzadság. Meg-megállva felnéztem, megtöröltem a homlokom, és láttam a távolban egy traktort, amely lassacskán egészen közel merészkedett hozzám. A kormánynál egy jó kiállású, széles vállú, vízkék szemű, sötétszőke férfi ült, aki laza mozdulattal megemelte szalmakalapját, bólintott és megszólított. „Panni, jó munkát! Szeretsz kapálni?” „Ha muszáj…” – válaszoltam zavaromban. Így vette kezdetét 51 évig tartó összetartozásunk története. Hazatérve anyám világosított fel, hogy ki is volt ez a fiatalember. Kiderült, hogy egy faluból származunk, ezért tudta a nevemet. A második alkalommal egy lakodalomban találkoztunk, ahol felkért keringőzni. Szorosan magához húzott, erős karjai biztos támaszként öleltek körül, és csak sodródtunk a zene ritmusára, miközben a borotvahab illatát mélyen szívtam magamba. Amikor már bíztam benne, beavattam az előző életembe, és leszögeztem, hogy soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson.
Az eljövendő években csak az élet ütött rajtam sebeket, emberi kéz soha többé.
A második kislányunk születése előtt, 1970-ben egy – a Covidhoz hasonló – hongkongi influenza fertőzött, ami rengeteg ember életét követelte. A férjem magas lázzal feküdt otthon hetekig, én pedig két hónapos terhesen vizes borogatással próbáltam lehúzni a lázát. Én nem, de a kisbabánk elkapta a fertőzést. Akkoriban még nem volt ultrahang, így nem is sejtettük, hogy bármi baj lehet. Arra számítottunk, hogy egy ugyanolyan szőke fürtös angyalka érkezik közénk, mint az első kislányunk, Edit, de Évike betegen született, és mindössze két hónapot élt közöttünk. Ez az egyetlen olyan fájdalom, amitől ma is könnybe lábad a szemem. Azt kívánom, hogy ettől a fájdalomtól mindannyiukat óvja az ég! Mert az ember elveszíthet szülőt, szerelmet, de egy gyermeket nem. A történtek után, mint az „ősi vad, kit rettenet űz”* rohantam vissza tanítani. Minden percemet kitöltöttem, megszállottan dolgoztam, csak ne legyen egy percem se szembenézni a fájdalommal… mert ha belegondolok, megsemmisülök.
Évike elvesztése után két évvel született meg Karcsi, aki ma is az apjára emlékeztet: ugyanolyan figyelmes, jó és szelíd. Vele együtt öregszem, változom, nélküle számomra nincsen élet. Összekötött minket a sors. Ugyanis egyéves korában valami – nem tudjuk, hogy genetikai elváltozás vagy egy csecsemőkori lázgörcs – szellemi visszamaradást okozott nála. Karesz egy 50 éves, nagy, jó szándékú gyerek, aki ír-olvas, és aki a faluban néha kap kisebb-nagyobb kétkezi munkákat.
Amikor hatvankét évesen mellrákot diagnosztizáltak nálam, az orvos a leleteim ellenőrzése közben megkérdezte: „Hisz ön Istenben?”. Én egyből rávágtam, hogy „igen”. Mire ő: „Az a szerencséje!”. Engem a hit megtart.
Mondhatnám úgy is, ahogyan a dal szól: „Mikor senkim nincs, és nem is lesz, te majd kézen fogsz, és hazavezetsz... Milyen jó nekem, hogy vagy nekem.”* Csak én hozzátenném, hogy „Istenem”!
Sokszor hittem, hogy megszakad a szívem, sokszor hittem, hogy innen nincs tovább, de ennek ellenére azt sose voltam képes elhinni, hogy az élet nem ajándék. Nem lehet nem ajándék az, ahol úgy tekintesz mindenre, mintha először és utoljára éreznéd: a kislányod kezének simulását a tenyeredben, a szerelem elborulását, a fájdalom hegységnyi súlyát, az ölelés meghittségét, a fáradtság pilledtségét, a harc utáni győzelem büszkeségét. És én büszke vagyok, mert hiszem, hogy kiálltam az élet nevű próbát.
*idézet Ady Endre Őrizem a szemed című verséből.
*idézet Presser Gábor „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” című dalszövegéből
A történetet Kosztin Emese írta Söveg Károlyné (Panni néni) emlékei alapján.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>