Semmi sem elég jó? – Miért érdemes és hogyan lehet megtanulni hálásnak lenni?

„Az ember itt kevés a szeretetre. 
Elég, ha hálás legbelűl 
ezért-azért; egyszóval mindenért.“ 
(részlet Pilinszky János Az ember itt című verséből)

A hála pszichológiája 

Sokáig a különböző lelki betegségek kialakulása és gyógyítása állt a pszichológia érdeklődésének középpontjában. A pozitív pszichológia térhódításával azonban egyre inkább az a kérdés került fókuszba, hogy milyen az az élet, amit érdemes élni, így a hangsúly eltolódott a jóllét, az emberi erősségek és a fejlődési lehetőségek feltérképezésének irányába. Ebben a gondolkozási keretben fontos szerepet kap, hogy miként értékeljük azokat az eseményeket, amiket átélünk. Seligman, a pozitív pszichológia atyja a hálát így írja le: „Tudatában vagy annak, ha jó dolgok történnek veled, és sohasem tekinted őket természetesnek. Mindig szánsz rá időt, hogy kifejezd köszönetedet. A hála valaki más kiváló erkölcsi jellemvonásainak értékelése. Mint érzelem, egyfajta csodálat és köszönetérzet, és magának az életnek az értékelése.” A hála tehát nemcsak egy társas érzelem, hanem egy életszemlélet. Nagy Beáta tanulmányában Wood és munkatársai kutatását idézi, amelyben a hála nyolc különböző, de egymással összefüggő összetevőjét azonosították. Ezek az aspektusok mind arról szólnak, hogy képesek vagyunk-e megállni néhány pillanatra, hogy meglássuk és értékeljük a minket körbevevő kedvességet, szépséget és jóságot, és tudunk-e időt szánni arra, hogy tudatosítsuk és kifejezzük a hálánkat és megbecsülésünket. Kifejezhetjük a köszönetünket mások irányába, vagy azért, mert ráeszmélünk, hogy milyen szerencsések vagyunk mindazért, amink van. Vannak, akiket a pillanat szépsége ragad meg, mások a természet csodáit látva számolnak be az áhítat és a megilletődöttség érzéséről. Paradox módon az élet végességének felismerése is segítheti a hála megélését, hiszen emlékeztet arra, hogy minden napot a maga teljességében éljünk meg. 
A jó hír az, hogy a hála kifejezése egyrészt tanulható-fejleszthető, másrészről pedig erősíti a lelki jóllétet. Aki hálás, az él – értelmileg és érzelmileg is.

Az érzés, amely ilyenkor szétáramlik a testünkben és a lelkünkben, nemcsak pillanatnyi boldogsággal ajándékoz meg bennünket, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a múlt történeteinek átkeretezésével azok negatív hatásait csökkentsük, a jelent teljesebbnek, a jövőnket pedig reménytelibbnek éljük meg.

Ha hálásak vagyunk, tudjuk, hogy a világ nem értünk van. Felismerjük, hogy minden, amiben részesülünk, ajándék. Erről az érzésről számolnak be azok is, akik valamilyen különösen nehéz vagy életveszélyes helyzetet átéltek, és így megtapasztalták létük törékenységét. A sok hiány vagy szükség, illetve veszély átélése nem feltétlenül károsítja a személyiséget, hanem segít a hála belső megépítésében az életért, az élelemért, az emberi szóért… Általa olyan valóságosabb, részletesebb és reflektáltabb világlátás jelenik meg, amely gazdagítja az életet. Így a hála érzete mélyen gyökerezik a realitásban. 

Amiért nehéz a hála 

A hálához csupa pozitív gondolat kapcsolódik, mégis azt tapasztaljuk, hogy a megélése kihívások elé állít bennünket. 
Nemzedékek nőttek fel abban a szellemben, amelynek jellemző mondatairól így mesélnek a családterápiákon: „Ha jó vagy átlagos teljesítményt értem el, azért nem járt dicséret. Csak a rendkívüliért.” „Először mindig a kifogásolni valót keresték az elvégzett feladataimban.” Így nem csoda, hogy felnőve nehezen éreztek elégedettséget saját eredményeik láttán, vagy ritkán voltak képesek hálát kifejezni az életükben elértekért, hiszen számukra ezek egy része saját érdemnek tűnt, a másik részét pedig nem sikerült kapott ajándékként azonosítani. 
Ha nem neveltek a belső hála megfogalmazására, nehéz lehet hálát éreznünk és felismernünk mindazt, amiért hálásak lehetünk. Ezáltal az élet valóban embert próbáló időszakaiban hiányzik egy fontos eszköz, hiszen nehezebben tűnnek fel a pozitívumok. Ilyen felfogással élve bosszantóan emlékezetes marad, amikor lerobban az autó és nem érünk be a munkahelyünkre, ám nem idézzük fel azt, hogy ugyanaz az autó előtte ezer alkalommal eljuttatott bennünket úti célunkba. 
Mivel a szolgáltatások világában élünk, úgy érezhetjük, bármi megvehető, amit az elkényeztetett emberi elme kieszelni képes. Persze mindenért fizetni kell, de elméletileg minden megszerezhető. A jogosultságon és kötelezettségeken alapuló, szerződés- vagy teljesítményközpontú világlátás megszünteti a hálát, mert nem kezelhető fogalom számára. Mindennek ára van, amelyet elfogadhatunk vagy elutasíthatunk, de nem kell érte hálásnak lennünk. Így például azt képzeljük, hogy a munkánkért járó jövedelem a világ legtermészetesebb dolga, sőt évről évre többet kellene keresnünk. Bele sem gondolunk, hogy a világ szegényebbik felén ugyanazzal a munkával a jelenlegi töredékét keresnénk meg. Az életszínvonalunk nemcsak az egyéni teljesítményből, hanem a bennünket körülvevő összetett rendszerből is következik. 
Elterjedt a „mert megérdemlem” szlogen, amely azt hirdeti, hogy bennünket megilletnek dolgok. Bár minden embernek egyformán jár a szeretet és gondoskodás, elfelejtkezünk arról, hogy ezt nem mindenki kapja meg. Magát az életet is ajándékba kapjuk, csak úgy belecsöppenünk. A szeretetet, az elfogadást, a növekedést ugyanúgy kapjuk, mint az anyatejet. A hihetetlen mennyiségű tárgy és élmény megszerzése is azért lehetséges, mert rengeteg most élő és korábban élt ember gondoskodott rólunk. Hány száz ember munkájának köszönhetjük a napi szükségleteink fedezését: hány ember munkájának eredménye a víz, amely folyik a csapunkból, mire a föld mélyéből a poharunkba jut, a gáz, amely messzi tájakról érkezik, az eszközök, amelyeket használunk… Sok-sok ismeretlen gondoskodik és gondoskodott rólunk a világ számtalan részén, hiszen mindenben sok évszázad gondolkodása és munkája rejlik alapként. 

Legyenek bármilyen jók is az anyagi juttatások, könnyen elveszthető a hála érzete az olyan hivatásokban, amelyeknek „vevői” hálátlanok, azaz kritikusak vagy elutasítók. Ugyanakkor örömteli az a hivatás, amelynek végzői gyakori köszönetben részesülnek, vagy magukat jutalmazhatják annak tudásával, hogy jót és értékeset tettek.

Magunkban ugyanis nagyon is számontartjuk azt a belső egyenleget, amely megmutatja, hogy hozzátettünk-e a világhoz, vagy inkább csak elvettünk. 

Kép

Kép: Getty Images

A hála mint a saját magunkhoz való kapcsolódás útja 

A kritikus gondolkodás („igen, de”) elveti a hála fogalmát, mert csak a tökéleteset hajlandó elfogadni. Márpedig szinte semmi sem az, így minden csak korlátozottan jó, tehát nem elfogadható. Az önkritikus gondolkodás ugyancsak hozzájárul a hála érzetének megszűnéséhez.

Többségünk ismeri azt a belső hangot, amely szeretné leértékelni az elérteket, keresi a hibákat, és csak ritkán elégedett. Ebből a szemszögből semmi sem elég jó, ezért nem is lehetünk hálásak semmiért. 

Ha képesek vagyunk hálát érezni, sikerrel vesszük fel a harcot az élet értékelésének egyik legnagyobb ellenfelével, a hedonista hozzászokással. Ezzel a fogalommal azt a jelenséget írjuk le, hogy bármilyen jól megy is a sorunk, egy idő után hozzászokunk a körülményeinkhez. Olyan normális feltételrendszernek tartjuk, amely már nem okoz akkora örömöt, mint az első időkben, így újabb vágyak teljesülésétől várjuk a boldogságérzetet. Ebből az egyik kiút az, amikor szemügyre vesszük, miben is élünk, és kifejlesztjük magunkban a hálát a kapottakért. Így jutunk vissza a realitásba és annak megbecsüléséhez. Ez a szemléletmód segíthet abban, hogy a fókuszt újra a jelen és a belső valóság felé fordítsuk, és immár ne a külső javak hajszolásától várjuk a boldogságot, hanem képesek legyünk szemügyre venni mindazt, ami belül zajlik. 

Hogyan kereshetjük meg a hálát magunkban? 

A hála kifejezése a fentiekből következően nem az automatikus „nagyon köszönöm”, hanem annak belső megfogalmazása, mi az, amit kaptunk, miként hatott az ránk, milyen érzést keltett bennünk, mire indított, illetve mi a másik személy szerepe ebben. 

Érdemes a nap lezárásaként az ilyen átélt, talán fel sem tűnt eseményeket felsorolni, hogy tudatosítsuk, mi minden segítette az életünket egy átlagos napon: eljutni valahova, elintézni valamit, találkozni valakivel, megoldani egy nehézséget, inni egy finom kávét.

Biztos, hogy már akkor, amikor elkezdjük ezt gyakorolni, találunk naponta 4-5 hálára indító eseményt. Néhány hét után pedig már felismerjük az aprónak tűnő események jelentőségét is, és 10 és 20 közötti számban fel tudunk idézni ilyeneket. A profik gond nélkül azonosítanak több mint 20 napi eseményt. 
Ebből következik a felismerés, hogy a lét sajátossága, hogy mindig van miért hálásnak lennünk. Ezt a belső munkát elvégezve eljuthatunk egy reflektáltabb létmódhoz, amelyben világosan látjuk, kik is vagyunk ebben a világban. Ezért a hála érzete a mély belső kapcsolódás útja saját magunkhoz, Istenhez, másokhoz és a világ dolgaihoz. 

A hála mint a másokhoz kapcsolódás útja 

A hála kifejezése nemcsak abban segít, hogy újra találkozzunk belső valóságunkkal, vagyis önmagunkkal, hanem kifelé is lehetőséget teremt az érzelmi kapcsolódásra.

A belülről fakadó köszönetnyilvánítás emeli a másik önbecsülését, és nagymértékben hozzájárul a jóllétéhez.

A hála össze is köt a másik személlyel, megtisztelő, ha kapunk, és megtisztelő az is, ha elfogadják az ajándékunkat. Sokaknak éppen az előbbi okoz nehézséget, számukra nehezen bírható a megajándékozottság érzése, ezért sietve viszonozni igyekeznek a szívességet. Nehéz elfogadni, hálásnak lenni, ha függésnek és leértékelésnek véljük. Bár az önállóság, az „egyedül is mindent megoldok” büszkesége segít, hogy hatékonynak éljük meg magunkat, de el is távolít a másik embertől. Gyengeségünk és sebezhetőségünk felvállalása valódi bátorság, az együttműködés és segítés elfogadása pedig hozzájárulhat a kapcsolat épüléséhez. 
A családokkal való munka során gyakran látjuk, hogy a családtagok sok dolgot tesznek egymásért, de mindez természetesnek tűnik, így a hála kifejezése elmarad. Ilyenkor hasznos lehet, ha a családtagok összegyűjtik, hogy mi mindent adnak, és mi mindent kapnak egy kapcsolatban. Jó, ha ez a kétoldalú mérleg egyensúlyba kerül, hiszen Kozma-Vízkeleti Dániel szavaival élve „a kölcsönösség legitimálja a kapcsolatokat”. 
A lista összeállításakor ne feledkezzünk meg arról, hogy szeretjük a saját részünket és hozzájárulásunkat nagyobbnak látni, mint a másikét. Amikor egy kutatás során házaspárokat kérdeztek arról, hogy becslésük szerint a házimunka hány százalékát végzik el, a számadatok összege minden esetben meghaladta a száz százalékot. Míg például az egyik fél úgy látta, hogy ő végzi a munka 80 százalékát, addig a másik fél azt gondolta, hogy bár nem övé a munka oroszlánrésze, de sok dolgot elvégez, a feladatok 40 százalékát. Gyakori tapasztalat, hogy minél kevésbé fejezik ki a felek az egymás iránti hálájukat, annál inkább igyekeznek hangsúlyozni a hozzájárulásukat.

A házastársi konfliktusok gyakran bontakoznak ki annak mentén, hogy szeretnénk, ha a másik visszaigazolná, hogy szerethetők vagyunk, olyan emberek, akire a másiknak szüksége van. 

A családterápiás folyamatok elején a családok gyakran nem tudják az egymás iránti hálájukat kifejezni, de az érzelmi megnyíláshoz vezető úton, a terápia végére egészen meghökkentő szempontból meglátott, nagyon reális megfogalmazásokat hoznak, miért is hálásak a másiknak. Így például a folyamat elején a család, aki a nagyfiú kezelhetetlenségéről panaszkodik, arról számol be, hogy a gyermek „tönkreteszi a családi békét”. A terápia előrehaladtával a családtagok felismerik, hogy a tünet mennyi mindenre rávilágít a család működésével kapcsolatban. Például a kezelhetetlennek címkézett nagyfiú akkor kezdi el szekálni a kisöccsét, amikor észleli, hogy a szülők között fokozódik a feszültség. A felismerés segíti őket, hogy a valódi konfliktussal kezdjenek foglalkozni. A folyamat során a fiú a család fekete bárányából azzá a személlyé válik, aki hozzájárult az egész család gyógyulásához azáltal, hogy megmutatta a rendszer feszültségét. Ahogy rendeződnek a kapcsolatok, a családtagok már nem hibáztatják egymást, hanem képessé válnak a jóság megbecsülésére önmagukban és a másikban is. 

Forrás: Nagy Beáta Magda: A hála pszichológiája = The psychology of gratitude. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>