Ahol aranysárga virágpor száll kezünkre, és mennyei az illat – A Jeli Varázskert egy különc gróf beteljesült álma

Ambrózyt már kisfiúként elbűvölte a vadvirágok változatossága, érdeklődött a növénytan iránt, amelyben nemcsak a szintén kertrajongó édesanyja, Erdődy Agáta grófnő támogatta, hanem későbbi ifjú felesége is. A Migazzi Antónia grófnővel kötött házasságával hozományként szerzett felvidéki, malonyai birtokán kezdett bele a kertépítésbe, amelyet az első világháború kitöréséig tudott folytatni. A házaspár élte az arisztokraták életét, sokat utaztak, külföldi útjaikon megcsodálták idegen tájak kertjeit, és Afrikából, Spanyolországból, a francia Riviéráról különleges magokat és főképp örökzöld cserjéket hoztak.

Ambrózy ugyanis meg volt győződve arról, hogy a Kárpát-medencei klímán is lehetséges örökké virágzó, mindig tavaszi kertet fenntartani.

Jelszava – amely a Jeli Arborétumban maga kiválasztotta sírhelyén is olvasható – így hangzik: „Semper vireo” – „Örökké zöldellek”.

Malonyai kertje – amelybe babérokat, fenyőket, tiszafákat, összesen mintegy hétszázféle örökzöld vagy félörökzöld fajtát telepített, köztük rhododendronokat is a világ minden tájáról – ma a Szlovák Tudományos Akadémia fennhatósága alá tartozik.

Az első világháború után az Ambrózy-Migazzi család Magyarországon maradt, malonyai birtokukat elveszítették, és a Szombathely melletti Tana községben (a mai Tanakajdon) rendezkedtek be, ahol Ambrózy korai gyermekéveit is töltötte. Klasszicista kastélyuk az impozáns, vadregényes kerttel ma a NÉBIH Talajvédelmi Laboratóriumának ad otthont.

Ambrózy, magával hozva a Malonyán töltött 22 évének minden kertészeti tapasztalatát, nagyszabású kísérletbe kezdett a Kám melletti erdőben vásárolt öt hektáron. Különcségét bizonyítja, hogy nem a korszakban oly divatos, gondosan ültetett angolparkot tervezett romantikus műromokkal és vadregényes kis zegzugokkal, hanem az eredeti növénytakarót megtartva igyekezett akklimatizálni a helyi viszonyokhoz a külhoni útjairól szerzett növényritkaságait.

1933-ban bekövetkezett halála után birtoka az államra szállt, amely jelentős bővítés után ma már több mint 100 hektáron várja a látogatókat.

A hatalmas területet nagyvonalú, széles sétautak szelik keresztül, ezért a park babakocsival és kerekesszékkel is könnyen látogatható. A kisgyermekes családokra gondolva tájba illő, fából készült játszóteret alakítottak ki, és néhány éve lombkorona-sétánnyal is bővült a kert. Az észak-amerikai Sziklás-hegységben őshonos mamutfenyők közt, az Óriások erdejében kanyargó építmény hossza 130 méter, amelyen végigsétálva a lombkorona 10 méteres magasságából szemlélhetjük meg a fákat, amelyeknek a földről csak vaskos törzsében gyönyörködhetnénk. A magas sétányról viszont megnézhetjük a tűlevelek és a tobozok különleges formagazdagságát, és szabadon figyelhetjük a madarak röptét. Ebből a magasságból indul egy óriási csőcsúszda, amelyet szakszemélyzet jelenlétében a gyermeklelkű felnőttek is kipróbálhatnak.

Kép

Kép: Wikipédia

Annak, akit még ez a magasság sem rettent, bátran ajánlhatom az idelátogatók egyik régebbi kedvencét, a 20 méter magas gyönyörű kilátót. Az igényesen kivitelezett épület az őrségi tájegységre jellemző szoknyás haranglábakat idézi, s talán nem bánja meg, aki megmássza a hatvan lépcsőfokot.

Tetejéről remek kilátás nyílik a tóra, a vadregényes Hétforrás-szurdokra és a japán kertrész bambuszligetére.

Tavasszal megtelik illatokkal, madárdallal az erdő, ilyenkor a nárciszgyűjteményben, a tulipánfákban és a különleges, keleti csillagsomokban gyönyörködhetünk. A nyári melegben hűsölésre, piknikezésre csábít a kert, és érdemes felkeresni azt a több mint negyven fajta hortenziát is, amelyeket nemrég telepítettek az arborétumban, és épp ebben az évszakban virágzanak. Ősszel gyönyörködhetünk a tóban visszatükröződő, színpompás lombhullatókban, élvezhetjük az avarillatot, a nyugodt napsütést.

A rhododendronok elképesztő gazdagsága miatt viszont még mindig a tavasz vége, nyár eleje a Jeli csúcsidőszaka.

Májusban több ezren zarándokolnak el megnézni a harsány színekben tobzódó bokrokat, hisz ilyenkor virágoznak a fehér, sárga, narancs, bíbor színekben pompázó növények. Hatalmas, néhol 8-10 méter magas bokrok fogadnak, karvastagságú, erős, fás szárakkal. A lassan százéves, egybefüggő, tropikus erdőket idéző bokoróriások sötét, babérmeggyéhez hasonló levelei közt tenyérnyi, halványlila virágkötegek ülnek százával; csokronként hat-nyolc trombita. Közelről megnézve egyet, a természet remekműve, ahogy az áttetsző szirmokra fekete mintákat rajzolt. Finom, aranysárga virágpor száll kezünkre, orrunkba, és mennyei az illat.

Főleg az apróbb virágú, lombhullató azáleák kényeztetnek és csábítanak szimatolásra, sűrű, enyves mézillatukkal. Náluk is hófehértől a bíborliláig nyúlik a színskála: cirmosak, habos-babos rózsaszínek, delejező narancsok, parázsló vörösök, citromsárgák; magyar erdőkhöz szokott szemnek már-már természetellenes ez a színorgia, mégsem lehet vele betelni. Újra és újra megcsodáljuk, ahogy a törékeny, hófehér kehely szára bíborvörösbe fordul, újra és újra megszagolunk minden utunkba kerülő virágot, hogy minél intenzívebben vihessük haza magunkkal az élményt, hogy kitartsunk vele jövő tavaszig vagy nyárig, amikor a Jeli Varázskert újra visszavár.