Nárcizmus és/vagy karizma? – Így ismerheted fel egyházadban a mérgező nárcisztikus vezetőt

A keresztény felekezeteken belül is találunk olyan embereket, akik hajlamosak a nárcizmusra. Lehetnek papok vagy lelkészek is, szerzetesrendek vagy laikus mozgalmak tagjai, de a legjellemzőbb mégis az, hogy olyan szellemi vezetői szerepeket választanak maguknak, mint a kis gyülekezetek, imacsoportok vezetése, laikus pasztorációs szolgálat, imaszolgálatok, gyógyító közösségek irányítása. A nárcisztikus vonásokat hordozó ember számára a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya egy furcsa és jellegzetes viselkedési képet hoz létre, amelyben a manipuláció keveredik a vallási fanatizmussal. A létrejött magatartási egyveleg könnyen összetéveszthető a kiválasztottsággal vagy a célra törő magabiztossággal.

Mivel a hétköznapi ember vágyik a hősökre, így a nárcisztikus ember felbukkanása a közösségben akár olyan élmény is lehet, mint egy üstökös megjelenése a sötét égbolton.

A nárcisztikus személyiségvonás lényege, hogy az ezzel a viselkedési mintával rendelkező ember a saját egyéniségét mindenki fölé helyezi, és hatalmát manipulatív eszköztárral igyekszik biztosítani. Ő a vágyott sikerének és elismertségének érdekében jogosultnak érzi magát arra, hogy szélsőséges viselkedését más mércével mérjék, és különleges módon kezeljék allűrjeit, izgalmasnak tűnő meglátásait. A nárcisztikus személyiség önmagát, saját egóját végtelenül fontosnak tartja, „imádja” magát felsőbbrendűként feltüntetni, s ha külsőségekben szerénynek is mutatkozik, de valójában folyamatosan sikerről és elismertségről ábrándozik. Nagysága megélésének helyszínéül gyakran a spirituális teret választja. Sokszor kifejezetten intelligens, csillogó, elbűvölő személyiség, legalábbis kezdetben. A hit és a nárcizmus metszéspontján fogalmazva: magával ragadó.

Ők önjelölt vezérek, akik szeretik magukat kezdeményező, ihlető, lelkesítő szerepekben feltüntetni, és olyan pozíciókra törekszenek a közösségben, ahonnan irányítani tudnak. Az irányítás és a manipuláció közötti határvonal egy meglehetősen vékony sáv, különösen olyan szerepben, amit a nárcisztikus elme alakít ki magának a közösségen belül. Ha nincs olyan státusz, amit legálisan megszerezhet az egyházban, csinál magának. Sokszor ilyen igény áll a létrejövő kisebb és még kisebb szervezetek, szervezetecskék létrejötte mögött, amelyek végül már nem az egység szolgálatában állnak, jóval inkább a kívülállást erősítik.

A saját nárcisztikus képre formált kis közösségek valójában nem beolvadni szeretnének az Egyházba és ott Isten dicsőségét hirdetni, sokkal inkább a vezető szeretné a saját dicsőségét megélni kreált közössége által.

Az egyházi élet perifériáján valósulhat ez meg, elszakadva az egyházközségtől, mint a nap nélkül keringő exobolygók: egyetlen mérgező elme saját univerzumai.

A szürke szamarat, amelynek a hátán Jézus bejutott Jeruzsálembe, senki nem magasztalja, és senki nem emlékezik meg róla. A szürke szamár láthatatlan maradt, pátosszal teli dalt nem írtak róla, és nem kapott aznap külön abrakot sem. Eszköz volt csupán Isten kezében, és egy sovány szamárnyi helyet töltött be a történetben. A nárcisztikus személyiségvonásokat hordozó ember számára ez nem a megfelelő ajánlat. Ő nem Jézust akarja bevinni a hátán a kapukon túlra, és pálmaágat sem szeretne lengetni, nem hírhozó és nem is helykészítő. Számára a hit hatalmi eszköz, kontroll, amelyet mások fölött gyakorolhat, és ami által már itt a földön „mennybe mehet”. Valójában az egójából csinál hitet, bálványt, magát akarja bevinni a közössége hátán. Ő vágyik a pálmaágakra is.

A keresztény hívő ember szívének kedves a kép, amelyben magát a bégető nyáj részeként látja egy olyan pásztor oltalma alatt, aki irányító, gyógyító és védelmező. Igényünk és szükségünk is van a lelki vezetésre, bizalmunk van a vezetettségre. A nárcisztikus személyiség gyakran elbűvölő, dinamikus egyéniség, aki karizmatikus vezetőnek, kiválasztottnak tűnhet, ám az érzés csalóka. A személyes varázs nem Isten visszfénye ezeken az embereken. Jézus mindig szívesebben választott maga köré egyszerű halászembereket, mint fényes metaforákat röpítő cirkuszi zsonglőrt.

Sok hívő ember vonzódik a hit megélésének látványos elemeihez, a csodás gyógyulásokhoz, csodatételekhez, teátrális mutatványokhoz, de ha ilyenekkel találkozunk, legyünk résen.

A spirituális nárcisztikus önjelölt vezetők forgatókönyve kis tanulmányozás után felismerhető. A mélyen hívő ember békességre, egységre igyekvő, lojális, tisztességes. Aki ezzel vagy a Bibliában lefektetett célokkal szembe megy, nem lesz jó kalauzunk a szűk ösvényen. A nárcisztikusok gyorsan kiismerik, hogy mire lehet használni a közösség egyes tagjait. A manipuláció célja sok esetben a tagok elszigetelése egymástól, hogy csak a vezető látásmódja érvényesüljön. Gyakori technika náluk a hittételek felhasználása megalázásra, megszégyenítésre, az elkövetett hiba nyilvános ránk olvasása (holott maga Jézus is a tanítványai lábát mosta meg, nem a fejüket). Mindig gyanakodjunk, ha valaki önmagát tekinti minden igazságok letéteményesének, míg másokat könnyen nevez démontól megszállottnak vagy tudatlannak. Ne felejtsük el, hogy „a szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3: 8), és nem ott, ahová Isten egy teremtménye rendeli…

A kevéssé grandiózus, inkább kevert típusú nárcisztikus személy vallásos közegben inkább alázatoskodó, mártírt játszó típus. Őt azért nehéz felismerni, mert az alacsony önértékelését összekeverhetjük az alázattal. Ők sem Jézus lényét, hanem csak saját magukat hordozzák, és bár gyakorta kerülnek segítői szerepbe, ez a megmentő, jótékonykodó tevékenység csak figyelemvadászat.

Az igazi segítségnek nincs szüksége közönségre, díjazásra, még elismerésre sem.

Ha a közösségi alkalmat kényszernek érezzük, amelyek masszívan rátelepedtek az életünkre, gondolkozzunk el azon, hogy vezetőnk jó irányba visz-e minket. Fogjunk gyanút, ha ő mindenben egyedül próbál dönteni, vagy ha azt érezzük, hogy a szabályai felülírják a szeretetet, és a tulajdonainak tekint minket. Gyanús, ha valaki a tagokat állandóan versenyhelyzetbe hozza, vagy ha azzal fegyverezi le őket, hogy csak neki egyedül van igaz látása Istenről, csakis ő ismeri Isten valódi szándékát, és ez a tudás feljogosítja őt arra, hogy döntéseket hozzon a csoport vagy az emberek feje felett.

Érzékeny kérdés ebben a témában a csodavárás, prófétálás, gyógyítás vélt vagy valós képessége. Isten ezeket ajándékba adta nekünk, azonban nem mutatványként, nem a hatalom eszközeként, és nem a lelki dominancia kimutatására. Ha a hitbéli felsőbbrendűség megjelenik a beszélgetésben, legyünk óvatosak: ez a szeretet parancsával ellentétes viselkedés.

A nárcisztikus személyiségvonásokat mutató hívő ember vezetői pozícióban felér egy tömény mérgezéssel.

Jellemző, hogy nem dialógusban, hanem monológban gondolkozik, nem megbeszél, hanem kinyilatkoztat, nem kérdez, hanem felkiált, szükségtelenül tekervényes kifejezéseket használ, és képes csak azért leértékelni az egész csoportot, hogy ő tündökölhessen.

Ha egy nárcisztikus vezető kerül a csoport élére, az kezdetben lelkesítőnek tűnhet, de hosszabb távon szenvedés a közösségnek. Ez a szenvedés azonban sajnos nem gyümölcsözik, csak felzaklat, kétségeket ébreszt, és a legnagyobb veszélye az, hogy a vezetőben való csalatkozást összekeverjük a hitben és Istenben való csalatkozással. Vezetőnk lelket megérintő frázisokban papol szeretetről és üdvösségről, miközben valójában vetélkedést és ellentéteket szít, nagy érzelmi töltettel festi falra az ördögöt, miközben az már teljes valójában az ajtóban áll.