Egy reformkori főispán – Andrássy Gyula, a „szép akasztott” életműve

A békepárti szabadságharcos 

Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula a Rozsnyó közelében fekvő Oláhpatakon látta meg a napvilágot 1823-ban gróf Andrássy Károly és gróf Szapáry Etelka fiaként. Az Andrássyak a családi hagyomány szerint vérvonalukat az Árpád-korig vezették vissza. Az akkor még székely, erdélyi famíliáról az első okleveles adatunk 1543-ból van, amikor egyik ősük János Zsigmond szolgálatában állt. A katolikus család 1676-ban nyert bárói rangot, grófi címet pedig a Rákóczi-szabadságharc után, a 18. század derekán kapott. A 19. században birtokaik a keleti Felvidéken, Tőketerebes környékén feküdtek, a család férfitagjai komoly részt vállaltak a reformkor megyei és országos közéletéből. Ilyen környezetben nőtt fel az ifjú Gyula gróf is, akit szülei hazafias szellemben neveltek, a budai katolikus gimnáziumba járt, majd jogot tanult. Ezután külföldre utazott, az ország modernizációjáért és Széchenyi Istvánért rajongott, aki ezt azzal a megjegyzéssel viszonozta az ifjú tehetségére utalva, hogy „egyszer még nádor is lehet belőle”. Hazatérve 1847-től Zemplén országgyűlési követe volt, Kossuth oldalán lépett fel, a következő évben pedig már ő volt Zemplén vármegye főispánja. A szabadságharc idején átvette a megyei nemzetőrök parancsnokságát, részese volt a pákozdi és a schwechati ütközeteknek. A tavaszi hadjárat idején már ezredesi rangban Görgey segédtisztjeként szolgált, 49 derekán diplomáciai küldetésben megfordult Konstantinápolyban, Londonban, Párizsban. Mint diplomata, a haza és Európa ügye iránt elkötelezett volt, és megbékélést képviselt, amelyről már a forradalom kezdetén így fogalmazott: „Európa népei a szabadságban egybeolvadtak. A szabad népek egymás ellen harcot nem folytathatnak, mert a szabadság győzelmeinek gyümölcsei nem a csatatéren és nem a meghódított népek rabláncairól, hanem a magán tűzhelyek körül szedetnek.” A történelem azonban ekkor nem neki adott igazat, a magyar szabadság elbukott.

A szabadságharc bukása után nem tért haza, a hadbíróság pedig távollétében halálra ítélte, jelképesen fel is akasztották.

Néhány évig Párizsban élt, ismert alakja volt az emigrációnak és a helyi szalonoknak, ahol különösen szép férfiú lévén főleg a hölgyek között tett szert nagy népszerűségre, akik csak a „szép akasztottként” emlegették. Párizsban vette nőül gróf Kendeffy Katinkát, akivel haláláig élt együtt. Házasságukból egy leány és két fiú született. Egyikük, ifj. Andrássy Gyula, az I. világháború végén a Monarchia utolsó külügyminisztere lett. 

A mágnes két oldala 

1857-ben tért haza, amnesztiát nem kért és nem kapott, de azonnal a monarchiával való megbékélés előkészítésének Deák Ferenc által képviselt ügye mellé állt, a békés megegyezést szorgalmazó Felirati Párt mellé állt, tudva azt is, hogy „a politikai pártok hasonlítanak a mágneshez: van egy oldaluk, amely vonz, és egy, amely eltaszít”. 1861-től Sátoraljaújhely országgyűlési képviselője volt, két éven keresztül házelnök, a kiegyezést előkészítő „hatvanhetes bizottság” meghatározó alakja. Meggyőződése volt, hogy a kiegyezés mindkét fél érdeke: Ausztria léte és nagyhatalmi státusa függ tőle, az európai politikai egyensúly, ráadásul pedig a magyar nemzet feltámadása számára ez az egyedüli alkotmányos keret. Ettől az időtől kezdve komoly segítséget kapott a közismerten magyarbarát Erzsébet császár- és királynétól, akihez korabeli pletykák szerint plátói szerelmi szálak is fűzték, kettejük kapcsolata azonban inkább személyes barátság és politikai szövetség volt. Miután a kiegyezés megszületett, létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, és mivel a miniszterelnöki címet Deák nem vállalta, Ferenc József 1867 februárjában Andrássyt nevezte ki, akit az a megtiszteltetés ért, hogy júniusban mint a nádor helyettese, az esztergomi érsek társaságában megkoronázhatta az uralkodót. Négy évig állt a magyar kormány élén, a háttérben a parlamenti többséget biztosító Deák Ferenc támogatásával, de átmenetileg felügyelte a pénzügyeket és a honvédelmet is.

Miniszterelnökként ő hozta tető alá a horvát kiegyezést, létrehozta az önálló magyar honvédséget, megszületett a nemzetiségi törvény, végbement az államigazgatás és a jogszolgáltatás szétválasztása, megalakult a számvevőszék, a határőrvidék megszüntetésével helyreállt az ország igazgatási egysége, beköszöntött a „boldog békeidő”, az ország számára komoly fejlődést jelentő fél évszázad.

Az uralkodó is megbízott benne, aminek legfontosabb bizonyítéka az volt, hogy 1871-ben kinevezték az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminiszterévé. A birodalom ebben az időben, a Németországtól elszenvedett vereség és az Itáliából való kiszorulás idején elszigetelt helyzetben volt. Andrássy fő törekvése ennek az elszigeteltségnek a felszámolása volt. Már 1873-ban tető alá hozta Oroszország, Németország és a Monarchia közeledését Franciaország elszigetelése érdekében. Rendezte az egységes Olasz Királysághoz fűződő kapcsolatokat, partnernek és nem ellenségnek tekintette a cári Oroszországot, elérte a német–osztrák megbékélést, sőt stratégiai szövetséget, amelynek megvalósításában nagy segítséget jelentett, hogy baráti kapcsolatba került a hozzá hasonlóan távlatosan gondolkodó Otto von Bismarck herceggel, a német birodalmi kancellárral. Ezeknek a lépéseinek is volt az eredménye az 1878-as Berlini Kongresszus, amelynek fő témája a balkáni rendezés, az osztrák–magyar és az orosz érdekszférák német támogatással megvalósuló elhatárolása, rendezése volt. A Monarchia ekkor kapott mandátumot Bosznia-Hercegovina megszállására, ám ez és a vele járó mozgósítás elleni széles körű tiltakozás 1879‑ben Andrássy lemondásához vezetett. Külpolitikai eredményei végső gyümölcse így csak később érett be, hiszen a Monarchia és Németország néhány évvel később – bár csak rövid életű, de akkor fontos – katonai szerződést kötött Oroszországgal és Olaszországgal is, ami némi stabilitást jelentett a kontinensen. 

Egy igazi magyar úr 

Lemondását követően Andrássy már nem vállalt komoly politikai szerepet. Parlamenti mandátumát megőrizte, támogatta a Deák-, majd Szabadelvű Pártot, Tisza Kálmán másfél évtizedes, a kiegyezés eredményeit kamatoztató kormányzását. Ideje java részét azonban a családi birtokon, a tőketerebesi kastélyban töltötte, onnan figyelte a közélet eseményeit. Egészsége is folyamatosan romlott, főleg veseproblémák keserítették az életét. A halál is így köszöntött rá 1890 februárjában. Temetése országos, a Monarchiát és az európai politikai életet is megmozgató esemény volt, ravatalánál Erzsébet királyné is megjelent egyik lánya, Mária Valéria kíséretében. Végső nyughelye a családi kripta lett a tőketerebesi kastély park­jában, egyéniségéről pedig a politikai méltatásokat félretéve az egykori képviselőtárs, az író Mikszáth Kálmán emlékezett meg a legszebben, amikor így írt: „Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferenc a magyar paraszt inkarnációja, azoknak összes bölcsessége egy fejben, akkor Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztillált alakban.” Az azóta eltelt bő egy évszázadban azután hol magasztalták, hol gyalázták Andrássy Gyulát és politikai művét. Kapott szobrot a Parlament szomszédságában, amelyet idővel ledöntöttek, beolvasztottak, ma azonban újra áll a történelemalakító politikus szobra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>